2012.03.13. 06:30
Kilencvenkettedik fejezet: Leplek és ellenleplek (10)
Ezek után Viki képes volt teljesen eltévedni Torres Vedrasban. Sose gondolta volna, hogy ennyire rosszul tájékozódik, de egyrészt minden máson járt az esze, mint azon, hogy merrefelé indul el, másrészt nem ismerte a várost, sose közlekedett benne egyedül, tehát valójában fogalma sem volt arról, hogy mi merre található. Egyedül a vár jelentett biztos pontot, de hogy a hotel a vártól milyen irányban fekszik, azt nem tudta.
Miután olyan kurtán-furcsán elbúcsúzott Carlostól, még sétált egy nagyot, beült egy ismeretlen kávézóba ebédelni, és csak a kávé után indult el abba az irányba, ahol a hotelt vagyis panziót sejtette, mint kiderült, tévesen. De sokáig nem kérdezett meg senkit a helyes irányról, úgy gondolta, hogy előbb-utóbb mindenképp odatalál, hogy közeledik, nem olyan nagy város ez, végtére is...
De ahhoz elég nagy volt, hogy tökéletesen eltévedjen benne. Csak a panzió nevére emlékezett, de legalább azt tudta, viszont nem írta fel, hogy melyik utcában található. Nem akart rátelefonálni Carlosra, miután ilyen hangulatban hagyta őt a fiú faképnél, Otáviát meg főleg nem hívhatta. Diogo valószínűleg vagy Otáiáéknál volt még, vagy elment a városból. Viki már azt sem tudta felidézni, hogy vajon említette-e Diogónak, hol szállt meg, pedig szinte biztosra vette, hogy a férfi keresni fogja, mert mindenképp beszélniük kell. De ha nem mondta, hol szállt meg, akkor az is gyanús, ha ez iránt érdeklődik a családnál - azok meg miért jegyezték volna meg a panzió nevét. Vajon kénytelen lesz Carlosnál kérdezősködni?
Egyre idegesebb lett. Talált egy telefonfülkét, de nem volt benne telefonkönyv. Bement egy kávézóba, és megkérdezte, merre van a panzió, de a pult mögött álló tulajdonos és a törzsközönség néhány tagja egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, ugyanakkor annyira felbuzdultak attól, hogy egy csinos nő segítségére lehetnek, hogy semmiképp nem akarták kiengedni a kezükből. Viki már bánta, hogy kérdezősködni kezdett, mert egy fél tucat nagyon jóindulatú, de hátsó szándékoktól nem mentes férfi legyeskedett körülötte, és ez inkább kellemetlenül hatott rá, mintsem hízelgett volna a hiúságának.
Végül a véletlenül vagy nem annyira véletlenül ott kávészünetet tartó járőr páros szánta meg, felajánlották, hogy elviszik a panzióba, csak foglaljon szépen helyet a rendőrautóban, nem lesz semmi gond. Az egyik alig múlhatott húsz éves, a másik harmincas évei elején járt, és rengeteget beszélt, talán idegességében, talán, mert tényleg ilyen volt a természete. Folyton vicceket mesélt Viki szórakoztatására, de a lány sajnos egyiken se volt képes nevetni, ráadásul a rendőr kollégája sem reagált ezekre a humorosnak szánt történetekre.
Örökkévalóságnak tűnt, mire eljutottak a panzióig, és Viki végre elbúcsúzhatott tőlük. Na, most már aztán mindenki tudomást szerezhetett arról, hogy ő még egy ekkora városban is képes eltévedni.
Mikor elkérte a kulcsot a recepción, az ügyeletes lány átadott neki egy cédulát, amelyen gyerekes betűkkel fel voltak tüntetve az időpontok, amelyekben Vikit telefonon keresték. Mindig ugyanaz a férfihang, és mindig ugyanaz a titkolózás. Se bemutatkozni, se üzenetet hagyni nem akart, illetve mindössze annyit üzent a lánynak, hogy este 20 órakor fog ismét telefonálni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
