2009.11.17. 08:05
Huszonkilencedik fejezet: A teniszpályán (2)
Mióta Lisszabonban volt, nem kelt ilyen korán. Már ötkor csörgött az órája, odakint sötét volt, Mafaldáék mélyen aludtak. Viktóriának eszébe jutottak a Vörösmarty utcai hajnalok, az ablak alatt elhúzó trolik, amelyek a nap kezdetét jelezték, a gimis nulladik órák, a kávé keserű íze.
Kíváncsi volt, talál-e kávéházat, amely már ilyen korán nyitva van. Nem tudta, mire számítson Sérgióval. Egyedül lesznek a sportpályán, biztos van ott valami zuhanyzó is. Ha valóban nincs más teniszező, se futó, se senki, akkor talán történhet valami. Minden eshetőséggel számolva betette a táskájába az egyetlen óvszert, amivel rendelkezett. A tükör kissé fáradtnak mutatta az arcát, mint reggel általában, kissé több alapozót tett fel, kifestette a szemét, sőt, még egy kis rúzst is használt, amit máskor nem szokott.
Úgy osont ki a házból és a kertből, mintha valami rosszban sántikálna. Alig volt valaki az utcán ebben az elegáns kerületben, a korán kelő munkások Sérgióék környékét biztos benépesítették már, elindultak a komp felé. Sérgio közöttük. Egyetemre általában nem kocsival, hanem komppal járt, a reggeli lisszaboni közlekedés egyébként is ugyanolyan katasztrofális volt, akár a délutáni: a Tejo déli partjáról csak komppal vagy busszal illetve autóval az Április 25. Hídon lehetett átjutni Lisszabonba. Se vasúti kapcsolat nem létezett még, sem másik híd.
A Tejo és a hegyek beszorították Lisszabont egyfajta káoszba, amelyet csak a metró- és a HÉV-vonalak enyhítettek valamelyest. Vikinek szerencséje volt, mert busz, villamos és HÉV egyaránt létezett a környéken a központ felé, de még így is előfordult, hogy hosszan kellett gyalogolnia, ha a közlekedés valami miatt becsődölt.
Kis, régi villamosra szállt, amilyeneket képeslapok témájául is szívesen választanak, egyetlen kocsijuk van, mindegyikben kalauz, a villamosvezetőt nem választja el semmilyen üvegkalicka az utasoktól (egyébként a buszvezetőket sem, itt nem félnek támadástól, nem bújtak vastag üvegfal mögé a postán vagy a bankokban sem), akiket mind a két alkalmazott szinte kivétel nélkül név szerint ismer.
A világváros minden szegmense kisvároshoz hasonlított, a vegyesboltok és kávéházak állandó vendégkörrel rendelkeztek, mindenki megjegyezte az új arcokat, de nem ellenségesen, hanem segítőkészen viszonyult az idegenekhez. És Lisszabont még a barátságtalanabb portugál városok között tartották számon!
Kicsit fázott a hajnali párában, a folyó felől fújt a szél. Szokásos kávézója még zárva volt, úgyhogy felszállt az első villamosra és elindult a sportpálya felé. A villamoson alig ült valaki, érdeklődve szemlélték a szokatlan utast. Finom köd szitált odakint, de sejteni lehetett, hogy hamarosan felszáll és kisüt a nap. Mivel alig pár perccel hét előtt ért a sportpálya bejáratához, kávéházat keresni nem volt ideje, korgó gyomorral és álmosan nézett szembe a beszélgetéssel.
Sérgio nyugodt léptekkel közeledett. A sporttáskája húzta a vállát, tornacipőjében alacsonyabbnak tűnt, mint máskor. Szemüvegben jött, és a bőre sem volt olyan friss, mint napközben vagy délután.
– Szervusz, Vick.
Megpuszilták egymást, mint a legközömbösebb ismerősök.
– Szervusz.
– Szokás szerint pontos vagy, látom.
Sérgio kinyitotta a kaput, előre engedte a lányt, majd maga is belépett.
– Jó reggelt, senhor Mendes! – köszönt a portásnak. – Hogy van?
– Jó reggelt, Sérgio! Hát a kisasszony? Ő is teniszezni jött?
– Nem, csak beszélgetünk.
– Ahogy gondolod, Sérgio. Csak beszélgessetek. Tessék, a szokásos kulcsod.
A fiú egy átnyújtott egy papírpénz-darabot, és megkapta a szekrénykulcsot.
Sérgio a fiúöltözőbe vezette Vikit. A hosszúkás öltöző nem volt valami elegáns, fapadok húzódtak a közepén, körben a falak mellett pedig rozsdás foltokkal tarkított kis, valamikor kékre festett szekrények álltak. Kicsit arrébb ugyancsak nem szívderítő, lepattogzott fehér csempés zuhanyozófülkék sorakoztak, függöny nélkül.
– Gyönyörű hely – mondta Viki.
– Nem egy luxus, de a célnak megfelel.
Sérgio vetkőzni kezdett, mintha egyedül lenne. Miután óvatosan elhelyezte a szemüvegét a sporttáska egy zsebében, levette a cipőjét, a pulóverét, a pólóját, majd a farmerjét is, ott állt egy szál alsógatyában és zokniban, Viki egy padon ülve nézte.
Úgy tűnt, Sérgio eldöntötte, hogy úgy csinál, mintha Viki és közte soha nem lett volna semmi erotikus vonzódás, mintha nem falták volna egymás száját még nem is olyan régen, mintha sose tévedtek volna az ujjai a lány legintimebb testrészeire.
– Szóval felszedtél egy fószert valahol és elvetetted vele a szüzességed.
Sérgio a zokniját is levetette.
– Igen, valahogy így.
– Nagy baromság volt.
– Miért gondolod?
A fiú közben kipakolta a sportcuccait és megszabadult az alsógatyájától is. Vikire rá se nézett. Előkereste a tenisznadrágját és fél lábon ugrálva próbált beletalálni. A lány kuncogott.
– Felszedsz egy tök ismeretlen pasit! Azt se tudod, hogy nincs-e valami betegsége!
– Használtunk óvszert, nyugodj meg.
– Na, hála Istennek. Legalább ennyi eszed volt.
Közben felkerült Sérgióra a sárga teniszgatya és a fekete T-shirt. Leült, hogy felhúzza a zokniját és a sportcipőjét.
– Gyere, menjünk ki a pályára. Hozod a labdáimat?
A fiú fogta az ütőt és egyik kezéből a másikba rakosgatva elindult a pálya felé. Viki a labdákkal utána.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
