2009.10.22. 09:00
Huszadik fejezet: A kristálypohár (2)
Másnap összefutottak az egyetem egyik folyósóján. Sérgio épp egyedül volt, ritka pillanatai egyikében. Nem mosolygott.
– Ne haragudj, Vitória, hogy tegnap olyan gyorsan letettem – kezdte a magyarázkodást. – Vendégeink voltak. Aztán hiába próbáltalak hívni, pedig direkt emiatt mentem ki az utca végi fülkébe.
– Semmi gond. Amália egész este a barátjával traccsolt.
– Gondoltam, hogy ilyesmiről van szó. Miért hívtál?
Viki lehajtotta a fejét.
– Szerettem volna beszélni veled. Nyugodtan.
– Most jó? Parancsolj velem!
A lány megrázta a fejét.
– Tudod, hogy nem erre gondolok.
– Beszélgetni akarsz, vagy valami mást?
– Beszélgetni is.
– De?
– Már megint kezdjük előről?
Sérgio megvonta a vállát.
– Azt hittem, ezen már túlvagyunk.
Viki ijedten nézett rá. Mire gondol? Azon, hogy ő képtelen megfogalmazni, amit szeretne, vagy az egész kapcsolatukra?
– Ráérsz ma délután? –kérdezte inkább.
– Ma nem megy, ne haragudj.
– És holnap?
– Vitória, azt hiszem, nem érted.
– Nem akarsz velem találkozni többé?
Alig bírta ezt kimondani, majdnem elsírta magát.
Sérgio arca megenyhült. Mintha valami miatt eddig szigorú próbált volna lenni, de most mégis feladná ezt a szándékát.
– Dehogynem. Legyen szombat. Rendben? Szombat délután hatkor, a szokott helyünkön. A Jeromosoknál.
Viki hatalmas megkönnyebbülést érzett. Szakítás helyett újabb találka! Mindegy, mi lesz azután, de most kapott még egy esélyt.
Csak később jutott eszébe, hogy pont akkorra beszélte meg a másik két fiúval a szimfónikus koncertet. Bosszantotta a dolog, hogy hazudnia kell nekik, és hogy le kell mondania a kellemes érzésről, hogy két fiúval megy valahová. De az egyik szünetben odament hozzájuk és sajnálkozva közölte, hogy közbejött valami.
Nuno nagyon csalódott volt. Egyre erősködött, hogy mégiscsak próbálja meg áttenni a másik programját, beszéljen az illetővel, mióta tervezik már ezt a koncertlátogatást. Josué hallgatott. A szemében ott állt a csalódás, de az is, hogy tudja, mi az, ami közbejött és helyteleníti. Nem csupán helyteleníti, megveti azt, aki miatt Viki erre ragadtatja magát. A lány szinte pőrének érezte magát a volt kispap előtt. Szégyellte magát, Josué miatt. De hamar túllépett rajta. Sérgio egyelőre mindennél fontosabbnak tűnt. Az átmeneti, pár napig tartó közöny most újra szorongató kívánássá változott. Talán a holdciklus fordult épp abba a szakaszába, amely elviselhetetlenné tette a hiányt.
Aznap délután esett. Sérgio késett. Viki vacogott a kölcsönernyő alatt: Mafaldától vette kölcsön, mint már annyi mindent, a lány tudta nélkül. Az ő esernyőjét ugyanis a legutóbbi viharos szél tönkrevágta és még nem vett újat. Különös, hogy Mafalda dolgaiból élt, a volt szeretőjét csókolta, a ruháját öltötte magára, az esernyője alatt ácsorgott és a cédéit vette át kazettákra. Nagyon tetszettek neki a zenék, amiket a lány hallgatott, de utált szívességet kérni. Vigyázott, hogy csak akkor tegye be ezeket a kazettákat a magnójába, ha a két lány házon kívül van.
Sérgio ezúttal gyalog jött, és pont ellenkező irányból, mint ahonnan Viki várta. Hirtelen az ernyő alá került és hátulról átölelte Vikit, aki ettől halálra rémült és ösztönösen megpróbált szabadulni.
– Nyugi, nyugi, én vagyok az! Ne hadonássz már, mert kivered a szemem ezzel az ernyővel!
– Soha többé ne csinálj ilyet, Sérgio! Normális vagy? Halálra ijesztettél!
– Rendben, csak nyugodj meg! Hülye ötlet volt, meg akartalak lepni.
– Nagyon hülye ötlet volt.
– Megbocsátasz?
Viki megvonta a vállát.
– Egy csókért cserébe megbocsátasz? – kérdezte a fiú és már adta is azt az engesztelő csókot. A szája, sőt, az egész arca, a szeme, az orra, a haja, csupa víz volt. Ő nem hozott ernyőt, hajadonfőtt sétált eddig a zuhéban. Vikit ez egészen felizgatta. Különleges érzés volt ehhez a nedves archoz bújnia. El volt felejtve a sok szorongás, a félelem, a sértettség, a többi nő árnya. Csak a jelen létezett, az esernyő vásznán puffanó cseppek és ez a férfiarc, finom borostájával.
– Nem borotválkoztál, mielőtt elindultál – simított végig a kiütköző szőrszálakon a lány.
– Tényleg nem, ne haragudj.
– Nekem úgyis jobban tetszel így.
Megint hosszan csókolta, most már inkább ő csókolta, mint fordítva. Először érzett jogot hozzá, hogy ne csak hagyja, ami történik, hanem alakítsa is a történéseket.
– Menjünk, beszélnünk kell – mondta a fiú. – Üljünk be ide, a sarokra, egy kávézóba. Nincs sok időm.
Viki szíve megint összeszorult. Nincs ideje? Már megint nincs ideje? Csak azért jött el, hogy szakítson? Nagy szavak. Mit lehet köztük elszakítani? Ami soha nem létezett?
Elgyengülve ment mellette. Sérgio átvette az ernyőt, mivel csaknem egyforma magasak voltak, egészen össze tudtak bújni alatta, nem volt kényelmetlen egyiküknek sem. Viki azt kívánta, bárcsak mennének így órákig a zuhogó esőben, és sose érnének a kávézóba, ahol nyilvánvalóan valami nagyon kellemetlen dolgot kell majd hallania. De a kávézó közel volt.
Sérgio előre engedte Vikit, aztán hátrafordult, megrázta az ernyőt és a bejárati ajtó melletti kis fémtartóba tette, ahol más ernyők is szorongtak már. Végigsimította a haját, letörölte az arcát. Viki keresett egy asztalt az üvegfal mellett, ahonnan ki lehetett látni az utcára: a vízcseppek sűrű egymásutánban csorogtak le a túloldalon, különös vájatokat találva maguknak. Imádta nézni az esőt. Az ég vad volt és izgalmas, a szürke különböző árnyalatai váltogatták egymást.
– Egy dupla, citromos cariócát kérek – mondta Viki a pincérnek.
– Lehet nekem is ugyanaz – tette hozzá Sérgio.
Levették a kabátjukat és az asztalnál álló harmadik székre terítették, egymás mellé. A kabátok persze érintették egymást. Leültek egymással szemben.
– Vitória – kezdte Sérgio –, add ide a kezed!
A lány odaadta. A fiú mindjárt a jobb kezén lévő köves gyűrűvel kezdett játszani.
– Vitória, te nagyon vonzó lány vagy.
Rossz kezdet. Mindjárt jön a „de”. Én nem érdemellek meg, majd jön valaki, aki boldoggá tesz.
– Legszívesebben elmennék veled egy hotelbe és szeretnélek órákon keresztül.
Viki felhúzta a szemöldökét.
– Csodálkozol? Pedig így van. Tudom, hogy az utóbbi időben azt érezhetted, hogy kerüllek, de ez csakis a te érdekedben történt.
– Ebben biztos voltam – rosszmájúskodott Viki.
– Hadd fejezzem be.
– Csak tessék.
– Vannak bizonyos körülmények, amelyek, nos, hogy úgy mondjam, arra kényszerítenek, hogy se most, se máskor ne menjek veled hotelbe, és ne szeretkezzem veled.
– Bizonyos körülmények ... – Viki ízlelte a szókapcsolatot.
– Nem beszélhetek nyíltabban, mert ezzel mások intimitását sérteném.
– Szóval azt akarod mondani, hogy bizonyos emberek megakadályoznak abban, hogy úgy tégy, ahogy szeretnél, annak ellenére, hogy én is ugyanazt szeretném, amit te?
Belepirult abba, hogy kimondta.
– Ráadásul nem vagy hajlandó megmondani, hogy miféle emberek ezek, akik ennyire uralkodnak rajtad és áttételesen rajtam. Mert az ő intimitásuk fontosabb, mint a mi vágyaink? Ne haragudj, de magasról leszarom ezeket a bizonyos embereket, akárkikről is van szó!
Sérgio fanyarul mosolygott. Közben meghozták a két cariókát. A csészék gőzölögtek. Viki beszívta a citrom illatát.
– Milyen szép vagy, ha csúnyán beszélsz! – mondta a fiú. – Olyankor mindig kipirul az arcod.
– Ne tereld más vágányra a beszélgetést, kérlek. Kik azok, akik lebeszélnek rólam? És miért?
– Értsd meg, hogy nem mondhatom el!
– A nővéred? Valamelyik barátnőd? Nuno?
Sérgio csak csóválta a fejét.
– Ne találgass! Lehet, hogy most kegyetlennek tűnik, hogy ezt mondom, de meg fogod látni, és nem is telik el sok idő, mire meglátod, hogy jobb így. Pontosan tudod, hogy tőlem semmit nem várhatsz. Nem vagyok alkalmas egy szerelmi kapcsolatra, legalább is nem úgy, ahogy te egy ilyen kapcsolatot elképzelsz. És ahhoz nekem túl sokat számít a jól-léted, hogy összevissza hazudozzam, vagy belevigyelek egy kalandba, aminek beláthatatlanok a következményei. Nem akarom, hogy belémszeress.
Viki szomorúan nézett vissza rá.
– Már késő. Már rég szerelmes vagyok beléd.
Sérgio nem hatódott meg.
– Akkor próbálj meg kiszeretni belőlem. Mihamarabb.
– Nem akarok.
– Akarnod kell. Nekem nincs szükségem a szerelmedre. Megmondom úgy, ahogy van: ha nem lennél ilyen komoly, ilyen érzékeny, törékeny, bizonytalan, és főleg: ha nem lennél szerelmes belém, sőt, még a veszélye se állna fönt, hogy belémszerethetsz, nagyszerűket szeretkezhetnénk. Megtanítanálak mindenre, amit ebben a műfajban tudok. Felfedeztetném veled a saját testedet, amelyet még egyáltalán nem ismersz. De így – széttárta a karját –, így túl sok vagy nekem. Érted? Túl sok, túl mély, túl érzelmes, túl bonyolult.
Viki kihúzta a kezét a fiúéból. Eltakarta az arcát. Túl sok. Ő mindig túl sok. Ennyi nem kell senkinek és ő nem tud kevesebb lenni.
– Ugye nem kezdesz el sírni? – kérdezte Sérgio aggodalmasan.
Viki felvetette a fejét, száraz szemmel nézett szembe a fiúval.
– Ne félj, nem vagyok egy hisztis alkat.
– Tudom. Csak érzékeny vagy, mint egy kristályüveg. Ha sima vizespohár lennél, tucatáru, jó vastag fallal, robosztus és közönséges, akkor nem lenne semmi gond.
– Szeretnék vizespohár lenni.
– Ez nem szeretet kérdése. Nem vagy az. Soha nem is leszel. Akkor sem, ha felállsz, odamész ehhez a pincérhez – mutatott Sérgio a hajlott hátú, negyvenes kinézetű férfire, aki kiszolgálta őket – és a raktárban szétteszed neki a lábad.
– Hagyd ezt abba!
– Mit? Hogy elmondom az igazat? Tudod, milyen ritka pillanat ez? Életemben talán egyetlen nővel se voltam ilyen őszinte, az anyámat és nővéremet kivéve.
– Én pedig azt kívánom, bárcsak ne lennél őszinte.
– Mindenki azt kapja, amit megérdemel, ahogy apám szokta mondani.
– Vagyis? Nem találkozunk többet?
– Dehogynem, az egyetemen biztos sokszor találkozunk még. Meg másutt is. De így, azt hiszem, így nem kéne többet.
– Ne csináld ezt velem. Sérgio, kérlek.
Lehajtott fejjel beszélt, fojtott hangon.
– Nincs más választásom – válaszolta a fiú.
– Dehogyis nincs! Te nem tudod. Nem tudod, hányan utasítottak már el, hányan hagytak érintetlenül, csak azért ..., gondolom, ugyanazért, amiért most te akarsz. Nem tudod, hogy ennél nincs is megalázóbb! Ha tartasz valamire, ha valóban becsülsz egy kicsit, nem csinálod ezt. Valami tévesen felfogott lovagiasságból vagy mi a fenéből kifolyólag.
– Nézd, Vitória, gyere, nézz rám, kérlek!
A lány felemelte a fejét.
– Ha tudnád, milyen nehéz ellenállni neked!
– Hát ne állj ellent!
– Nem tudom ... – Sérgio végre elbizonytalanodott. – Nem szabadna. Azzal az elhatározással jöttem ide ... Nem iszod meg a cariókádat?
Viki halványan elmosolyodott. Talán még nincs minden veszve. Megrázta az egyik csomag cukrot. Sérgio is. Beleöntötték a cukrot az italukba és kavargatni kezdték. A citromhéjdarabkák vidáman úsztak a felszínen.
Sérgio felállt, áttette a kabátokat a saját székére és letelepedett Viki mellé. Robajjal húzta közelebb hozzá a székét.
– Meg fogjuk bánni, de most muszáj csókolóznunk.
És csókolóztak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.24. 06:17:14
A hasonlat a poharakkal nagyon képszerű.