2010.06.24. 08:00
Hatvanhatodik fejezet: Porto (5)
Másnap reggel kiadósat reggelizett a hotelben, egyedül. Vitt magával egy könyvet alibinek, de inkább nézelődött, nagyrészt öltönyös üzletembereket látott, volt egy-két jóképű is, akik némi kíváncsisággal bámultak át az asztalához, de senki nem kért engedélyt arra, hogy odatelepedhessen. Reggelizés közben ismerkedni kissé körülményes, és lehet, hogy nagy részük már aznap repül tovább valahová.
Viki sem időzött sokáig, a recepción szégyellősen leadta egy műanyag zacskóba pakolt szennyesét, bocsánatkérő mosollyal, szerencsére épp egy nő volt szolgálatban, és legalább nem kellett attól tartania, hogy viccből a recepciós kihalássza a piszkos bugyijait. Valami miatt ettől tartott, hogy egy férfi szánalmasnak tartja a fehérneműkészletét. Utána sietett a vállalathoz, már kilenc előtt az irodában volt, se Paulo, se Diogo nem érkezett még meg.
Élvezte a magányt, bekapcsolta a gépet és mindjárt belemerült a jogi szöveg fordításába, mikor Paulo befutott, épp csak odaköszönt neki. Diogo később jött be, mert a tervezőirodában kezdett, hozta Vikinek a következő adag szöveget. A lánynak megdobbant a szíve, amikor a férfi belépett az irodába, és különös bizsergés vett rajta erőt, ahogy Diogo keze súrolta az övét a paksaméta átadásakor. De most nem került sor flörtre, a férfi láthatóan ideges volt, kiderült, hogy problémák adódtak a dokumentáció összeállításával, és megy is vissza a tervezőirodába. Lehet, hogy ebédnél sem látják egymást. Vikit ez kissé elszomorította, de aztán legyűrte csalódottságát és visszatért a munkához.
A gondolatai el-elkalandoztak, mintha Diogo hiánya csökkentené a koncentrációs képességét, pedig éppen fordítva lett volna logikus. Eszébe jutott, hogy hülyeség volt visszautasítani a vacsorameghívást, lehet, hogy többé nem is lesz benne része, sose lehet tudni, mikor megy az ember túl messze egy pasinál a visszautasításban.
Az ebéd sivár volt, ízetlen és nagyon egészséges, Viki nem is bírta megenni, pedig általában mindent elpusztított, amit a tányérjára tettek, mert így nevelték otthon. Diogo sehol. Paulónak ki kellett ugrania valamiért, Dona Lurdes meg mindig hazament ebédelni: volt már egy kisfia, akire az anyja vigyázott egész nap, de legalább ebédidőben együtt lehetett vele. Viki idegenekkel ült egy asztalnál, akik nem voltak kíváncsiak rá, vagy egyszerűen csak túlságosan zárkózott képet vágott, ezért nem szólították meg. Az automatából vett műkávét, felvitte magával az irodába. Beléhasított a magány. Nézte a telefont az íróasztal szélén. Még meg se kérdezte, hogy lehet városi vonalat kapni. Kipróbálta a nullát. Szerencséje volt. Tárcsázta az ifjúsági szállást.
São vette fel. Viki nem mert rögtön rákérdezni, hogy beszélt-e Carlossal, inkább megkérdezte, hogy mi van Márióval illetve Josuéval kapcsolatban.
– Még semmi – válaszolta São. – Nem tudtam beszélni Márióval, vizsgadrukkban van, nem is találkoztunk napok óta.
– És Josué keresett?
– Nem, úgy egyeztünk meg, hogy majd én jelentkezem.
– Kár ...
– Carlos miatt kérded, nem?
– Nem. Bár érdekelne, mi a helyzet vele.
– Fogalmam sincs, sajnálom, nem próbáltam még megkeresni. De ma délután igyekszem felhívni. Csak olyan hülyén jön ki, ha vele beszélek, Josuéval meg nem. Tudod.
– Tudom, persze.
– És a nevezetes Diogo? Flörtölsz vele?
– Ma épp nem. Nincs is itt. Tegnap el akart vinni vacsorázni, de visszautasítottam.
Viki lopva körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, amit mond. Nem látott senkit.
– Jól tetted.
– Nem tudom. Ma olyan hűvös volt velem.
– Biztos máshol járnak a gondolatai.
– Igen, késésben vannak a tervekkel, idegeskedik emiatt.
– Akkor ne várd, hogy veled hetyegjen.
Viki felkacagott.
– Jó beszélni veled, São. Nincs kedved meglátogatni a hétvégén?
A meghívás abban a pillanatban jutott eszébe, és hirtelen meg is bánta. Ha Diogo marad a hétvégén, és ott lesz São harmadiknak, ráadásul sokkal szebb, mint ő maga! De Diogo minden bizonnyal vagy hazamegy Lisszabonba, vagy Otávia látogatja majd meg.
– Komolyan?
– Ha nem vagy szolgálatban ...
– Nem, éppen nem vagyok szolgálatban.
– És van kedved eljönni? Nekem nincs miért Lisszabonba utaznom, sőt, már szállásom sincs ...
– Tudod, hogy a szobámban bármikor szívesen fogadlak!
– Köszi, de tényleg nem lenne sok értelme. Viszont itt bőven van hely kettőnknek, csodás hotelszoba, elhiheted! Ismered Portót egyébként?
– Szégyen, de még sosem jártam ott.
– Na, akkor épp itt az ideje! Akkor megbeszéltük? Eljössz?
– Rendben.
Mikor letette, akkor jutott eszébe, hogy már csütörtök van, tehát São másnap érkezik. Jókedve kerekedett ettől, és könnyebb szívvel látott újra munkához. Diogo egész délután nem jelentkezett, Viki csak Paulo savanyú képét nézegethette, ha jobbra fordította a fejét. Lurdestől sem merte megkérdezni, mi a gond a tervezőirodában. Olykor átfutott az agyán, hogy esetleg sztornózzák az egész tendert, mert képtelenek lesznek tartani a beadási határidőt, de aztán elhessegette a gondolatot. Fél hatkor felállt és elköszönt Paulótól. Aznap este sem vacsorázott, kisétált a tengerpartra, beült egy kávézóba, ahonnan jól látta az óceánt, élvezte a lemenő nap fényeit, aztán gyalog visszament a hotelbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
