Eleinte valóban csak élvezték az összebújást. Mindketten nagyon fáradtak voltak, jólesett meztelenül feküdni a takaró alatt, és alig mozdulni. Beszélgettek, csókolóztak, lustán, gyengéden. Vikinek eszébe jutott, hogy ilyenkor kéne megállítani az időt, mert ilyenkor él igazán, amikor Diogóval lehet, bármilyen ritkán is adatik ez meg. Ha a kispappal lett volna bármi, még akkor sem mondta volna le ezt az utazást, pedig úgy képzelte, abba a fiúba teljesen bele tudott volna szeretni. De Diogónak immár szerzett jogai voltak az életében, és úgy tűnt, ezt semmi nem változtathatja meg.

Hirtelen, a férfi egyetlen könnyű érintésére olyan heves vágy szállta meg Vikit, hogy felnyögött. Már nem érzett fáradtságot, nem volt kedve heverészni, szeretkezni akart, gátlástalanul és hosszan, ahogy Diogóval régebben szokott, noha igazán szokásnak nevezni túlzás lett volna. Miért nem szokhat rá soha?

Ez hiányzott neki annyira, ez az izgalom, hogy legyen ideje kóstolgatni a férfit, miközben az olykor végigsimít a haján, szelíden, de határozottan élvezi a lassú, ínyenc kényeztetést,  és türelemmel kivárja, hogy a lány végre bevegye a szájába ágaskodó férfiasságát, csókolózzon vele, aztán visszatérjen a tövéhez, majd újra a szájába vegye. Viki érezni akarta, hogy lesznek egyre izgatottabbak mindketten, a férfi megfogta a fejét, és tartotta, hogy mélyebbre hatolhasson a szájába, együtt lüktettek, együtt mozogtak, a férfi egyre szaporábban lélegzett, és a lány csak várta, egyre só
várabban várta, hogy elélvezzen attól, amit ő művel vele. Nem gondolta volna, hogy így kezdenek, egész másról álmodozott, de mégiscsak ő akarta pontosan ezt. Talán, mert nagyobb ajándékot nem tudott adni.

Mialatt Diogo rezzenéstelenül feküdt és pihegett, a lány pár mozdulattal önmagát is eljuttatta az orgazmusig, annyira felajzotta mindaz, amit művelt, hogy ezúttal nem volt szükség semmiféle erőfeszítésre, hiszen a fejében még mindig folytatódott a férfi farkának kényeztetése, és mivel az aktus fizikai lebonyolításával nem kellett már foglalkoznia, egészen átadhatta magát a fantázia és az emlék által generált izgalomnak.

Aztán csendben feküdtek egy ideig.

- Éhenhalok - szólalt meg kis idő múlva Diogo. - Kiszáradt a szám, és borzasztó éhes vagyok.

Viki felnevetett.

- Velem is ugyanez a helyzet.
- Mindig nagyon kiszárad a szám, a fene se érti. Van erőd kikelni az ágyból, felöltözni, és lemenni az étterembe, vagy hívjam a szobaszervízt?
- Menjünk le inkább az étterembe. Akkor még jobban fog esni, ha visszajöhetünk, és folytathatjuk.
- Jaj, kislány, elfelejted, hogy én már nem vagyok húsz éves, mint az otthoni barátod. Én nem bírom ezt az iramot.
- Ugyan már, milyen iramot, eddig csak én dolgoztam.

Diogo rápaskolt a lány fenekére.

- Igazad van. Akkor viszont alaposan be kell vacsoráznom, hogy a kisasszony kívánságát teljesíthessem. De ugye, elég lesz csak a fél éjszaka? Mert holnap dolgozom, és aludni is szeretnék.
- Még a fél éjszakádat se fogom elrabolni.
- Na, akkor induljunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr132734623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása