2010.06.10. 08:00
Hatvanötödik fejezet: Úton (4)
A bordó VW már a kapu előtt állt, mikor Viki lement az utcára. Mindenét vitte, nem hagyott semmit az albérletben, csak a fekete-fehér tévét. A bőrönd nehezebbnek tűnt, mint valaha, és a lányon ott lógott még egy hátizsák, egy oldaltáska, meg pár műanyagzacskó. Nevetségesen nézett ki, kialvatlan volt, de örült, hogy viszontláthatja Diogót. A férfi, mikor meglátta, hogy cipekedik, kiszállt a kocsiból. Egy pillanat törtrésze múlva nyílt az anyósülés ajtaja.
– Jó reggelt, Vick!
Otávia a maga megszokott tökéletességében. Karcsún, barnán, illatosan. Világoskék halásznadrág, sárga top, hozzá árnyalatban pontosan illő könnyű kardigán. Mintha egy divatlap címlapjáról lépett volna elő. Viki megint csúnya kiskacsának érezte magát mellette. A farmerje kissé kopott volt, sötétkék T-shirtje némileg kinyúlt a mosások során. Diogo elvette tőle a nehezebb csomagokat, Viki alig mert ránézni, bár a férfi magabiztosan mosolygott. A szemét nem láthatta, sötét napszemüveget viselt.
– Otáviát elvisszük Torresig – mondta, miközben kinyitotta a csomagtartót és betette a cuccokat a barátnője divatos, makulátlanul kinéző sporttáskája mellé.
A két lány puszit váltott, Diogo is odahajolt Vikihez, cuppanós csókot nyomott az arcára. Jó illata volt, frissen borotválkozott, és Viki biztos volt benne, hogy előtte kiadósat szeretkezett a barátnőjével. Vagy csak ő akarta így képzelni, hogy minél jobban szenvedjen.
Beült hátra. Otávia kezdett beszélni, de Viki nem is hallotta, mit mond. Egyszavas válaszokat adott, mikor Otávia megkérdezte, hogy van Carlos, csak annyit felelt, hogy jól, tanul a vizsgákra. Néha az volt az érzése, hogy Diogo a visszapillantó tükörben őt nézi, de aztán elhessegette a gondolatot, a sötét napszemüvegben úgyse lehetett látni a szemét. A férfi olykor Otávia térdére tette a kezét, Vikit émelyítette az egész helyzet. Kibámult az ablakon, csak ne kelljen látnia, mi folyik a szerelmesek között. Diogo nem nagyon szólt, úgy látszik, a kedvese mellett ez volt a stratégiája, hagyni, hogy csicseregjen. Pedig Otávia azért jóval értelmesebbnek számított, mint Juli néni, akit István bácsi anno úgy szeretett csicseregtetni.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg Torresbe értek. Az utolsó húsz percben Viki elbóbiskolt, és mire felriadt, Otávia épp kiszállt a kocsiból. A családi ház előtt parkoltak, Diogo az apósjelöltjével váltott néhány szót. Viki is kikászálódott, bár semmi kedve nem volt udvariassági mondatokat hebegni. Minden annyira megváltozott, mióta itt járt Carlossal. Vagy mégsem? Tulajdonképpen akkor is bizonytalan volt a helyzete, és most is az, tán egy fokkal bizonytalanabb. Remélte, hogy Carlos még nem beszélt a szakításukról a nagynénjével, aki Otávia anyjának kebelbarátnője. Különben a fél város tudna róla azon nyomban. De Carlos még csak szóba sem került. Diogo sürgette a továbbindulást, futó csókkal búcsúzott Otáviától, kézfogással az apósjelöltjétől, Vikinek is puszilkodnia kellett, már megint. Megpróbált mosolyogni, de úgy érezte, kényszeredetten vigyorog csupán. Visszaült hátra. Valahogy szégyellt volna automatikusan Otávia helyére telepedni. Diogo nem szólt erre semmit. Beült a kocsiba, még integetett egy kicsit Otáviának, aztán elindultak.
2 komment
Címkék: féltékenység útitárs
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
