2009.10.27. 10:52
Huszonegyedik fejezet: Szakítások (5)
– Hát te? Mit csinálsz itt egyedül?
– Összefutottam egy ismerősömmel és elment italért.
– Valaki az egyetemről?
– Igen, de azt hiszem, te még nem ismered. Gonçalónak hívják. A tunában játszott.
– És ő szóba jöhet a bepasizás szempontjából?
– Nem, ismerőssel nem akarok bepasizni, az csak tovább bonyolítaná a dolgokat.
– És ha ő rádhajt?
– Nem tudom, szerintem a lakótársnőmbe szerelmes. Mafaldába.
– De Mafalda dobta Sérgio miatt.
– Hát, igen.
– És azóta nem jöttek össze újra.
– Nem, ebben biztos vagyok.
– Hát, elvileg nincs abban semmi rossz, ha lefekszel vele. Senki nem csal meg senkit.
– Raquel, halkabban! Mindjárt visszajön! Különben nem is tetszik.
– Az más. Miért nem ezt mondtad először?
– Mit tudom én! Lehet, hogy olyanra fanyalodom, aki nem is tetszik.
– Kár lenne.
– Itt is van a bor, tessék!
– Köszönöm, nagyon kedves tőled. Hadd mutassam be a barátnőmet, Raquelt.
– Nagyon örülök. Te is az egyetemre jársz?
– Igen, onnan ismerjük egymást Vitóriával. Jó volt a koncert, ugye te is játszottál?
– Igen, örülök, hogy tetszett.
– Gyakran játszotok diszkóban?
– Nem, nem jellemző. Inkább szalagégetés idején ...
– Megégetitek a szalagokat? – kérdezte Raquel.
Gonçalo megrázta a fejét.
– Te sem vagy született portugál, mi?
– Emigráns gyerek – világosította fel Viki.
– Értem. Nos, ez tulajdonképpen a végzősök ünnepe, egy hétig tart és az egész város lázban ég miatta. Olyan egy kicsit, mint a karnevál.
– Ez is a praxe-féle tradicióhoz illeszkedik?
– Igen, a praxe az eleje, a szalagégetés a vége.
– Akkor májusban várható?
– Igen. Mi már nagyban készülünk rá. Lesz egy hatalmas tuna-fesztivál is, spanyolokkal meg más városokban működő tunákkal.
Beszélgetés közben Viki szorgalmasan kortyolgatott a borból. Üvölteniük kellett egymással, másképp nem értettek volna szót, a zene lármája mégis egyre kevésbé tűnt zavarónak. Viki egy-egy jobb számra kicsit megmozdította a lábát, a csípőjét, és nagyon melege volt.
– Na, megyünk táncolni? – kérdezte Gonçalo.
– Nem is tudom – vonakodott Viki.
– De hát látom, hogy már alig várod. Na, gyere! – és Raquel elkezdte húzni. Gonçalo ment mögöttük.
Raquel a tömeg közepén elengedte és ismét vonaglani kezdett, bólogatott a fejével, többször megnyalta az száját. Mindjárt ott termett mellette egy fiú és megpróbálta felhívni magára a figyelmét, beleüvöltve a fülébe, hogy nagyon jól csinálja. Viki a villogó fények között azt se látta, milyen az a fiú, csak, hogy elég nagydarab.
Gonçalo megfogta Viki borospoharát, elvette, letette valahová, tán egy asztalra, és két kézzel magához húzta. Aztán eltaszította és közben ugrabugrált, elég nevetséges módon. Vikiból majdnem kibuggyant a kacagás. Úristen, hogy táncol ez! Mint egy majom! Megcsóválta a fejét és hátrált a fal felé. Gonçalo néma könyörgő mozdulatára csak nevetett, rázta a fejét.
A fiú megvonta a vállát és odaugrabugrált Raquelhez. A nagydarab srácnak ez nem nagyon tetszett, próbálta kiszorítani Gonçalót, aki erre odaüvöltött valamit Raquelnek. A lány kinyújtotta felé a kezét, ahogy Viki látta, mosolyogva fogadta a közeledést, valószínűleg Viki után érdeklődött, de aztán már nem látta őket, túlságosan eltávolodott és már nem is érdekelte az egész.
Így, hogy távolabb került tőlük, ismét a fal mellé, és éppen egy neki tetsző, lassú számot kezdtek játszani, csukott szemmel lassan ringatózni kezdett, csak úgy, a maga örömére. Mintha nem lenne ott senki más.
– Szabad? – hallotta, és ahogy kinyitotta a szemét, ott állt előtte António. Nem akart hinni a szemének.
– Raquellel vagyok itt – mondta válasz helyett.
A férfi vágott egy grimaszt.
– Ő hol van? – kérdezte.
– Egy kicsit arrébb táncol.
– Tudod, hogy szakítottunk?
– Igen, ma délelőtt mesélte.
– És azt is tudod, hogy miért?
– Sejtem.
– Most mi legyen?
– Gondolom, nem akarsz találkozni vele.
– Hát nem.
– Akkor menj máshová.
– Te nem jönnél velem?
Viki várt egy kicsit. Itt az alkalom. Antóniónak ugyanarra van szüksége, mint neki. Igaz, hogy az elvei ellen tenne, mert nem ismeretlennel feküdne le, viszont épp ez a dolog előnye is. Csak senkinek nem kell, nem szabad tudnia róla. Főleg Raquelnek nem.
– Táncoljunk – mondta válasz helyett.
A férfi átfogta a derekát, ő meg a nyakába fonta a karját. Arcát az ő arcához szorította. Lassan a kijárat felé irányította önmagukat, nehogy Raquelbe ütközzenek.
Aztán kiment Antónióval az utcára.
– Eljössz velem? – kérdezte a férfi, miközben rágyújtott.
– Ma nem lehet. Raquelt nem hagyhatom itt csak úgy. Látni akarná a pasit, akivel angolosan távozom.
– Értem. És holnap?
– Holnap jó.
– Komolyan? Szakítottál a casanovával?
– Úgy valahogy.
António megkönnyebbülten mosolygott.
– Végre. Meglátod, hogy jó lesz. Van egy üres lakás ...
Viki a fiú szájára tette a mutatóujját.
– Ne most. Holnap mindent elmondasz.
A férfi bólintott.
– Hol és hánykor?
– Gyere értem este nyolckor a házhoz, ahol lakom.
Megadta a címet.
– Rendben. Ott leszek nyolckor.
– Most vissza kell mennem, ne haragudj.
– Értem, persze. Raquel nagyon rosszul viseli?
– Túléli. Menj most, holnap találkozunk!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Rita24 2009.10.27. 15:21:39
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.10.27. 19:00:02
