2009.09.25. 07:45
Tizenegyedik fejezet: A második randevú (2)
Viki kétszer is visszakérdezett, valóban Sérgióval beszél-e. A fiú nem tudta mire vélni ezt a különös viselkedést, nevetve bizonygatta, hogy ő az, Sérgio Mendes, és Vitóriát keresi, talán rossz helyen jár? Másnapra beszélték meg a rég esedékes találkát, ugyancsak a Jeromos kolostor bejárata elé, Viki nem akarta, hogy a házbeliek lássák, ki jön érte kocsival. Ki tudja, nem ismerik-e még abból az időből, mikor Mafalda volt a kedvese.
Ugyanúgy készülődött, mint a legutóbb, csak ruhát nem keresett szerte a városban. Megint Mafalda szekrényéből vette elő. Az sem izgatta, hogy Sérgio minden valószínűség szerint ismeri a darabot, más nőn más kiegészítőkkel egy ilyen egyszerű szabású ruha teljesen más hatást kelt. Azt hitte, a múltkori hosszas várakozás tapasztalatai megtanították arra, hogy el tudjon késni, de megint hajszál pontosan tíz perccel a találka ideje előtt ért oda. Sérgio persze nem volt még sehol. Kezdődött az idegőrlő várakozás, a fel-le sétálgatás, a cipő kopogása.
Sérgio nem késett, pontosan hétkor kanyarodott a kolostor elé, a már ismert ócska, harmadkézből szerzett ezüstszínű Forddal. Kiszállt a kocsiból, úgy nyitotta ki az ajtót Vikinek. Egyszerű fekete zakó volt rajta, és fehér ing.
– Mi volt ez a nagy kérdezősködés a telefonban, hogy én vagyok-e? – kérdezte, miután megpuszilták egymást.
– Múltkor félreértettem valakinek a nevét.
– Mégis, kiét?
Viki megvonta a vállát. Talán nem kellene elmesélnie.
– Két hete Nuno hívott fel, de azt hittem, hogy te vagy. Bár csodálkoztam, hogy egy Bach-orgonakoncertre hívsz.
Sérgio nevetett.
– Ha jobban ismernél, tudtad volna, hogy nem én vagyok az ...
– Talán sejthettem volna, de eszembe se jutott, nem tudom, milyen zenéket szeretsz.
– A klasszikus elég távol áll tőlem, mindenesetre. Ha egy Doors-koncertre hív valaki, akkor az lehettem volna én. Persze a felvetés abszurd, mert a Doors már több mint húsz éve nem létezik. Meséld csak tovább, végül is mi történt?
– Semmi különös, én már százszor elátkoztalak, mert fél órával a megbeszélt időpont után még mindig nem voltál sehol.
– Remélem, nem fognak az átkaid. Egyébként én nem szoktam késni. De képes voltál ennyit várni?
– Igazad van, nem kellett volna. De még soha nem bírtam rászánni magam, hogy valakit ne várjak meg, ilyen hülye neveltetést kaptam.
– És mikor végre megjelent Nuno?
– Mikor végre megjelent Nuno, akire nem számítottam, első megdöbbenésemben azt kérdeztem tőle: Hát te vagy az?
Sérgio nevetett.
– Szegény Nuno! Ezt azért nem érdemelte meg! Megmondtad, kire számítottál?
– Dehogy mondtam. Bár lehet, hogy sejtette.
– Nézd, tudom, hogy már nagyon régen megígértem ezt az alfamai kirándulást, de mikor láttam, hogy Nuno mennyire rádkattan, nem akartam bezavarni.
– Igazán nem zavartál volna semmit, mert Nuno teljesen hidegen hagy.
– Valóban? Elég sokat találkoztál vele az utóbbi időben.
– Ő erőltette. De maximum barátságot érzek iránta. Mintha nem is lenne férfi.
– Ijesztő dolgokat mondasz.
– Ugyan miért?
– Hát, kezdek kételkedni abban, hogy engem férfinak nézel.
Viki felszabadultan nevetett.
Az Alfamában nem volt érdemes autózni, a kocsit egy kisebb téren hagyták, és gyalog indultak a lokál felé. Viki botladozott a macskaköveken, Sérgio megfogta a karját. A lány érezte, hogy a fiú legkönnyebb érintése is képes abba az állapotba visszahelyezni, amelyet az első este érzett. Maradéktalanul boldog volt, teli várakozással. Nem sokat törődött azzal, hová mennek, milyen lesz a fado-est. Csak az volt fontos, hogy végre kettesben van Sérgióval és az este még nagyon, de nagyon hosszú.
A fado-lokál egy alagsorban volt, még kevesen ültek a homályba merülő asztaloknál. Gyertya és fáklyafény mindenütt. A zenészek már hangoltak a háttérben, de még nem jöttek ki a kis pódiumra, amely nyilván a fellépőhelyük volt. Az itallapról portóit kértek, meg egy kis sósmogyorót, Sérgio úgynevezett tremoçót, egyfajta sárga babfélét, amely szintén sós volt, nedves, halvány héjától kellett megszabadítani, hogy ehető legyen.
– Hallgattál már fadót? – kérdezte Sérgio.
– Kazettáról már otthon is. Még az órákra is behoztak a tanáraink néhány Amália-dalt.
– De élőben még nem?
– Nem, ez lesz az első alkalom.
– És egyébként szereted? Ezt meg se kérdeztem, mikor meghívtalak.
– Megvan a maga érdekes hangulata. Ma este például illik a lelkiállapotomhoz – mosolygott.
– Mert, milyen a lelkiállapotod? Annyira melankólikus?
– Nem, melankólikusnak nem nevezném. De túlságosan aktívnak sem. Nem igazán diszkózenei hangulatban vagyok.
– Kétlem, hogy valaha abban lennél.
– Ebben tévedsz, szeretem a könnyűzenét is, a körülményektől függ.
– És mint egy őrült, rázod magad a diszkóban?
– Nem, ez nem jellemző rám. Azt hiszem, életemben csak kétszer vagy háromszor voltam diszkóban összesen.
– Én se vagyok oda érte.
– Mit szoktál csinálni hétvégén? Ha el akarsz menni valahová?
– Inkább beülök egy kávéházba, vagy elmegyek egy bárba. Ahol jó a zene.
– Mint a Doors?
– Nem, az nem bárzene. Nem ismered a Doorsot?
– Őszintén szólva nem. Nem nagyon ismerem az együtteseket úgy általában, főleg az olyanokat nem, amelyek húsz éve megszűntek.
– Majd megmutatom, milyen a zenéjük, ha eljössz hozzám.
Viki nyelt egyet. Ezt vegye meghívásnak?
– Persze, ha nem félsz eljönni.
Viki nem tudott olvasni Sérgio csúfondáros, nevetős tekintetében.
– Miért félnék? – kérdezte.
– Nem tudom. Csak tippelek. Nem tudom eldönteni, hogy szűz vagy-e még.
Viki majdnem félrenyelt egy mogyorót. Kivörösödve köhögött. Sérgio hozatott neki egy pohár vizet.
– Meglep, hogy ilyen nyíltan szóba hozom?
Viki bólintott. A köhögéstől könnybe lábadt a szeme.
– Nem vagy hozzászokva, hogy az emberek nevükön nevezzék a dolgokat. Főleg nem az első randevún.
A lány széttárta a kezét. Tulajdonképpen semmihez nem volt hozzászokva, mert az első randevúk elég kaotikus képet mutattak. Nem látott bennük rendszert.
– Nézd, egy portugál lánynak ezt így nem is mertem volna előadni. De nem is kellene, mert náluk egyértelműen meg tudom állapítani, melyik szűz és melyik nem az.
– Mégis, honnan?
– Megérzés. Vannak bizonyos támpontok. A mozgásukból, a tekintetükből.
– És nem szoktál tévedni?
– Nem, nem szoktam. Eleget tanulmányoztam az itteni nőket.
– Értem.
– De te más vagy. Nem lehet rajtad kiigazodni. Ezért is érdekelsz az első pillanattól kedzve. Még nem volt dolgom külföldi nővel. Azt mondják, az északiak sokkal szabadosabbak, tapasztaltabbak. Nincs rajtuk az a társadalmi nyomás, ami itt.
– Milyen társadalmi nyomás?
– Nézd, itt, Lisszabonban nem olyan vészes, de minél kisebb helyen él valaki, annál szigorúbbak az elvárások. Egy portugál pasi normális esetben nem akar olyan lányt elvenni, akin már átmentek néhányan. Így aztán a szexuális tapasztalatokra nagyrészt prostituáltakkal és férjes asszonyokkal tesz szert. Vannak kivételek, de aki megengedi magának, hogy jó családból való lányként a pettingen túl menjen, az elég sokat kockáztat.
– Ezek szerint a petting viszont megengedett?
– Változó. Ismerek olyan helyeket, ahol csak vasárnap, a lányos háznál találkozhatnak a szerelmesek, a szülők jelenlétében. Igen, ilyen még van. Jó kis házasságok szoktak kijönni az egészből. De ha a lányok elmennek más városba tanulni, és ügyesek, elég sokat megengedhetnek maguknak úgy, hogy a családjuk ne sejtse.
Időközben kivonultak a zenészek, két férfi gitárral és egy feketébe öltözött asszony, nagy kendővel a vállán. Az egyik pincér csendre intette a beszélgető vendégeket. A fadót csak némán szabadott hallgatni.
Viki hátradőlt a süppedős fotelben, amelyben eddig egyenes háttal ült, kinyújtotta a lábát. Becsukta a szemét. Örült, hogy egyelőre nem kellett válaszolnia Sérgio kérdésére. Nem, nem könnyíti meg ennyire a dolgát. Derítse ki ő maga, amit akar.
Az énekesnőnek kicsit érdes, mély hangja volt. Viki által is ismert, népszerű fadókat adott elő. Három dalt egymás után. Sérgio is hátradőlt a saját fotelében, kinyújtott lába Vikiét érintette. Viki összerezzent az érintéstől, de nem vette el a lábát. Nem mozdultak.
A fadók végeztével ismét lehetett beszélni. Sérgio odaintette a pincért és rendelt két pohár fehérbort. Az alkoholtól Viki lebegni kezdett, ugyanakkor elnehezült a feje, a végtagjai.
– Ez a bor a lábamba száll – mondta.
Sérgio felállt és átült Viki foteljába, ahol kényelmesen elfértek ketten is. Nem kért engedélyt.
– Jó az illatod – mondta halkan. – Még nem válaszoltál a kérdésemre.
– Milyen kérdésre? – értetlenkedett a lány.
– Vagy azt akarod, hogy magamtól jöjjek rá?
– Mindig ennyire rámenős vagy?
– Miért, zavar?
– Nem, azt hiszem, nem.
– Megérinthetem a melled?
Viki mélyen elpirult, védekezően összefogta magán a kardigánt.
– Ó, máris elárultad magad – suttogta Sérgio. – Ilyen szemérmes csak egy szűz lehet.
A lány nem tiltakozott. Mintha kiszaladt volna a vér a testéből.
– Ha azt kérdeztem volna, megfoghatom-e a kezed, nem találtál volna benne semmi kivetnivalót.
– Az nem ugyanaz.
– Szerintem ugyanaz. A kezed semmivel sem kevésbé intim testrészed, mint a melled.
– Ez ostobaság. Bárkivel kezet foghat az ember.
– Neveltetés kérdése. Lehet, hogy van olyan társadalom, amelyben a kéz erotikusabb testrészt, mint a mell.
– Kötve hiszem.
– Mert nagyon erősen ragaszkodsz az európai gondolkodásmódhoz.
– Jó, lehet, hogy ragaszkodom. De végül is egyikünk se vonhatja ki magát a hatása alól.
– Csak én nem vagyok annyira a foglya, mint te.
Viki nem várt ilyen akadémikus vitát. Valójában sokkal jobban szerette volna, ha nem csupán vitatkoznak, hanem történik is valami. De nem mozdulhatott.
– Tulajdonképpen nagyon szeretnéd, ha megfognám, ugye?
– Miért kérdezel ilyeneket? Mindenáron zavarba akarsz hozni?
– Te miért félsz ennyire a szavaktól? Még nem mondtam semmi illetlent. Egyetlen trágárságot sem.
– Nem tudok erről beszélni.
– Dehogynem. Ahogy a pasik beszélnek róla, a nők is megtehetik. Hidd el, hogy nagyon felszabadító érzés.
– Vannak olyan dolgok, amelyeket egy nő csak akkor mondhat ki, ha már jól ismer valakit. Nem egy ilyen helyzetben.
– De ki szabja meg, mit mondhat egy nő és mikor? Miért ne mondhatná ki, hogy majd megőrül egy símogatásért? Ahogy most te?
Viki a kezébe temette az arcát. Elhúzódott a fiú mellől, aki eddig hozzá sem ért, csak nagyon, nagyon közel volt hozzá, a leheletével cirógatta. A lány egyrészt menekült volna, másrészt szívesen beismerte volna azonnal, hogy szinte fizikai fájdalmat érez az érintés e tüntető hiánya miatt. Mit akar ez a Sérgio? Micsoda különös módja ez a vágyak felkorbácsolásának?
A fiú felállt és visszaült a másik fotelbe.
– Márpedig amíg te magad nem kéred, nem érek hozzád.
Viki nem válaszolt. Sajgott az egész teste. Elviselhetetlen volt a vágy, a gyönyör és a félelem furcsa keveréke. Nem mondhatja ki, hogy kell neki ez a férfi, jobban, mint bármi más a világon, hogy képtelen hazamenni ezzel a nedvességgel az ölében, ezzel az erőtlenséggel a tagjaiban. Nem mondhat semmit, mert minden, amire valaha tanították, ellenkezett Sérgio kívánságával, hogy ő kérje az érintését.
Percek teltek el. Megint bejöttek a fado-zenészek és előadtak három dalt. Aztán az énekesnő körbejárta az asztalokat, hogy megpróbálja eladni a cédéit. Viki kicsit felengedett, a nő megjelenése kiszakította abból az önkívületből, amelybe Sérgio taszította. Esze ágában sem volt cédét venni, de azért úgy tett, mintha tanulmányozná a borítót. Sérgio figyelte. Mosolygott. Viki végre megköszönte az énekesnőnek, és visszaadta a cédét. A nő bosszúsan ment tovább.
– Menjünk, Vitória, hazaviszlek – mondta a fiú.
Ilyen korán? – szeretett volna tiltakozni, de akkor beismerte volna, hogy Sérgio társasága úgy kell neki, mint a levegő, amit beszív. Önmagától is idegenül figyelte, ahogy a fiú odainti a pincért, fizet, feláll, felveszi a kabátját. Ő is felkelt, hagyta, hogy Sérgio felsegítse a kabátját. Nagyon bizonytalanul állt a lábán. De a fiú most nem érintette meg, nem karolt belé.
Szótlanul tették meg az utat a kocsiig.
– Sérgio, miért kínzol így? – kérdezte végül, mikor már nagyon közel jártak az udvarházhoz.
– Én kínozlak? Csupán azt próbálom megmutatni, hogy a gyönyör legnagyobb akadálya mi magunk vagyunk. Ami a fejünkben van. Hogy minden az agyunkban játszódik le.
– Igenis kínzol. Olyasminek a kimondására akarsz kényszeríteni, ami ellen mindenem tiltakozik.
– Mert le kell győznöd ezt a tiltakozást. Ilyen egyszerű. Én soha egyetlen nővel sem csinálok semmit, amit ő maga nem akar. Sose értettem a nemi erőszakot például. Csak a hülyék lelik örömüket abban, ha egy nő egyáltalán nem élvez. Nekem a legnagyobb gyönyör az, ha a nő élvez. Nos, megjöttünk. Nem akarok a kapuig elmenni, nehogy kellemetlen legyen neked.
– Sérgio ...
– Igen?
– Talán legközelebb. Talán akkor képes leszek rá.
– Te tudod.
– Biztosan képes leszek rá.
– Akkor legközelebb. Majd megbeszéljük. Légy jó!
Viktória kiszállt, és elindult a kapu felé. Úgy érezte, hogy élete legnagyobb esélyét szalasztotta el.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Csuri / Bariildi 2009.09.28. 09:52:38
Ez a felütés, hogy csak akkor teszek bármit ha te kéred, mert minden az agyunkban történik, és a gyönyör legnagyobb akadálya mi magunk vagyunk.... szóval ezek nagyon letisztult gondolkodást mutatnak, ami érzésem szerint inkább a középkorú ffiakra jellemző (már amelyikre, persze.... van aki sosem jut el idáig :))
Mindenesetre egy Vittoria-szerű leányzónak annál inkább vonzó, sőt elbűvölő ez az attitűd.
Nagyon jól érzékelteted hogy mennyire akarja, és mégsem tud felülemelkedni a neveltetése korlátain.
Még???? Majd kiderül :)
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.28. 14:30:52
Viki lassan majd sokmindenen felülemelkedik, de ez nem megy egyik percről a másikra.
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.22. 21:29:25
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2013.05.23. 11:46:00
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.23. 12:56:05
Régebben hagyomány útján. Találkoztam vele én is.