Dona Aparecida megjelenése vetett véget a sugdolózásnak. A vacsoránál nem sok szó esett, leginkább Teresa szörcsögését hallgatták. Viki felajánlotta, hogy elmosogat, de Dona Aparecida nem akarta, hogy láb alatt legyen a konyhában. António pedig még naplemente előtt el akarta vinni arra a félelmetes helyre.

Gyalog indultak neki. Hamar kiértek a faluból, botladoztak a köves talajon, kerülgették a szúrós aljnövényzetet, António ismerte minden fa és bokor nevét, néha felhívta Viki figyelmét egy-egy madárra, pillangóra, a kövekről és a terméketlen talajról beszélt. Végül egy hatalmas, kiégett fenyőhöz értek, amely feketén meredt az ég felé, alatta kisebbfajta szakadék nyílt.

– Hogy tetszik?
A fenyő valóban különleges látványt nyújtott.
– Nagyon romantikus.
– Romantikus?
– Mint odafent, a mór várban. Ott is nagyon romantikus volt.
– Tényleg?
– Kár, hogy nem egy olyan férfival voltam ...
– Most is valaki mással szeretnél itt lenni?

Viki a férfi arcába nézett.
– Ne beszéljünk erről.
– Persze, ne beszéljünk. Nem is azért hoztalak ide, hogy beszéljünk.

Hirtelen átfogta a derekát és csókolni kezdte, ismerős, mégis meglepő vadsággal. Viki megtántorodott, nem tudta, hogyan reagáljon, a teste már hozzászokott António minden porcikájához, ismerte a ritmusát, a leheletét, a szagát. Néhány pillanat múlva mégis visszakozott.

– Ne, most ne!
– Miért?
– António, kérlek. Vége ennek az őrült hétnek. Magamhoz kell térnem. Elég volt ebből az állandó .. paráználkodásból.

A férfi elengedte. Leült egy kőre.
– Nem értelek. Azt hittem, már szereted csinálni.
– Talán. De ez nem normális, amit mi műveltünk. Nem szeretjük egymást. Nincs semmi közünk egymáshoz.
– Mi az, hogy semmi közünk egymáshoz?
– Nem ezt akartam mondani. Én nagyon kedvellek és hálás vagyok neked. De hétfőn visszatérek a normális életembe.
– És ebben a te normális életedben nekem már nincs helyem? Ezt akarod mondani?
– Nem. Persze, hogy nem.

António automatikusan az ingzsebébe nyúlt és bosszankodva fedezte fel, hogy nem hozott cigarettát.
– Nézd, Vick, nem értelek. Tegnap még szívesen dugtál velem, most meg úgy tolsz el magadtól, mint valami leprást. Pedig ma este semmi más programod nincs. Ha anyám miatt aggódsz, megnyugodhatsz, itt senki nem lát meg minket.
– Anyád tisztában van azzal, milyen kapcsolat volt vagy van köztünk.
– Valóban?
– Igen. Kiszívtad a nyakamat.
– Á, hát persze. És anyám tudta, hogy ez mitől van?
– Tudta.

A férfi nevetett.
– Sose gondoltam volna.
– Azt hiszem, nem ismered anyádat valami jól.
– Lehet, de ennek mi köze a mi dolgunkhoz?
– Ő azt gondolja, hogy el akarom vetetni magam veled.

António csóválta a fejét.
– Félreértelmezi a helyzetet, mi?
– Én biztos, hogy nem akarom elvetetni magam. De az, hogy idehoztál, tényleg gyanússá tehet a szemében. Nem akarok semmi olyasmit elkövetni, ami megbotránkoztatná. Azt hiszem, ennyit megérdemel. Tartsuk tiszteletben a kívánságát.
António felállt.
– Jól van, Vick. Értem én. Most meg anyám mögé bújsz. De te tudod. Gyerünk, nincs kedvem tovább itt maradni.
Viki szótlanul követte a karcsú férfialakot. Egész hazaúton nem beszéltek.

Az éjszaka nyomasztóbb volt, mint a nappal. Viki éberen feküdt a nagyszobában, szinte megmozdulni sem mert, nehogy Teresa úgy értelmezze, éppen Antónióhoz akar sompolyogni. Este már nem is ivott, hogy ne kelljen WC-re mennie. Mivel a budi a házon kívül volt, elég körülményes lett volna eljutni oda.

Úgy érezte, az őrült Teresa szeme mindenütt ott van. Mikor végre elnyomta az álom, a gyengeelméjű zavaros tekintetét látta, ahogy közeledik, egyre közeledik, miközben gyűlölködő sziszegést hallat. Teresa nem tudott beszélni, Viki most mégis azt hallotta: átkozott légy, átkozott légy! Olyan mérhetetlen iszonnyal töltötte el ez a látomás, hogy nyögve riadt fel. Álmában lerúgta magáról a takarót és a hálóinge rácsavarodott a testére. Halk parkettaropogást hallott. Talán most jön az őrült Teresa! Lehet, hogy kés van nála! Vagy gyufa! Fel akarja gyújtani a házat?

– Vick, rosszat álmodtál?
A lány felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. António. Felparázslott a jól ismert pici fény. A férfi leült a nyitott heverő szélére.
– Igen, rémálmom volt. Teresa nénéd megátkozott.
– Ugyan már, képzelődsz.
– Tudom, hogy képzelődöm, anyád alaposan rámijesztett.
– Szegénykém, te meg mindent olyan komolyan veszel.
– António, nem szabadna itt lenned.
– Miért? Valami rosszat csinálunk tán? Hozzád sem érek.
– De ők ... De anyád megtiltotta.
– Hogy beszéljek veled egy kicsit? Mikor olyan kétségbeesetten nyögsz álmodban? Ez csak keresztényi együttérzés.
– Nem is értem, hogy hallottad meg. Nem aludtál?
– Persze, hogy nem.
– De hát huszonnégyóráztál. Még mindig nem vagy fáradt?
– Nem, fel vagyok spannolva. Annyira, hogy képes lennék órákig szeretkezni veled.
– Ezt már megbeszéltük.
– Tudom.

– Próbálj meg pihenni.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
– Jobb, ha visszamész a szobádba. Mielőtt anyád vagy Teresa felébred.
– Ó, anyám biztos nem alszik. Valószínűleg egész éjjel egyenes derékkal ül és hallgatózik.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Dehogynem. Még egy nőt sem hoztam le ide. Neki ez hatalmas esemény. Ezért is képzel mindenfélét. Például, hogy feleségül akarlak venni.
– Látod, hiba volt, hogy idehoztál. Csak megzavartad anyád nyugalmát.
– A nyugalmát? Ez neked nyugalom? Ez a rohadt élet, amiben része van?
– Nem tudom, valamiféle nyugalmat biztos érez. Vagy beletörődést.
– Néha kedvem lenne meggyilkolni Teresa nénit.
– Miket beszélsz!
– Miért, talán nem lenne jobb neki is, ha itthagyná ezt az árnyékvilágot?
– Azt nem tudhatjuk. Lehet, hogy ő boldog.
– Marhaság. Itt senki sem lehet boldog. Még egy gyengeelméjű sem.

– Sosem gondoltatok arra, hogy beadjátok egy otthonba?
– Anyám nem hajlandó rá. A testvéreim ki tudnának fizetni egy jó helyet is, de anyám szerint a családnak kell gondoskodnia az elesettekről.
– Vagyis neki.
– Ő az egyetlen, aki erre hajlandó.
– Valahol csodálatraméltó.
– És közben tönkreteszi magát. Gyűlölöm, hogy semmit nem tudok tenni érte. Semmit.

Vikit meghatotta a férfi önmarcangolása. Megmozdult benne valami, talán gyengédség? Talán szeretet? Carlosra gondolt. Miért facsarja össze a szívét ennyire, ha egy férfi szenved? Helyesebben mondva: ha egy vonzó férfi szenved?
– António. Ne kínozd magad!
Feltérdelt az ágyban és odakúszott hozzá, hátulról átölelte a vállát. Sokáig maradtak így, mozdulatlanul.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.