2010.05.08. 08:00
Hatvankettedik fejezet: Kerítés (3)
São a következő héten állított be a kollégiumba. A lányok nem voltak tudatában annak, hogy aznap este a válogatott játszik, pedig ez alapvetően felforgatta a terveiket. Carlos talán mondta Vikinek, de a lány tökéletesen elfelejtette.
Pedig a portugál válogatott meccsei olyan nemzeti lelkesedést váltottak ki a városban és konkrétan a kollégium hímnemű közösségében, hogy azt a portugál zászló mindenhová való kiaggatásával és mérhetetlen mennyiségű Super Bock vagy Sagres márkájú sör elfogyasztásával kellett kiegészíteni.
A máskor oly békés és némileg unalmas bár vagy tévészoba ilyenkor arénává alakult, a két tévékészülék ugyanarra a csatornára, és maximális hangerőre volt állítva. A játékot nézve a fiúk visszafojtott lélegzettel szorongatták a sörösdobozaikat vagy rágták a körmüket, és olykor hatalmasakat üvöltöttek vagy örömükben, vagy bosszúságukban.
Carlos egy asztal tetején ült többedmagával, a lábát egy előtte lévő székre tette (a széken ülőt ez látszólag nem zavarta), észre sem vette, hogy a lányok beléptek a terembe, rendkívül feszülten bámulta a képernyőt. Josuét nem látták sehol, ami kissé meglepte Vikit.
– Menjünk fel a szobába, hátha Josué nem olyan vad focidrukker, mint Carlos. Máriót látod?
São bólintott.
– Ott, a másik készüléknél. Egy doboz sörrel a kezében.
– Majdnem mindenkinek van sör a kezében.
– Ja, tényleg. Szőkés a haja. És kockás ingben van.
– Csak hátulról látni, nem?
– Igen, de így is megismerem.
– Na, menjünk, mielőtt még észrevesz.
Kilopóztak a teremből, nem, mintha bárki is kíváncsi lett volna rájuk, a meccs izgalma minden fölülírt, ilyenkor a nők pusztán zavaró tényezők lehettek, kivéve, ha hasonló lelkesedéssel kísérték figyelemmel a játékot, mint a fiúk. Viki ugyan szerette a focit, de a portugál válogatott még nem nőtt annyira a szívéhez, hogy vadul drukkoljon, ráadásul nem ilyen különös férfitársaságban. Carlosnak nem lévén tévéje a szobában, ezt most kénytelen volt kihagyni.
A szoba, mint rendesen, nyitva volt. Viki felgyújtotta a villanyt és kinyitotta az erkélyajtót.
– Üljünk ki az erkélyre, ha Josué itt van, észre fogja venni.
São fogta a szobában létező egyetlen széket és kivitte az erkélyre. Pont beleütközött egy nyitva hagyott vasalódeszkába.
– A francba! Ez meg mi a fene itt?
Viki kuncogni kezdett.
– A vasalódeszka. Ezt használom íróasztalként.
– Nem mondod komolyan ...
– De. Carlosnak van asztala, azt nem foglalhatom el. A vasalódeszka pont megfelel. Rajta is szoktam hagyni a könyveimet.
– Elképesztő vagy.
– Várj csak, van egy kis borunk a hűtőben. Ha valaki nem lopta el, tudod, közös hűtő, elvileg mindenkinek jut egy negyed polc.
– Ismerős. Márióéknál is ez van.
– A szerencse az lehet, hogy a pasik jobban szeretik a vöröset és ez fehér. Vizespohárból. Amit előbb alaposan el kell mosnom. Na, inkább nem részletezem, hogy szokták maguk után hagyni a konyhát.
– Ezt is ismerem ...
– Azért hozzam a bort? Ihatjuk üvegből is.
– Igyuk üvegből. Nem is rossz ötlet.
Viki kiment a konyhába. Szokás szerint a Carlos szobájával szembeni lakótárs, Armando barátnője főzőcskézett odakint. Bissau-Guineából valók voltak mindketten, nagyon feketék és erős testalkatúak. Carlos szerint Armando rendelkezett a földkerekségen, de legalább is a kollégiumban az egy négyzetméterre jutó legtöbb elektromos készülékkel. A szobájában volt hűtő, ventilátor, hifi, tévé, videó, számítógép, nyomtató, és még ki tudja, mi minden. A barátnője két dolgot művelt egész nap: reggeltől délig és délután háromtól estig eszméletlen bonyolult és különös szagú kajákat főzött (rengeteg hagymával és hússal), a fennmaradó időben vagy aludt, vagy gurgulázóan nevetgélt, Carlos véleménye szerint Armando kielégíthetetlen szexuális étvágya eredményeként. Magát Armandót ritkán lehetett a szobáján kívül látni, legfőképpen csak akkor, ha a bonyolult kajákat vette magához.
Úgy hírlett, hogy egyszer egy nyári szünetben jelentkezett valami építkezésre, és a napi nyolc óra munkából legalább hatot alvással töltött: felmászott valami eldugott helyre, ott bevackolta magát, és a munkafelügyelők még arról is megfeledkeztek, hogy létezik. De Carlos szerint lehet, hogy ez csak rasszista duma, és Armando soha nem is járt építkezésen. A Portugáliában tanuló fekete diákok az otthoni elithez tartoztak, és nem szorultak rá, hogy munkát vállaljanak. Kivéve persze, ha otthon egy puccs miatt nehéz helyzetbe került a családjuk. Lehet, hogy ez történt Armandóval is.
Viki és a „rabszolganő” (Carlos így hívta a fekete lányt) soha nem beszélt egy szót sem, noha Viki mindig köszönt. A lány mintha nem is vett volna róla tudomást. Csak kotyvasztott tovább.
5 komment
Címkék: meccs kollégium válogatott afrikai diákok
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.05.08. 09:14:30
vagy a fene tudja, épp paypal fizetést regisztrálok a cégnek, úgyhogy most nem foglamazok. de ez így zavar. engem - továbbra is szubjektíven.
egyébként meg utálom a focit :)
Borzaska 2010.05.08. 11:55:48
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.05.08. 12:55:05
Azért a fordítóirodát, mert az ezüstveréb bizonyos - később részletezendő okok miatt - szünetel. Sajnos...
