2009.12.09. 08:02
Harmincötödik fejezet: Egy anya, egy őrült, meg egy néma falu (3)
Az asszony nézte, ahogy eszik, ő maga nem is ült le.
– António a legidősebb fiam.
– Igen, mondta, hogy van két fiatalabb testvére.
– Amikor az apja meghalt, el kellett mennie Lisszabonba, hogy eltartson bennünket. Ezért nem tanulhatott, nem vál
hatott belőle doktor.
– Még mindig válhat belőle, ha szeretné – mondta Viki.
– Harminc éves.
– Sosem késő.
– Túl fiatal vagy ahhoz, hogy tudd, mikor késő.
Az asszony kemény mondata elnémította Vikit.
– Nem akarom, hogy a menyem lenézze a férjét – folytatta az anya.
A lány tiltakozni akart.
– Én nem ...
– Te külföldi vagy. Nem tudom, honnan jöttél, de nem is érdekel. Szeretném, ha békén hagynád a fiamat.
– Eszem ágában sincs férjhezmenni hozzá.
– Miért, talán olyan sokra tartod magad?
– Nem erről van szó. Csak barátok vagyunk.
– Ismerem azt, amikor egy lány és egy férfi barátok. Lehet, hogy falusi özvegy vagyok, de én is láttam már kiszívott nyakat az életemben.
Viktória mélyen elpirult. Ő nem vette észre, hogy egy hatalmas vörös folt éktelenkedik a nyakán. A szerelmi játék egy árulkodó jele. Lesütötte a szemét, még rágni is elfelejtett.
– Egy férfinak megvannak a maga testi szükségletei. Ha a lányom lennél, véresre vernélek. De nem vagy a lányom. És nem akarom, hogy a menyem légy.
– Dona Aparecida, nyugodjék meg, nem leszek a menye! – emelte fel a hangját Viki.
– Hallgass! – sziszegte az asszony. – Még felébreszted Teresát.
Csöndben voltak pár pillanatig, hogy meggyőződjenek róla, a bolond alszik-e még. Nem hallottak semmi zajt.
– Én megmondtam a véleményemet. Remélem, te is tartod ahhoz, amit állítottál. A fiam a legjobbat érdemli. Csak a legjobbat.
Viki hallgatott. Az asszony vad szeretete meghatotta és elszomorította. Közelebb érezte így magához António anyját, mintha kedvességgel vette volna körül, és csupa mosoly lett volna egykor szép arca.
António délután érkezett meg. A három nő némán ült a nappaliban. Dona Aparecida kötőtűi szorgalmasan koccantak egymáshoz, Teresa ostoba tekintete mereven Viktóriára szegeződött, aki erről igyekezett nem tudomást venni: olvasni próbált. Amikor meghallották az autó kézifékjének hangját, Dona Aparecida kötőtűi lelassultak. Teresa ingatni kezdte a fejét. Viki felnézett a könyvéből.
– Anyám! Hogy van? És Teresa néni? Nem volt ma rohama? Volt? Súlyos? Na, akkor jó. Most már nyugodt lesz, Teresa néni, ugye? Hoztam magának egy kis süteményt Lisszabonból. A kedvencét.
– Nem kellene elhalmoznod édességekkel, fiam.
– Ugyan már, anyám, szegénynek legyen valami öröme ebben az életben. Nos, Teresa néni, kér belőle?
A gyengeelméjű asszony csak helyeslően makogott, de az arca földöntúli boldogságot sugárzott, Viktória úgy gondolta, inkább António megjelenése, mint a süti miatt, amelyet egészben akart betömni a szájába.
Dona Aparecida majdnem mosolygott. De csak majdnem. Igyekezett szigorú maradni, nehogy imádott fia észrevegye, mennyire örül neki. A két nő mégis valósággal kivirágzott António jelenlétében. A férfi nem is sejti talán, milyenek, ha ő nincs ott.
– Vick – fordult végre a lány felé. – Pihentél egy kicsit?
– Persze. Egész nap nem csináltam semmit.
António leült mellé a heverőre. Szórakozottan a kezébe vette a kezét. Dona Aparecida rosszallóan vette tudomásul a gesztust, de nem szólt semmit.
– Te viszont nagyon fáradt lehetsz – súgta oda a férfinak Viki. – Hány órája vagy talpon?
– Már nem is tudom.
– Fiam, nemsokára vacsorázunk. Kimegyek megmelegíteni a levest. Addig figyelj Teresára.
– Rendben, anyám.
Viki arra gondolt, hogy Dona Aparecida tulajdonképpen fordítva gondolta: Teresának kell szemmel tartania őket. António hátradőlt a heverőn és ezzel a lendülettel hátrébb húzta Vikit is.
– Nagyon hiányoztál – súgta oda neki és megszorította a kezét.
A lány Teresát leste, az meg őt. Néhány süteménymorzsa ott ragadt az állán, és a nyelvét nyújtogatta, hátha eléri őket.
– Anyád figyelmeztetett, hogy itt tisztességesen kell viselkednem – súgta vissza Viki.
António halkan nevetett.
– Letámadott?
– Szigorú asszony. És valósággal istenít téged. Fél, hogy hozzád akarok menni.
– Nem talált méltónak?
– Szerinted van olyan nő, akit méltónak találna hozzád?
– Nem tudom – sóhajtotta António –, valószínűleg nem.
– Ezért nem nősültél meg eddig?
– Nem. Fogalmam sincs. Valahogy nem jött össze.
– És Raquel? Anyád szerint a menyasszonyod – volt. Megsejtette, hogy összevesztetek.
– Raquel soha nem volt a menyasszonyom. De anyám ilyen kategóriákban gondolkodik. Én meg ráhagyom.
– Szerintem sokkal többet tud az életstílusodról, mint gondolnád. És sokkal jobban megérti.
– Úgy találod? Annyit beszéltetek?
– Nem, sokat nem beszéltünk, de elég egyértelműen fogalmazott.
– Ne haragudj rá. Nagyon kemény élete volt.
– Tulajdonképpen kedvelem anyádat. Ugye, meglep? Pedig igaz. Valahogy illik ebbe a tájba.
– A tájba?
– Mintha ő is a táj része lenne. Olyan kemény és vad, mint ez a köves talaj.
– Megihletett a falu, úgy látom.
– Félelmetes egy hely.
– Vacsora után elviszlek valahová, ahol tényleg félelmetes. Már ismerem az ízlésedet, tudom, hogy szereted a vad dolgokat.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
