2012.01.03. 06:31
Kilencvenegyedik fejezet: Újra úton (5)
A penzió valóban kellemes volt, Carlos egy harmadik emeleti szobát talált Vikinek, persze lift nem volt, de a lány nem bánta, a kilátás megérte. Úgyis felkészült rá, hogy sokat fog gyalogolni, bóklászni, és ez ebben a városban is gyakran azzal járt, hogy hol hegynek fel, hogy hegynek le kellett haladni. Jót fog tenni, ahogy ez a kellemes, szinte nyári idő is. Elképesztő meleg volt ahhoz képest, amilyen időt Pesten maga mögött hagyott, és az egész természet tobzódott.
Carlos meg sem kérdezte, hogy felkísérheti-e a szobába, egyszerűen magához vette a kulcsot a recepciós lánytól, egy fiatal fruskától, aki azt sem tudta, mit kell pontosan csinálnia, és elindult felfelé, Viki bőröndjével a kezében. Szűk lépcső vezetett a harmadikra, és minél feljebb jutottak, annál kevésbé volt díszes a lépcsőház.
- Az emberek nagy része nem szeret ennyit gyalogolni. Úgy tartják, hogy az elsőn lakni előkelőbb dolog, de a kilátás a harmadikról a legjobb. Direkt ellenőriztem.
- Nagyon köszönöm, Carlos.
Igen, ott volt a vár, csak más szögből lehetett látni, mint Carlos nagynénjének teraszáról. Egy kis kilépő is volt a szobához, Viki mindjárt elhúzta a függönyt, kitárta az üvegajtót, és kiment. Maga a szoba teljesen puritánul volt berendezve, alig lehetett megkerülni a hatalmas franciaágyat, mert szinte betöltötte a teret. Mindketten ugyanarra gondoltak? Vagy mégsem? Viki nem szólt semmi, csak állt a kilépőn, a tájat nézte. Nem tudta volna megmondani, hogy most mit szeretne inkább. Egyedül maradni, vagy szeretkezni egyet Carlossal. Ha a fiú most nem kezdeményez, az csalódást okoz? Vagy megkönnyebbülést?
- Nézd, innen odalátni a teraszunkra is.
Carlos is kilépett az apró erkélyre, és jobb felé mutatott. Vikinek nem volt túl jó szeme az ilyesmihez, valószínűleg úgyse lenne esélye megtalálni a teraszt, nem ismerte úgy a várost, mint Carlos. Rengeteg háztető, néhány templomtorony, de hol lehet az a terasz? Különben sincs jelentősége.
- Nem látod? Ott, amellett a kis park mellett. Fehér épület. Látod már?
- Carlos, most mondhatnám, hogy látom, általában ezt szoktam mondani, ha ilyesmivel jön valaki, de túl fáradt vagyok hozzá.
- Akkor majd este fényjeleket küldök, hogy tudd, hol vagyok.
- Rendben.
- Bár azt reméltem, ma este nálunk vacsorázol.
- A nagynénéd és a nagyid tud erről?
- Persze.
- És mit szóltak?
- Ugyan mit szóltak volna? Szeretettel várnak.
- De a barátnődnek nem fog tetszeni a dolog.
- Ugyan már, barátként jössz.
Viki bement a kinti napfény után igen sötétnek tűnő szobába, és lehuppant az ágyra.
- Megint színjátékot játsszunk nekik?
- Miért, nem vagyunk barátok?
- De, persze.
- Ha azt akarod, hogy tartsam magam tőled távol, nehéz szívvel, de így fogok tenni. Nem rohanlak le. Bár most is csak az jár a fejemben, milyen volt Prágában. És még mindig nem értem, miért ráztál le olyan gyorsan.
Viki nem válaszolt. Nagyon kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy most magyarázkodni próbáljon, és kedve sem volt hozzá.
- Azt hiszem, lefekszem aludni. Korán keltem. Hulla vagyok.
Végigdőlt az ágyon keresztbe. Szoknya volt rajta, és harisnya, odahaza még szükség volt a harisnyára, itt nagyon melegnek tűnt, legszívesebben leszaggatta volna magáról. Carlos az ágy mellett állt, és nézte a lányt. Letette a szobakulcsot az éjjeliszekrényre. Viki szeme csukva volt, mintha ki akarná zárni a világot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mégsem én voltam? 2012.01.05. 09:07:05
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2012.01.05. 10:12:18
