2011.07.14. 08:00
Nyolcvanhatodik fejezet: Alakulás (8)
Miután az urna bekerült a falba, a márványlapot rácsavarozták az üregre, és a pap elment, néhány percig még lehajtott fejjel álltak a szűk folyosón. Ahhoz, hogy más temetőlátogatók el tudjanak haladni mellettük, igencsak félre kellett húzódniuk. Viki tájékozódási pontot keresett, hogy majd vissza tudjon találni a "sírhoz", de a márványlapok egyformáknak tűntek. Nem volt semmi támpont, semmi egyéni az egészben.
A szomszédasszony mozdult meg elsőnek, halkan részvétet nyilvánított, de csak a szüleinek, Viki mellett elhaladva pusztán valami érthetetlent motyogott, aztán elsietett. A lány félszegen állt a szüleivel átellenes oldalon, kezében a virág, amelyet nem tudott hová tenni. Mikor elindult, hogy elhelyezhesse a krizantémot, az apja egy kézmozdulattal megállította.
- Beszélnünk kell. Üljünk be a kocsiba, ott legalább meleg van.
- Csak leteszem ezt a virágot.
- Rendben, mi előre megyünk anyáddal.
Viki idegesen indult neki, attól félt, hogy nem talál vázát, vagy nem találja meg a visszautat, rossz kijáraton lép ki a templomból. De aztán kiderült, hogy csak egy kijárat létezik. A szülei halkan beszélgettek, mikor csatlakozott hozzájuk. Az apja csak intett a fejével, és ő fél méterrel lemaradva követte őket a parkoló felé. Hideg volt, előző nap havazott is, csikorgott a friss hó a talpuk alatt, az ég reménytelenül szürkének tűnt.
Fogalma se volt, milyen autója van az apjának, meglepte az elegáns, sötétkék Mercedes. Legutóbb még Volkswagennel járt: az, hogy ne német kocsija legyen, szóba sem kerülhetett nála. Viki automatikusan a hátsó ülésre ült, ahogy gyerekkorában mindig. Milyen furcsa beszélgetés lesz ez, legfeljebb a visszapillantó tükörben láthatják egymás arcát. De lehet, hogy nem is akarnak a szemébe nézni. Mindenesetre hármuk múltat idéző elhelyezkedése a hatalmi pozíciókat is kijelölte. Az apja kezében a kormány. Először azt gondolta, ott maradnak a parkolóban, de az apja beindította a motort. Szóval kocsikáznak egyet. Mint valami gengszterfilmben.
- Mondod te, vagy én mondjam? - kérdezte az anyja.
- Mondd csak te, végül is a te örökségedről van szó.
- Nos, Viktória - kezdte az anyja, fél testtel hátrafelé fordulva -, apáddal úgy döntöttünk, hogy bizalmat szavazunk neked, mindazok ellenére, amit eddig műveltél, és megkapod a nagyi lakását. Úgy hallom, az önkormányzat eladásra kínálja, gondolkodtunk, hogy megvegyük nagyanyádnak, de ő nem akarta, azt mondta, neki jó úgy, ahogy van. Te be vagy jelentve, ha össze tudod szedni rá a pénzt, akár meg is veheted. Bár nem hiszem, hogy ennyit spóroltál volna, nem így ismerlek.
Viki hallgatott. Valójában most nagyon megkönnyítették az életét, noha egyáltalán nem kellett volna a beleegyezésük, hogy a lakás az övé lehessen, hiszen immár ő volt az egyetlen bérlő, így elővásárlási joggal rendelkezett. De a szüleinek fontos volt, hogy úgy tűnjön, mintha ők adnák neki a lakást, persze anélkül, hogy a megvásárlásában segítenének.
- Idefigyelsz, vagy már megint máson jár az eszed?
- Figyelek.
- Ami a lakásban van, néhány értékesebb bútor, a vitrin, a benne lévő dolgok a hagyaték részét képezik. Lesz hagyatéki tárgyalás, de puszta formalitás, hiszen én vagyok az egyetlen örökös. Ha gondolod, eljössz a hagyatékira, de adhatsz meghatalmazást is nekem. A dolgokat a jövő héten elhozzuk a lakásból, átnézem anyám holmijait, ami a ruháiból még használható, odaadom valakinek, a háztartási eszközök maradhatnak, a tévéje, rádiója is, úgyis ősrégi, ezeket megtarthatod. Megbeszéljük, mikor kapod meg a kulcsokat, attól fogva a te felelősséged, mi történik a lakással. Önálló életet kezdhetsz. Remélem, meg tudod becsülni a lehetőséget, gondolj csak bele, mekkora előnnyel indulsz azokhoz képest, akiknek nem hullik egy lakás az ölükbe huszonöt éves korukban - anélkül, hogy két szalmaszálat keresztbe tettek volna.
- Igen.
- Nos, akkor mindent megbeszéltünk. A lakás papírjai szerintem ott vannak valahol az egyik fiókban, bár néhány iratot én őriztem, mert nagyanyád már nem volt teljesen beszámítható.
- Hol tegyelek ki? - kérdezte az apja.
- Itt, a villamosmegállónál jó lesz - felelte Viki.
- Rendben. Akkor jövő héten hallasz rólunk. És ne feledd, egy önálló lakás nagy lehetőség, de nagy felelősség is. Viselkedj ennek megfelelően.
Viki nagyot sóhajtott, mikor végre kiszállt a kocsiból.
3 komment
Címkék: beszélgetés öröklés lakás szülők
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
LittleBear 2011.07.14. 08:33:45
Most már lesz külön apropó Szalai Mártonnal találkozni - ugye azt ígérte, hogy tanácsot ad a hivatali ügyintézésben?
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2011.07.14. 13:10:19
Mártonhoz meg nem kell különösebb apropó, bár annak megléte sosem árt, persze :-)
