2011.06.07. 08:05
Nyolcvanötödik fejezet: Rokonok és barátok (5)
Nem lesz ez így jó - gondolta a hazaúton, mert érezte, hogy nagyon kínos jeleneten van túl, és valóban nem akarta megsérteni Pétert, de egyszerűen nem volt kedve vele menni. Ha mégis enged, az az ő perspektívájában mindkettejük számára rosszabb lett volna, bár a férfiak észjárását ismerve lehet, hogy Péter egyértelmű sikernek könyvelte volna el azt a tényt, hogy sikerül ágyba vinnie Vikit, még ha ennyire ímmel-ámmal is. Mégiscsak jobb így, bár addig nem fog megnyugodni, amíg nem tapasztalja, hogy Péter nem neheztel rá. Mert azt még mindig nagyon nehezen viselte.
Másnap reggel felkerekedett, hogy meglátogassa a nagymamát a kórházban. Nem sok jóra számított, bár azt tudta, hogy a szülei mindent megtesznek a kis öregasszonyért, és senkinek nem lehet jobb dolga egy egészségügyi intézményben, mint a főorvos rokonainak, de ha a nagyin emberi erő nem segíthet már, akkor legfeljebb a haldoklását könnyíthetik meg, legalább a fájdalmait enyhíthetik, ha egyáltalán magánál van.
Mivel nem tudta pontosan, hol fekszik a nagymama, és úgyis beszélnie kellett az anyjával, egyenesen a nővérszobába ment, mert ott szokták tudni, merre jár a doktornő. Ha szükséges, még rá is telefonálnak, de Vikinek nem volt sürgős, sőt, nagyon is szorongott ettől a találkozástól, nem is reggelizett előtte, mert attól tartott, rosszul lesz az ételtől. Valami miatt úgy sejtette, hogy az anyja majd őt hibáztatja, amiért nem lakott együtt a nagyival, ahogy eredetileg szerették volna, és pont akkor utazott el, mikor a baleset történt. Noha tudta, hogy az effajta vádaskodás mennyire alaptalan volna, hiszen ilyen baleset akkor is előfordulhatott volna, ha ő lakik vele, sőt, még kevésbé lett volna képes gondoskodni róla, mint az erdélyi asszonyok, az anyja észjárása alapján korántsem volt elképzelhetetlen, hogy ezzel jön majd.
A nővérszobában csak egy fiatal lány üldögélt, éppen kávézott, és nem tudta megmondani, hogy hol a főorvos asszony, de megígérte, hogy mindjárt utána néz. Viki kiment a folyosóra, hátha meglátja az anyját. Aztán leült a folyosón egy padra, és elbámészkodott, figyelte a jövés-menést, eszébe jutott a szülei régi kívánsága: szerintük neki is ebben a miliőben kellett volna élnie, de Viki képtelen volt rászánni magát, annyira idegenkedett a szakmától. Mintha nem is az ő gyerekük lenne.
- Későn jöttél, kislányom - hallotta az anyja hangját.
Meglepte ez a tónus, egészen másra számított.
- Mi történt?
Az asszony megjelenése most minden volt, csak nem tökéletes. Látszott rajta, hogy egész éjjel virrasztott, és sírt is. Sírt!
- Elment. Úgy fél 5 körül.
Viki nem fogta fel azonnal, mit jelent ez a kifejezés: elment. Miért így mondja? Sose hallotta tőle, hogy így beszél valakinek a haláláról. Általában szókimondó volt, kegyetlenül szókimondó. De most mégis a saját anyjáról van szó.
- Mellette voltál?
- Gyere, ülj vissza a padra.
Egymás mellé ültek. Nem szorosan egymás mellé, mint más lányok az anyjukkal, ehhez Viki sose volt hozzászokva. Ahogy az sem jutott eszébe, hogy most vigasztalóan átölelje az anyját, vagy legalább megfogja a kezét. Egyszerűen nem tudta, hogy mit várnak tőle, ezért bénultan ült és csak bámulta a saját cipőjét. A nagyi meghalt. Egyáltalán nem jutott el a tudatáig, mit jelent ez. Nem érzett szomorúságot, csak furcsa idegenséget.
Mikor az anyja megérintette, összerezzent. A doktornő megfogta a lánya kezét.
- Mellette voltam. De nem tért magához. A baleset után már egyáltalán nem volt tudatánál. Azt hiszem, nem is szenvedett.
- Ez jó. Hogy nem szenvedett - reagált esetlenül Viki.
- Úgy sajnálom, hogy nem búcsúztam el tőle - sóhajtotta a doktornő. - Előző nap meg akartam látogatni, de közbejött egy sürgős eset. Ráadásul a telefonban elég kemény voltam hozzá. Nem is tudom már, miért. Néha úgy idegesített.
Erre Viki azt mondhatta volna, hogy a doktornőt mindig minden idegesíti, akár okkal, akár ok nélkül, de nem szólt egy szót sem. Lehet, hogy ilyenkor azt kellene mondani: á, biztos tudta, hogy szereted, csak sok a munkád, és feszült vagy. De ezt sem mondta. Képtelen volt közhelyet mondani ebben a helyzetben, bármennyire is ez lett volna a legokosabb.
- Olyan szomorú ez. Hogy így kellett meghalnia. Ilyen ostoba módon. Bár lehet, hogy jobb így.
Vikit váratlanul érte, hogy az anyja elsírta magát. Ott, a kórház folyosóján. Ahol őt mindenki keménynek és kérlelhetetlennek ismeri. Ő pedig, a lánya, nem tudta, mihez kezdjen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Megnyitó az Óperenciás tengeren innen és túl (11. rész) 2011.06.09. 11:08:33
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vén betyár 2011.06.07. 08:51:58
A tehetetlen újszülöttnek mindenki örül.
A tehetetlen öregember meg csak gond, teher.
"Olyan szomorú ez.Hogy igy kellett meghalnia.Ilyen ostoba módon.Bár lehet, hogy jobb igy."
"Rómában, amikor szalmabábokat dobálnak bele a Tiberisbe. Az is kiderül, hogy ez egy olyan hagyományra megy vissza, amikor az ötven, vagy hatvan évet betöltött öregeket belehajintották a folyóba. Ritoók tanár úr megjegyezte finoman mosolyogva: ha akkor éltem volna, akkor már bizony én is a Tiberisben úszkálnék... :) Hozzátette: az öregek likvidálása éppenséggel nem volt ismeretlen máshol sem inséges időkben és helyeken. Erdélyben pl. önkéntesen ment: amikor az öregember érezte, hogy már nincs haszna a házban, dolgozni nem tud, elment a torjai büdösbarlangba, s a többit megtették a feltörő mérges gázok.."
Idézet:
laudator.blog.hu/2010/11/06/depontanus
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2011.06.07. 11:27:02
LittleBear 2011.06.07. 19:38:01
És ha van egy kis esze, nem hiszi el, ha az anyjának lelkiismeretfurdalása van. Az ilyen ember nem tud megváltozni, jobban jár, ha anyukát továbbra is kizárja az életéből...
