Sokáig ücsörögtek a tengerparton, Viki később nem tudta volna felidézni, miről esett szó, de túlságosan bonyolult társalgást nem folytathattak. Aztán, mikor kicsit elviselhetőbb lett a hőség, átgyalogoltak a kempingbe, és felverték a két sátrat. A fiúk nem vették igénybe Viki segítségét, aki elment, hogy kimossa a sós víztől megmerevedett ruháit. Élvezte a kempingekre jellemző zajokat, rég nem hallott hasonlót. Megnyugtató volt, egyfajta otthonosság, eszébe jutottak a szülei, és a velük átélt kempingezések. Pedig azok annyira nem is voltak kellemesek. De a kemping családias, szabadságos hangulata mégiscsak megmaradt Vikiben.

Lezuhanyozott, megmosta a haját. Nem volt egészalakos tükör sehol, és még az arcát is csak homályosan látta a fürdő helyiségben. De azt érzékelte, hogy megkapta a nap, egészen kipirult.

Mikor visszament a sátorhelyhez, a srácok már végeztek, egy gyékényen ültek, a földön. Viki érezte, hogy eljött a pillanat, amely az elkövetkező pár óra lefolyását meg fogja határozni.

- Választhatsz, melyik sátorban akarsz aludni - mondta Karl.
- És, hogy kivel - tette hozzá Kardal.
- Vagy, ha egyedül, mi azt is elfogadjuk - fejezte be Tarak.

Még csak kétértelműnek se tűnt a mosolyuk.

- Te mit szeretnél, Tarak?
- Mindannyian vágyunk rád, én is - felelte a fiú egyszerűen.
- Megbeszéltétek?
- Igen, bár anélkül is világos volt. Neked kell választanod. Vagyis választasz, ha akarsz. Vagy ne válassz senkit. Rajtad áll.

Viki számára egyértelmű volt, hogy az indiait szeretné, de a helyzet annyira különleges és élvezetes volt, hogy nem akart még véget vetni neki. Hogyan lehetséges, hogy ezek itt hárman felajánlják ezt neki? Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Bárkit is választok, szeretném, ha a többiek nem neheztelnének miatta.
- Nem fogunk - felelték szinte egyszerre.

Viki nem szólt, csak Tarakot nézte. Nyilvánvaló volt, hogy kit választ, és ezt a többiek is tudták, érezték. Akkor miért rendezték ezt a jelenetet?

- Mind a hármótokat kedvellek. És egyikőtöket sem akarlak megbántani.
- Nyugodj meg, nem is bántasz - mosolygott Kardal. - Menjetek, élvezzétek az estét.

Viki elpirult, lesütötte a szemét. Mintha most adták volna férjhez valami törzsi szertartás keretein belül. Valakihez, akit még huszonnégy órája se ismert. De mindez teljesen természetesnek tűnt, mintha így kellett volna lennie.

Tarak felállt, elindultak. Nem tudták hová, igaz, onnan olyan sok helyre nem is nagyon lehetett volna menni. Csak a tengerpart volt, a rengeteg homok, és néhány bár a sétánynál. Vagy sétálgathattak a kempingben. Mezítláb gyalogoltak az egyre hűvösödő homokban, szandáljukat a kezükben lóbálva.

Leültek egy kőlépcsőre a parton, és bámulták a hullámokat. Ott csókolóztak először, kellemes volt, de nem borzongató, kicsit eltért a ritmusuk és Vikinek az volt a benyomása, hogy Tarak nem igazán szeret csókolózni. A part lassan kiürült, a barakkokból kiköltöztek az emberek: ezeket a színes csíkos textillel takart kis építményeket használták arra napközben, hogy átöltözzenek, és ott tartsák a ruháikat. Olyan alacsonyak voltak, hogy felnőtt emberek csak görnyedten tudtak bennük átöltözni, nem volt valami kényelmes. 

Tarak úgy találta, hogy egy ilyen barakkban kellene elbújniuk. Napközben persze fizetni kellett a használatukért, de alkonyatkor már senkit nem érdekelt, ki van ott. Legalább is Tarak szerint. Viki ebben nem volt olyan biztos. Rengeteg barakk volt, sorokban álltak a parton, zöld-fehér, kék-fehér, piros-fehér csíkosak. Tarak az őrbódétól jó messze eső helyet választott, de nem a legszélső sorban. Gyorsan bebújtak.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr844530653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása