Mafalda leoltotta a villanyt és kiment. Viki végre egyedül maradt. Túl hosszú nap volt mögötte. Még mindig forgott vele a szoba egy kicsit, a feje is sajgott, de olykor-olykor sikerült elbóbiskolnia. Aztán ismételten felriadt és nézett az ismert sötétségbe. Carlosra gondolt, méltatlannak érezte magát hozzá és ettől nagyon elkeseredett. Megfogadta, hogy többet egyetlen férfi miatt sem rúg be, vége a reménytelen szerelmeknek és kiábrándulásoknak.


Ha Carlos még akarja őt, ha Salamancában nem ismer meg valami csodálatos spanyol lányt vagy a régi szerelme, Otávia nem tér vissza hozzá vasárnapig, akkor ő alázatosan fogja szeretni. Mint egy apáca. Nem, egy apáca túlzás lenne, hiszen Carlos nem Galaaz, a Grál-lovag. Carlos húsból és vérből van, meg minden másból, és perverz dalocskákat énekel. Ő az erkölcs bajnoka ugyan, de azért szereti a perverz dalocskákat. A tőkehalat. Jaj, most bármilyen kajára gondolni nagy hiba lenne! Inkább a tengert illatát idézte fel magában, a friss permetet, amelyet a szél fúj a hideg, tajtékzó víz felől. És azt a fekete szempárt.

Az éjjel aztán mégiscsak nyugodtan és hányási roham nélkül telt. Néha olybá tűnt, mintha egy hatalmas száj akarná felfalni az egész arcát, csak közeledett és közeledett, már látszottak odvas fogai és szederjes nyelve, aztán a fekete, végtelenül fekete torok, de az utolsó pillanatban a lánynak mindig sikerült eltűntetnie azt az átkozott szájat. A fejfájás tompán megmaradt reggelig, de Viki szédülés nélkül fel tudott kelni. Gyűrött ruhájában ült az ágyban és még mindig nyomorultul érezte magát.

Mafalda bekopogott, megkérdezte, bejöhet-e.
– Persze, gyere! Hogy aludtál azon a borzasztó heverőn?
– Kicsit kényelmetlen volt, de kibírható. És te? Hánytál még?
– Nem, egész jól telt az éjszaka. A többiek felébredtek már?
– Még nem.
– Akkor jó. Megpróbálom összeszedni magam és utána bocsánatot kérni tőlük. Remélem, ez az Isalinda lány nem bosszúálló természetű.
– Nem hiszem, hogy az lenne.

Viki lezuhanyozott és ettől mindjárt sokkal jobban érezte magát. Törölközővel a fején ment vissza a szobájába, épp a haját dörzsölte, mikor ismét megjelent Mafalda.
– Vick – kezdte hezitálva –, döntöttél már Carlos dolgában?
–Jaj, Mafalda, miket kérdezel! – sóhajtott Viki és levetette magát az ágyra. – Ha az a szegény Carlos most látna, kifutna a világból. Te sokkal érdemesebb vagy rá, mint én.
Mafalda leroskadt a másik ágyra. Mintha minden ereje elhagyta volna.


– Még ha így is lenne, a szerelmet nem érdem szerint osztogatják. Tehát? Mit fogsz mondani neki vasárnap?
– Te komolyan azt gondolod, hogy szerelemről van szó?
– Mi másról?
– Ó, szerintem ez nem szerelem. Carlos belém képzel valamit, ami nem vagyok. Eddig összesen kétszer beszélgettünk. Kétszer. Ez túlságosan kevés ahhoz, hogy ismerjen, tehát nem is szerethet. Az lehet, hogy azt hiszi, hogy szeret, mint ahogy én is milliószor hittem magam szerelmesnek már életemben, de őszintén szólva soha nem ismertem egyetlen pasit sem igazán. Sőt, kicsit se. De tudod, ki az, aki valóban szerelmes? Nem csak képzeli? A te Gonçalód.

– Az én ... Ezt honnan veszed?
– Mondjuk, hogy biztos forrásból tudom.
– Miféle biztos forrásból?
– Azt nem mondhatom meg.
– Egyáltalán ki beszélt neked arról, hogy Gonçalo és én valamikor együtt voltunk?
– Rájöttem magamtól is.
– Rájöttél?
– Ha nem rólam van szó, észreveszek egyet s mást. Csak azt nem veszem észre, amit kéne.
– Megint rébuszokban beszélsz.
– Így sokkal érdekesebb, nem?

– Szóval szerinted Gonçalo szerelmes valakibe?
– Az már biztos.
– És ismerem azt a lányt?
– Persze, hogy ismered.
– Ki az? Az egyetemről valaki?
– Onnan.
– Kinyögnéd már végre, hogy kiről van szó?
– Azt hittem, ez téged már úgyse érdekel.
– Azt azért nem mondanám, hogy nem érdekel.
– Mégis, kiről lenne szó? Természetesen még mindig beléd van esve.
– Belém? Ugyan már, ez abszurd.

– Nézd, fogalmam sincs, hogyan szakítottatok, de ő még nem tette magát túl rajta.
– Az lehet, de nyilvánvalóan utál. És megvet.
– Miért vetne meg?
– Mert egy baromság miatt otthagytam. Mint egy agyatlan liba.
– Beleszerettél Sérgióba.
– Látom, sokmindent tudsz.
– Volt, aki elmondja.
– Nos, igen, beleszerettem Sérgióba. Orbitális marhaság volt.
– De nem te vagy az első, sem az utolsó, akivel az ilyesmi megtörténik. Ha meg tudnál bocsátani magadnak ...


– Te megbocsátanál magadnak hasonló esetben?
Viki elmosolyodott fektében, de Mafalda nem láthatta a mosolyát.
– Megpróbálnám. Ha van egy pasi a láthatáron, akinek kellenék, és aki megéri a fáradságot, azt a fáradságot is, hogy megbocsássak magamnak, bizisten megpróbálnám.
– Te most saját magadról beszélsz, vagy rólam? – kérdezte Mafalda.
– Mindkettőnkről.
– Szóval igent fogsz mondani Carlosnak.
– Miért, lehet Carlosnak nemet mondani?

Egy órával később Viki egyenes derékkal ült a konyhában és nézte, ahogy a többiek esznek. Csak később kellett bemenniük az egyetemre, így kivételesen otthon reggeliztek. Viki alázatosan bocsánatot kért mindenkitől, elsősorban Isalindától, akit csak ezúttal vett jobban szemügyre. Világosbarna hajú, nagyon szép arcú lány volt, az összhatást csak a kissé előnytelen szemüveg rontotta el. Az okuláré nélkül Julia Ormondra hasonlított, különösen a szája vonala. Szép alakja volt, a melle formája meglepően szabályos és férfiszemmel nyilván nagyon is kívánatos. De Isalinda mintha szégyellte volna, igyekezett nem felhívni rá a figyelmet.

Másodéves portugál szakos volt, és épp a vizsgaidőszak kezdete előtt íratkozott át a coimbrai egyetemről a lisszabonira, azt azonban nem akarta elárulni, hogy mi okból. Nem sokat beszélt, és a bocsánatkérés ellenére félig bizalmatlanul, félig megvetően nézett Vikire. Két héttel később szándékozott költözni, és Viki nem tudta eldönteni, hogy képes lesz-e megosztani vele a szobáját. Erőszakos beavatkozásként értelmezte, hogy a nyakára küldik ezt a csajt, még akkor is, ha csak az eddigi pénz felét kell fizetnie. De egyelőre nem akart állást foglalni. Isalinda megígérte, hogy Dona Deolindának nem szól az esti jelenetről, aztán útjára engedték, ment a nagynénjéhez vizitelni.

Viki egész nap rosszul érezte magát, otthon maradt. Raquellel hosszan telefonált, és bocsánatot kért tőle is, amiért berúgatta, bár Raquel bizonygatta, hogy fordítva volt. Legalább ezen olyan jól összevitatkoztak, hogy a végén röhögőgörcsöt kaptak és meg volt mentve a napjuk. Ez volt csütörtökön. Pénteken ismét bementek órára, ezúttal úgy viselkedtek, mint a kisangyalok, koncentráltak arra, amit Alícia magyarázott, majd beültek a könyvtárba és ki-ki a saját dolgaival foglalkozott.

Viktória néha felnézett a Demanda-szakirodalomból, ki a könyvtár ablakán, a dombok felé, és Carlosra gondolt. Aki aznap este jön vissza. Carlos Couto. A telefonszámát sem tudta. Hatalmas kísértésbe esett, hogy megszerezze a telefonszámát Sérgiótól. Nem, mintha valóban fel akarta volna hívni. Csak, hogy valami kézzelfoghatót birtokoljon róla. Mekkora hülyeség volt egy hét határidőt szabni! Akkor nagyon rövidnek tűnt, de most, péntek délután, végtelen hosszúnak.

Mégsem kérhetett semmit Sérgiótól. Nem, az után a jelenet után a kis barátnőjével. Különben is gyűlölte. Nem, nem gyűlölhette. A gyűlölet túl heves érzelem. Egyszerűen csak utálta. Vagy megvetette.

Visszatemetkezett a szakirodalomba. Így könnyebben teltek az órák. És azt az érzést kölcsönözték neki, hogy megint jókislány. Hogy nincs semmi baj. Az élet visszatér tisztességes keretei közé. Az egyetemen van. A könyvtárban. A lehető legdecensebb helyen. Aznap egyik szociológus fiút sem lá
tta.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr991549597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása