Néhány pillanatig haboztak mindketten. Úgy is tehetnének, mintha nem látták volna egymást, akkor nem kell beszélgetniük. Viki már mozdult, hogy folytassa útját, mikor a fiú hangja megállította.

- Ha csak látomás vagy, akkor kérlek, ne menj tovább.

Ezen mosolyognia kellett.

- És, ha nem vagyok látomás? Akkor továbbmehetek?
- Te döntöd el. A látomásnak én parancsolok, de a valódi nő felett nincs hatalmam.
- És mit tennél a látomással?
- Beszélgetnék vele. Meghívnám egy kávéra.
- Hát a barátaid? Nem rád várnak?
- Ugyan, megvannak ők nélkülem.
- Ezek szerint meghívsz egy kávéra?
- Ha úgy döntesz, hogy csak fantáziakép vagy ... De akkor az a veszély is fenyeget, hogy nem állok meg a kávénál.

Viki felnevetett. Tetszett neki ez a párbeszéd. Annyira régen látta Carlost, és annyi mindent megélt azóta, hogy ismét képes volt elfogulatlanul nézni rá. Nem maradt benne semmi ellenérzés, most már szinte örült, hogy összefutottak. A találkozás, a beszélgetés veszélye meg egyenesen tetszett neki, felvillanyozta. Mert nyilvánvaló volt, hogy Diogót nem vallhatja be Carlosnak. Rögtönöznie kell, és valami nagyon hihetőt. Különben baj lehet belőle. Bár, ha őszinte akart lenni, szinte fájt, annyira szerette volna elszólni magát. Ha Otávia megtudná, hogy ő is a vőlegénye mekkorát szeretkeztek előző este! Ha úgy tudná meg, hogy ő, Viki ebben nem hibás! Mert Carlos egyszerűen csak rájönne! És persze nem bírná visszanyelni, elmondaná Otáviának. Mindez egy pillanat alatt futott át az agyán. Tudta, hogy nem szabad veszélybe sodornia Diogo házasságát, de ha valaki megkérdezte volna, mit kíván legjobban, akkor azt feleli, hogy Otávia eltűnését a színről. Ítélje el érte, aki akarja, a tények ellen nincs mit tenni.

- Hogy kerülsz ide egyébként? - kérdezte a fiútól, mielőtt az firtatta volna, mit keres ő Prágában.
- A tunával jöttem. Egyetemi zenekarok fesztiválja van.
- És meddig maradtok?
- Holnap reggel utazunk vissza. Eddig nem is volt időnk várost nézni.
- Tetszik?
- Nagyon. Szívesen eltöltenék itt pár napot. És te? Mit csinálsz itt? Dolgozol?
- Nem igazán. Egy barátnőm hívott meg.
- Na, és most hol van? Hagyja, hogy egyedül bóklásszál?
- Dolga van, majd délután találkozunk megint.
- Meddig maradsz?
- Holnapután reggelig.

Néhány pillanatig nem szóltak semmit. Viki egyik lábáról a másikra állt, és elnézett Carlos válla fölött. Bárcsak ne kéne további részleteket kitalálnia a nemlétező barátnőről.

- Tudod, az előbb ... Tényleg azt hittem, hogy csak látomás vagy.
- Annyira sápadtnak találsz?
- Ezerszer előfordult velem, hogy úgy tűnt, a te arcodat látom. Vagy a te járásodat. Persze tudtam, hogy nem lehetséges, mégis ott kísértettél az agyamban. Azt hittem, megint csak fantáziálok.
- Ezúttal nem.
- Akkor beülsz velem egy kávéra? Gondolom, átfáztál.
- Egy kicsit. Igen, üljünk be valahová.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr342786727

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Osvaldo Cavandoli 2011.03.31. 08:56:06

Tessék!
Én nyertem...:-)

Mákvirgács 2011.03.31. 09:23:38

@Osvaldo Cavandoli: Grat! Meghajolok nagyságod előtt ;)

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.06.04. 12:20:33

Tehát nem csak Lisszabon kicsi, a világ is!
Brrr. Szerencsére én nem futok össze naponta a régi szerelmekkel.
süti beállítások módosítása