2010.02.20. 08:00
Negyvenkilencedik fejezet: Beavatás (1)
Miguel és Manuel egy rakás más fiatallal együtt ült a törzskávézóban, széles mosollyal üdvözölték Viktóriát, aki kissé elfogódott volt a nagy társaságban. Carlos mindenkit ismert, a fiúkkal kezet rázott, a lányokat megpuszilta, Viki mindenkit csókkal üdvözölt. Leültek kávézni, a beszélgetés folytatódott, Carlos könnyen kapcsolódott be. Viki idegenül érezte magát, bár mindenki kedvesnek tűnt, nem volt igazán kíváncsi rájuk, a témáik helyi ügyekre és ismerős személyekre vonatkoztak, egy szót se tudott hozzáfűzni a társalgáshoz, amelyet kurjongatások, hahotázás, egymás oldalbabökése szakított meg minduntalan.
Viki fél óra múlva már nagyon elkívánkozott onnan, feszengett a kényelmetlen széken, és az utcára bámult. Aztán érkezett még egy lány, karcsú, kreol bőrű, a haja sima fekete, a szeme mélybarna. Fehér ujjatlan top és narancssárga nadrág volt rajta, körmei ápoltak, egész lényéből sugárzott a magabiztosság és a nőiség.
– Otávia! Hát téged még lehet látni errefelé?
Viki Carlos arcát fürkészte. Csak egyszerű örömet látott rajta, semmi mást. Se vágyat, se fájdalmat.
Otávia leült az asztalhoz, Miguel ugrott fel, hogy átadja a helyét. A híres Otávia szinte azonnal átvette a beszélgetés vezetését. Bedobott egy teljesen új témát, amely ugyancsak helyi jellegű volt, de eddig nem került szóba, és attól kezdve több-kevésbé mindenkit lehengerelt az álláspontjával. Viki irigyelte tőle ezt a képességet, ahogy finom szépségét és magabiztosságát is. Könnyűszerrel csavarta az ujja köré a többieket. Egyedül Carlos mondott neki ellen, csendesen, de határozottan, Carlostól azonban a lány nem vette rossz néven. Úgy viselkedett, mint egy királynő, aki kivételez a kegyencével. Viki egyre láthatatlanabbnak érezte magát. Elkedvetlenedett Otávia jelenlététől, pedig annyira kíváncsi volt rá. De ez mégis túl sok. Ez után a lány után Carlos majd pont őt akarja majd! Mafaldát is esélytelennek tartotta. Sem szépségben, sem vonzerőben nem értek Otávia nyomába.
Viki halkan elnézést kért és kiment a mosdóba. Kezdte belelovalni magát az ingerültségbe. Értékes percek, sőt, a jelek szerint lassan már órák mentek veszendőbe. Carlos úgy csinál, mintha testvérek lennének. Sőt, mintha ott se lenne. Ha most fogja magát és elindul a vakvilágba, Carlos észre sem fogja venni. Vikinek nagy kedve lett volna valóban nekivágni az ismeretlen városnak.
Megmosta az arcát. Aztán odament a pulthoz, és kért egy jégkrémet. Csak, hogy valamivel elfoglalja magát. A jégkrémmel a kezében lassan visszaballagott a zajos asztalhoz. A társalgás egy kicsit elakadt, Viki nem szabadult a gondolattól, hogy róla beszéltek.
– Ne haragudj, Vitória, hogy a saját hülyeségeinkkel untattunk eddig – mondta Otávia. – Ugye, nem haragszol? Biztos nagyon kellemetlen idegenként itt ülni közöttünk. Igazán szólhattál volna, hogy már eleged van.
Viki csodálkozva nézett a lányra, nem tartotta volna képesnek ilyen tapintatra. Persze lehet, hogy csak őt is az ujja köré akarja csavarni.
– Semmi gond, ti vagytok itthon – válaszolta.
– Hát éppen ezért. Carlos csak most mondta, milyen érdekes országból származol. Tudod, hogy a szüleim tavaly voltak Budapesten? Prága-Bécs-Budapest. Csoportos utazás.
– És hogy tetszett nekik?
– Nagyon. Leginkább Prága, ha nem sértelek meg.
– Prága valóban szép. Miért sértődnék meg ezen? Budapestet sem én építettem.
– És neked hogy tetszik Portugália?
Viki Carlosra pillantott.
– Ez a város nagyon. De még olyan sokat nem láttam Portugáliából. Főleg Lisszabont ismerem, meg a környékét.
– Már ez is sokkal több, mint amit én ismerek Magyarországból – nevetett Miguel.
Ezzel a témával folytatták, kiderült, hogy Spanyolországon túl még szinte egyikük sem jutott, Carlos meg sem említette Dél-Afrikát. Otávia járt egyszer Franciaországban, de nagyon szeretne majd sokat utazni, ha megengedheti magának. Viki hozzájuk képest valóságos világjárónak számított, mesélt Németországról, Ausztriáról, Csehországról, Szlovákiáról, kis színes furcsaságokat említett. Otávia továbbra sem engedte ki a kezéből az irányítást, de halványult valamit az a királynői magatartás, ami annyira a sajátja volt, látszott rajta, hogy szeret tanulni, kíváncsi mindenre. Végül egészen megnyerte magának Viktóriát. Sőt, meghívta magukhoz – persze Carlossal együtt – másnap ebédre. Viki nem tudta, jó ötlet-e ez, de Carlos nagyon szívesen elfogadta az invitálást.
– Megebédelünk, aztán kimegyünk a strandra. Ki kell használni a jó időt – jelentette ki Otávia. A többiek is megígérték, hogy csatlakoznak a tengerparti programhoz, beosztották, kinek a kocsijába ki fér be. Végül Carlos állt fel elsőnek az asztaltól azzal, hogy Vikit már alaposan kifáraszthatták, úgyhogy ők indulnának.
– Ne haragudj, hogy elhoztalak ide – kezdte Carlos a mentegetőzést. – Gondolom, elég unalmas volt, de mivel Miguel és Manuel tudták, hogy itthon vagyok ... Nehéz ilyenkor nemet mondani.
– Semmi baj.
– Tényleg nem haragszol?
Carlos megállt az utca közepén, megfogta Viki kezét és ujjhegyével simogatni kezdte a tenyerét. A lány beleborzongott. Nagyon könnyű érintés volt, de annál hatásosabb. Már nem érdekelte a bosszúsága, mintha elfújták volna,
– Nem, megértem. Voltak nehéz pillanataim, de a végén jól alakult minden – felelte, bár egy kicsit bosszankodott magán, hogy mennyire hamar elnéz mindent, ha csak egy kicsit is kedvesek vele.
– Hazamegyünk? – csókolt bele Carlos a lány tenyerébe.
Viki csak nyelt egyet. Haza? Mintha neki is otthona lenne az az ötödik emeleti manzárdlakás. Hazamegyünk. Mindegy, abban a pillanatban otthona volt nem csak manzárdlakás, hanem az egész kisváros. Leszállt az alkonyat, az utcákon kigyúltak a lámpák, és a vár is fényben úszott. Szinte giccses volt az egész.
Carlos meggyorsította a lépteit, szinte húzta magával Vikit, mint akinek nagyon sürgős. Aztán rohanni kezdtek, ahogy azon a vasárnapon, a tengerparton. Rohantak és nevettek. Egy kereszteződésnél piros lámpába ütköztek, meg kellett állniuk. Carlos magához húzta Viktóriát és hirtelen megcsókolta, de olyan vehemenciával, hogy a lány megtántorodott, hátrált, és a lámpaoszlopnak kellett támaszkodnia, hogy el ne essen. Nem volt ilyen csókokhoz szokva egyáltalán, António sokkal kevésbé volt ebben intenzív, Sérgio is inkább a gyengéd stílust képviselte. Carlos úgy csinált, mintha harcolna, mintha fel akarná falni. A szájának kávéíze volt.
A lányt váratlanul érte ez a határozott csók, szinte alig kapott levegőt, annyira fel is ajzotta, de Carlos olyan hamar szakította félbe az egészet, ahogy elkezdte. Zöldre váltott a lámpa, rohantak tovább. Már nem voltak messze a kis tértől, a lány gondolatai előrefutottak, gyorsabban, mint ahogy a lábuk bírta, úgy kellett visszafognia magát, hogy a jelenre figyeljen. Be az épületbe, fel a pár lépcsőfokon. Viki kuncogott. Mintha ivott volna, kicsit idétlenül, de ez cseppet sem izgatta.
A lift a földszinten állt, beszálltak, Carlos megint nekiesett, a lift falának nyomta, egész testével ránehezedett, érezhetővé vált az erekciója. Egyik kezével megnyomta a legfelső gombot, másikkal kibontotta a lány copfját. Viki beletúrt a fiú rövidre nyírt, fekete hajba, amely selymesebb tapintású volt és kevésbé sűrű, mint Antónióé. Nem akarta Carlost folyton a másik kettőhöz hasonlítani, de olykor bevillantak az emlékek, ahogy talán Carlos esetében is. Talán egyenesen Otávia izgatta fel ennyire?
Viki most nem törődött ezzel. Nem akart törődni a múltnak semmilyen aspektusával.
A lift megállt a negyediken, el kellett szakadniuk egymástól. A lány arca égett, a a sötétkék nyári ruha egyik gombja kiugrott a helyéből, remegő kézzel próbálta megigazítani. Kiszálltak, Carlos kézen fogta Vikit, úgy húzta felfelé a lépcsőn. Szerencsére senki nem volt a folyosón. A fiú kinyitotta a bejárati ajtót, előre engedte a lányt. Kattantak a zárak.
Miután beléptek, a fiú gondosan bezárta mögöttük az ajtót. Csak az előszobai ernyős lámpát kattintotta fel. Hosszan csókolóztak még ott, helyben, és Carlos szinte észrevétlenül kigombolta a kék ruhát, aztán lehúzta a lányról. Kicsit ügyetlenkedett a melltartó kapcsaival, Vikinek kellett segítenie. Aztán Carlos a bugyiját is lerángatta, majdnem elszakította, mert a lány még nem vetette le a szandálját, és a bugyi beakadt a csatba. Carlos még mindig teljesen fel volt öltözve. Idegesen szabadult meg a karórájától. Viki ezt a közjátékot kihasználva felvette a ruháját a padlóról, és eltakarta magát. Carlosnak ez nem tetszett, megint lemeztelenítette a lányt. De nem azért, hogy nézegesse. Akkor mégis, miért? Viki nem értette a sietséget.
2 komment
Címkék: barátok vetkőzés csókolózás kávézás ingerültség
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tiboru · http://blogrepublik.eu 2010.02.22. 10:02:32
Milyen figyelmes: először a karóráját veszi le :-)
Remélem, a napszemüveg is lekerül :-)
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.28. 12:11:33
Otáviával is találkozott.