António kitett magáért, a 20-as szoba igazán kellemes volt, és csak két személyes. Viki úgy emlékezett a kis tájékoztató füzetből, hogy a két személyes szobák drágábbak, és ő kifejezetten az olcsóbb fajtában kért elhelyezést, ezért egy kicsit szorongani kezdett, mikor belépett, nem kellene-e visszamenni és felhívni António figyelmét a tévedésre, de valahogy érezte, hogy nincs szó tévedésről. Sőt. Elképzelhető, hogy nagyon is tervszerű döntés ez a férfi részéről. Ha pedig ennyire határozott tervei vannak, akkor jobb az óvatosság.

De Vikinek erre nem volt se kedve, se energiája. Túlságosan fáradt volt és felajzott ahhoz, hogy a következményeken gondolkodjék, az este nyolc úgyis nagyon messze volt még, alig múlt délután kettő, és mennyi minden történhet még addig ... El se határozta még, hogy elmegy-e bárhová a férfival, de élvezte, hogy ennyire hamar ilyen döntés elé állították.

Volt valami nyugtalanító ebben a jóképű Antónióban, valami, ami zavarta, de nem a határozott nyomulás és az a leplezetlen sóvárgó tekintet, amelyet már a buszon is észrevett rajta. Ha valaki olyan ingerszegény helyről jön, mint Budapest, nem veheti rossz néven az ilyen jólnevelt, de határozott közeledést.

Azt hitte, hosszan zuhanyozhat majd, de délután a szálláson csak hideg víz jött a zuhanyrózsából. Vacogva és csalódottan csavarta bele magát a törölközőbe, de aztán hamar felmelegedett és nyitott ablaknál öltözött át kényelmesebb ruhába. A haját felkötötte és kikönykölt az ablakba, amely az ifjúsági szállás és a szomszéd épület kertjére nézett.

Szép és nyugodt volt minden, semmiből nem érződött, hogy január vége van. A nap besütött az ablakon, sőt, még az ágyra is. A tiszta dunyhán ott hevert a repülőtéren vett krimi. Viki hasra feküdt és belemerült az olvasásba, aztán szinte észrevétlenül elnyomta az álom.

Négy óra körül ébredt fel, arra, hogy fázik, hiszen a nap már nem sütött be a szobába, az ablak meg tárva-nyitva állt. Mivel nem takarózott be, most reszketett. Felgyújtotta a villanyt és fűtőtestet keresett, hogy egy kicsit odabújjon mellé, de sehol nem volt ilyesmi. Vajon itt nincs is fűtés? Megvonta a vállát, megállapította, hogy úgyis farkaséhes és legjobb lesz kimenni a városba, szerezni valami ételt, meg körülnézni, milyen Lisszabon, mikor az ember épp nem cipel se hatalmas bőröndöt, se hátizsákot.

A recepción épp nem volt senki, amit Viki egyáltalán nem bánt. Kilépett az utcára, melegebb volt, mint a szobában, kellemesen sütött a nap továbbra is, néhányan lézengtek csak arrafelé gyalog, egyetlen pulóverben vagy kosztümkabátban, viszont elég sűrűn húztak el az autók.


Viki a városközpont felé indult el, remélve, hogy talál valami kisebbfajta közértet. Elment néhány kávéház mellett, amelyek általában üresek voltak, egy-egy férfi támasztotta a pultot, a pincérek a tévét bámulták, a kávézók üvegajtói általában tárva-nyitva, kihallatszottak a beszélgetésfoszlányok vagy a televíziós reklámok, az ötödik kávézónál, amely egy alacsonyabb irodaépület földszintjén volt és amelynek üvegfala mellett egy diák kinézetű lány ült egy csésze mellett, Viki úgy döntött, hogy megkockáztatja a kalandot, főleg a nő jelenléte bátorította fel, mert az eddigi kávézókban csak férfiakat látott.

Mikor belépett, a rövid, fekete hajú lány felpillantott, Lennon-féle szemüveg volt rajta, és Vikinek mindjárt a Csöngetett Milord? Ivy-ja jutott eszébe, az a csetlő-botló cselédlány, akinek mindig a szemébe lóg a főkötője. Elmosolyodott, a lány viszonyozta a mosolyt, és a köszönést, amely úgy általában szólt a kávézóban jelenlévőknek.

Viki leült az üvegfal melletti másik asztalhoz és körülnézett. Volt még a kávézóban egy idősebb, kopaszodó, ősz hajú férfi, az asztalán több sportújság, épp az egyiket olvasta nagyon elmélyülten, erre Record volt hatalmas betűkkel írva és a Sporting legutóbbi győzelmének híre töltötte be a címlapot. A pincér középkorú, kövérkés emberkének bizonyult, nem lehetett tudni, hogy tulajdonos-e vagy alkalmazott, komótosan sétált oda Viki asztalához.


– Egy tejeskávét és egy szendvicset kérek – mondta Viki a portugál társalgás órákról jól ismert mondatot.
– Tejeskávét? Egy garoto-t vagy egy meia-de-leitét?


Viki nem tudta. A pincér erre elmagyarázta, hogy a garoto-t kis csészében szolgálják fel, sok tej és egy csepp kávé, a másik közepes csészében érkezik és fele tej, fele kávé.
– Akkor az utóbbit – választott Viki, és előkotorta a naplóját, hogy a hátsó lapra felvésse a két új szót.
– Hová valósi a kisasszony? – kérdezte a pincér kíváncsian.
– Magyarországra.
– Ó, Puskás! Hallod, Ildefonso, a kisasszony magyar! Mint Puskás!
A Recordot olvasó öregúr szélesen elmosolyodott és odabiccentett Vikinek.


– Na, és milyen legyen az a szendvics? – tért vissza a rendelésre a pincér. – Van sajtos, sonkás, sonkássajtos, amit sandes mista-nak nevezünk, és ezt meg is tudom melegíteni, akkor tosta mista. Írja csak fel nyugodtan, mert sokat fogja használni.
– Köszönöm – mosolygott Viki ezen a különös beszélgetésen, amely Pesten szerinte lehetetlen lett volna – fel is írom. Akkor egy tosta mistát kérek.
– Máris jön.


Viki levette a sálját és felnézett a tévére, amely a bejárattal szemben volt felfüggesztve, hogy a pultnál dolgozók is jól lássák, persze valószínűleg elsősorban a meccseket. Épp egy sorozat ment, eltúlzottan sminkelt nők sóhajtoztak brazil kiejtéssel, de látszott, hogy szinkronról van szó, mégpedig pocsék szinkronról, amely az egyébként is színvonaltalan jelenetet még abszurdabbá tette. Nem figyelt senki a képernyőn zajló drámára, a tévé valószínűleg megszokásból ment. Mikor beindult a kávégép, nem is lehetett hallani semmit belőle.

Viki kinyitotta a könyvét és beletemetkezett pár percre. Nemsokára árnyék vetült az asztalára, felnézett, az Ivy-féle lány asztalához jött valaki, egy vékonydongájú fiú. Ahogy leült és a napfény az arcára esett, Viki látta, hogy a bőre csupa pattanás és gödör, de Ivy-t ez nem zavarta abban, hogy hosszan szájoncsókolja.

Csendesen beszélgetni kezdtek, Viki igyekezett a könyvre koncentrálni, de a fiú érkezése kizökkentette az olvasásból. A naplójába kezdett firkálni, közben megérkezett a tejeskávé és a melegszendvics, jó étvággyal nekilátott.

– Cristina kiköltözött – mondta Ivy.
– Cristina? Miért? – kérdezte a fiú, miközben intett e pincérnek.
– Félbehagyta a tanulást, hazament a falujába. Most ott áll az üres szoba és szereznem kell legalább egy lakót, hogy ne nekünk kelljen fizetni Mafaldával az egész lakbért.
– Ha akarod, kiteszek egy hirdetést az egyetemen.
Ivy bólintott:
– Hoztam is párat, légy szíves, tedd ki a faliújságra.

A lány előszedte narancssárga táskáját az egyik székről, és kivett belőle néhány cetlit. Közben odaért a pincér az asztalukhoz.
– Igaz is, Adelino úr, kitehetném ezt a hirdetést ide, az ajtóra? Lakótársat keresünk – mondta fesztelenül a lány.
– Persze, Amália kisasszony – felelte a pincér.

Viki feszülten figyelt. Nem tudta, merjen-e beleszólni a beszélgetésbe, hiszen nem szép kihallgatni a szomszéd asztalnál ülőket. De a pincér bevonása felbátorította.
– Elnézést – emelte fel a hangját –, én éppen szobát keresek. Megnézhetem a hirdetést?
Azok hárman meglepetten fordultak felé. Ivy-Amália azonban mindjárt felpattant és odavitt Vikihez egy cetlit.

– Mennyi időre keresel szobát? – kérdezte.
– Fél évre. Külföldi ösztöndíjas vagyok.
– Az jó, fél év elég idő. Tessék, itt van a hirdetés. Nagyon jó helyen lakunk, egy hatalmas házban. És nem is drága. Külön szobád lenne, persze, ha meg akarod osztani a költségeket, kereshetsz valakit magad mellé. Mert a lakrész árát mindig ki kell fizetnünk. Én most egy másik lánnyal vagyok egy szobában.
– Mennyibe kerül egy hónapban?
– Az egész lakrész negyvenezer escudo. Ebből most rád húszezer jutna, ha egyedül lennél a szobában. Plusz a víz, villany, meg amennyit telefonálsz.
– És mégis, hol van ez a ház?
– Belémben, a Felfedezések emlékművétől nem messze. Nagyon szép környék.
– Mennyire van messze a Lisszaboni Egyetem Bölcsészkarától?
– Hát ... –bizonytalanodott el Amália. – Kicsit messze van, de jó a közlekedés. Én is oda járok, tudod, villamossal meg metróval hamar be lehet érni.
– Te is a bölcsészkarra jársz? Milyen szakra?
– Angolra és németre.
– Ne haragudj, be sem mutatkoztam – nyújtott kezet Viktória – Vitória vagyok.
– Amália. Ez itt a kedvesem, Paulo.
– Örvendek – mondták egymásnak, Paulo mindjárt oda is jött és kétfelől megpuszilta Vikit, aki ezen egy kicsit megdöbbent.

Amália nevetett.
– Magyarországon nem szokás megpuszilni egymást?
Viki csak félszegen mosolygott, nem volt kedve elmagyarázni, hogy mi szokás odahaza.
– Van kedved megnézni a házat? – kérdezte Amália.
– Most rögtön?
– Az lenne a legjobb, ha éppen ráérsz. Így már feburár 1-től beköltözhetnél.
– A tulajdonos is ott lakik? – jutott eszébe Vikinek a fogadalma, hogy öregasszony mellé nem költözik.

Amália leült Viki asztalához, Paulo is csatlakozott, miután kért egy bicát a pincértől (mint később kiderült, ez kávét jelentett).
– Megpróbálom elmagyarázni, Vitória. Ez egy nagy ház, egy igazi nemesi ház, hatalmas kerttel. Lakik ott egy csomó ember, az asszonyság, a családja, meg pár alkalmazott, de a mi lakrészünk teljesen külön van, másutt is kell bemenni. A másodikon vannak a szobák, az elsőn a fürdő, a földszinten a konyha, és ezeket csak mi használjuk.
Tagadhatatlanul érdekesnek tűnt ez a nemesi ház. Viktóriának mindjárt meglódult a képzelete.
– Rendben, szívesen megnézem
még ma délután.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr461347524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Feigling 2009.09.27. 18:02:57

Szia!
A lany neve a Csengetett Milordban Ivy. :)

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.27. 19:14:18

@Feigling: Pedig anno megpróbáltam kideríteni a neten és ezt találtam. Köszi. Majd javítom.
süti beállítások módosítása