Ez a mondat túlságosan is gunyorosnak hangzott, pedig Diogo nem annak szánta. Viszont elég gyorsan rájött, hogy Vikinek rosszul esett. A lány nem szólt semmit, csak megvonta a vállát.

- Nem úgy értettem, Vick, te is tudod. Néha túlságosan érzékeny vagy.
- Mint a nők általában. Bosszantó egy tulajdonság.
- Mi a bosszantó? - lépett hozzájuk Otávia. Viki rosszmájúan konstatálta ismét, hogy Otávia sminkje egyáltalán nem válik előnyére.
- Hogy Vitória milyen keveset iszik - vágta rá Diogo. - És még fotónk sincs vele. Itt lófrál a fotós valahol? Vagy használjuk a saját gépünket?
- Használjuk a sajátunkat, a fotós már elment. De tényleg jó lenne egy fénykép veled. És persze Carlossal. Úgyis épp most fejezik be az előadást.

Viki elnézést kért, amiért levette a szandálját, és most ismét felerőltette a lábára. Legalább volt téma, ami elterelje a figyelmét arról, mennyire zavarban van. Sérgio a látómezeje szélén beszélgetett valakivel, ő pedig nem mert odanézni. Szinte sántikált a szandálban, mindenki ki is fejezte részvétét emiatt, Otávia azonban megjegyezte, hogy ő remekül bírja a magassarkút, csak arra kell odafigyelnie, hogy minőségi cipőt vegyen. Csakis igazi bőrt. Viki nem reagált, szánalmasan érezte magát. Beálltak a fotóhoz, az ifjú pár középen, Viki Otávia, Carlos Diogo mellé. Otávia papája kapta le őket, többször, hogy biztos jól sikerüljön valamelyik kép.

Mikor végre túlvoltak a fotózáson, Diogo megkérdezte Carlost, nem vinné-e haza Vikit, mert annyira fáradtnak tűnik. Carlos persze készséggel vállalkozott rá, ő azért is nem ivott egész idő alatt, mert még tudta, hogy vezetnie kell. Vikinek egészen addig nem jutott eszébe, hogy most ki tudja, mennyi időre elköszön Diogóról, és talán sose látja többé, míg ott nem állt a kényelmetlen szandáljában előtte, körülöttük Otávia családtagjai, Carlos, Sérgio, és még ki tudja, hányan. Ilyen körülmények között kellett tőle elbúcsúznia. Diogóék egyenesen a reptérre mentek a lakodalomról, úgyhogy ők sem maradhattak már túl sokáig.

A búcsúzkodás semmitmondó volt, tele közhelyekkel és udvariaskodással. Viki egyrészt alig várta, hogy véget érjen, másrészt a sírás szélén állt, annyira szerette volna átölelni Diogót úgy istenigazából. Csak most érezte a veszteséget, most, amikor már nem volt mire várni, úgy, mint azelőtt. Ezért jött el Portugáliába, hogy elérkezzék ehhez a pillanathoz. Hogy fájjon: nem annyira a tény, hogy Diogo most már végérvényesen vagy legalábbis hosszú időre másé, hanem az, hogy nincs mire várni többé. Még futó találkozásokra sem.

A hotel felé a kocsiban egész idő alatt nem szólt egy szót sem.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr264784566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.06.09. 19:09:56

Carlost remélem a kocsiban hagyja. Egyedül megy fel a szobába.
süti beállítások módosítása