Életében először ébredt férfi mellett. Akihez szinte semmi köze nem volt. Különös érzés. Némi halvány büszkeség és az undor keveréke. Még majdnem teljesen sötét volt. Ki kellett mennie a mosdóba, óvatosan kibújt a takaró alól és megkereste a ruháját. Fázott. De a fájdalom szerencsére már elmúlt. Ahogy a félhomályban kibotorkált a fürdőszobába, arra gondolt, hogy jó lenne már otthon lenni. Aztán rájött, hogy olyan nincs is. Otthon.

Körülnézett, van-e tiszta törölköző, António elég tapasztalt volt ahhoz, hogy azt is hozzon: egy összehajtogatott fehér törölköző hevert a WC-fedő tetején. Egy másik, már használt, sárga színű, hanyagul oda volt dobva egy akasztóra. Viki úgy érezte, azonnal le kell zuhanyoznia. Belépett a kádba és megeresztette a vizet, abban a reményben, hogy a nap huszonnégy órájában van melegvíz, és szerencséje volt. Újépítésű ház lévén itt ez már nem jelentett gondot.

Nagyon jót tett a fürdő, nem csak a testének. Noha a beleegyezésével, sőt, kifejezetten kérésére történt az egész, volt ebben a beavatásban valami erőszakos jelleg. Nem nevezte volna szeretkezésnek, inkább kellemetlen és fájdalmas műtétnek, amit helyi érzéstelenítés nélkül végeznek. De végre túl van rajta, és ez a lényeg.


Fáradt volt még és álmos, de nem akart visszafeküdni António mellé. Leült az egyik kisebb szobában a szőnyegre és hátát a falnak támasztotta. Jó lett volna megszökni a lakásból, elindulni a friss, hajnali fényben és nem szembenézni újra a férfival. Bár már nem gyűlölte. Csak legszívesebben elfelejtette volna. Egyébként meg fogalma sem volt, hol vannak, és hová tette António a kulcsot. A lakásajtó zárva volt.

Legalább egy órát ült ott a szőnyegen, hol kinyújtotta a lábát, hol magához húzta, hol oldalra tette, mert mindig elzsibbadt egy kicsit. Megnézte az óráját, reggel hat volt. Akkorra már felkelt a nap, s mivel a lakásban egy függöny sem volt, nemsokára a férfit is felébresztette a fény.

– Vitória! Hol vagy? – hallotta a lány a nappaliból.
– Itt, az egyik kisszobában.

António meztelenül jelent meg az ajtóban. Viki először látta így, teljesen ruhátlanul. A farka most nyugodt volt, de ahogy meglátta a lányt, finoman emelkedni kezdett. Viki elkapta róla a szemét, mintha illetlenség volna bámulni. Úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. A férfi viszont kaján büszkeséggel mosolygott, az ajtófélfának támaszkodott és rágyújtott az első cigarettára.

– Jó reggelt! – mondta. – Hogy érzed magad?
– Jó reggelt. Egész jól.
– Már nem fáj?
– Nem.
– Lezuhanyoztál?
– Igen.
– Miért nem feküdtél vissza?
– Nem akartalak zavarni.

A férfi kiment a konyhába, aztán cigaretta nélkül jött vissza. Viki lehajtotta a fejét, tartott tőle, hogy António folytatást akar, neki viszont semmi kedve nem volt hozzá. Csak menjenek már valahová.
– Farkaséhes vagyok – mondta. – Van itt valahol kajálda?
António letérdelt mellé, megsimogatta a haját.
– Ilyenkor még semmi nincs nyitva.
– És mikor lesz?
– Egy óra múlva? Nem tudom. Nem ismerem a környéket. Majd keresünk valamit. Később.

Folytatta a simogatást, gyengéd volt, figyelmes, de Viki mégis érzéketlen maradt, sőt, elhúzódott.
– Valami baj van, drága? Azt mondtad, már nem fáj.


Viki megrázta a fejét. Bosszantotta a „drága” megszólítás. Bosszantotta a simogató kéz, a meztelen férfitest tolakodása. Leginkább az bosszantotta, hogy António azt hiszi, joga van hozzá. Joga van még egyszer ... Még egyszer megdugni. Hát nincs joga.

Végre megértette, hogy Viki mennyire nem akarja, megállt a keze a mozdulat közepén.
– Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ennyire megviselt.
– Semmi gond. Csak vigyél haza.
António felállt, szótlanul kiment. Beállt a zuhany alá. Viki összeszedte a ruháit, felöltözött. Különös biztonságot adott neki, hogy rajta volt a bugyija. Kiment a konyhába, hogy elkerülje a zuhanyozásból visszatérő férfit.

De tán mégiscsak túlzásba viszi az egészet, nem vétett ez a szerencsétlen semmit. Ügyetlen szerető. Vagy csak a szüzesség elvételében ügyetlen. Lehet, hogy egyébként jó szerető, Raquel valamiért csak odavolt érte. Először ötlött fel benne, milyen nehéz feladat ez egy férfinak. És, hogy Sérgio miért ódzkodott annyira tőle.

–  Mehetünk – jelentette be António.
– Menjünk.
Szótlanul távoztak a lakásból, Viki vissza se nézett. A lift az emeleten volt, csak be kellett szállniuk. António udvariasan előre engedte a lányt, Viki nekidőlt a lift oldalának. Otthon lenni végre. Vagyis az udvarházban. Egyedül.

– Akkor keressünk egy kávézót? – kérdezte António, mikor beültek a kocsiba.
Viki megvonta a vállát.
– Kereshetünk.
– Ennyire a terhedre vagyok, mondd?
Megijesztette a férfi hangjában bújkáló ingerültség.
– Nem dehogyis, ne haragudj. Keressünk egy kávézót. Éhen halok.
– Rendben.

Minek meghosszabbítani ezt a gyötrődést? António meg akarta hosszabbítani. Valamiről mégiscsak kéne beszélniük. Csak, hogy teljen az idő. Az autó elindult a kihalt utcákon.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr741491870

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.24. 09:10:26

Üresség, zaklatottság, zavar, szégyen?
Tedd hamar a lelked rendbe!
Rendben?
süti beállítások módosítása