2011.05.24. 08:01
Nyolcvanötödik fejezet: Rokonok és barátok (1)
A magány nem hirtelen szakadt rá, hanem fokozatosan, ahogy Prágától távolodott. És egyszerre mind a két férfi hiányát érezte. Először csak magában mosolyogva bosszankodott, hogy miért koncentrálja az élet, a sors, a balszerencséje néhány napba azt, amit mondjuk két hónapra elosztva kellene. És az izgalmakkal, fordulatokkal, erotikával fűszerezett órák után miért jön mindig a magány és a szürkeség. Bár ez mégsem volt teljesen helytálló, hiszen odahaza sem volt magányos, legalább is nem annyira, mint a portugál útja előtt. De ezt a három napos prágai kiruccanás egyfajta csúcspontnak tűnt, amelyről csak lefelé vezet út egy ideig. És ez az érzés nem volt kellemes.
Mindegy, az még rosszabb, hogy vizsgaidőszak következik, és még Szalai tanár úrral se fog találkozni többet, vagyis hivatalos úton nem. Ami könnyen azt jelentheti, hogy másképp sem. Rögtön meg is rótta magát, amiért ennyire gyorsan rátér gondolatban egy férfira, miután kettőt is maga mögött hagyott, de mit tehetne? Érezte, hogy kell valami cél, valami remény, amibe kapaszkodhat, és Péter egyedül nem elég ahhoz, hogy elterelje a gondolatait Diogo esküvői előkészületeiről, vagy Carlosról, akivel akár össze is jöhetett volna ismét, ha nem pont így találkoznak. De nem, Carlos úgyse viselné el a vetélytársat maga mellett, tehát az epizód epizód marad.
Ettől függetlenül Viki nem eresztette olyan könnyen a fantáziát, mi volna, ha mégiscsak megpróbálná Carlossal. Miért kell mindig választani? Egyrészt persze szerette volna Diogótól megkapni mindazt, amit egy kapcsolattól, egy férfitól egyáltalán várhatott az életben, másrészt valóban izgatta, hogy sokmindent kipróbáljon még. Hol ez a vágy volt benne erősebb, hol a másik. Diogónak ebben is igaza lehet, mint annyi minden másban.
Mikor leszállt Pesten a vonatról, egyszerűen rosszul esett neki a tudat, hogy nem várja senki. Nem is tudta senki, hogy mikor érkezik, és különben is ... Sose kérte, hogy várják. Elnézte, ahogy az utasok üdvözlik a rokonaikat. Megpróbált minél hamarabb átfurakodni közöttük, mert csak akadályozták a haladásban. Észre se vette Pétert, akinek úgy kellett utána rohannia, hogy elkapja a kezét.
- Viki, hahó, már nem is köszönsz?
- Mit keresel te itt? Vársz valakire? Egyébként szia.
- Igen, vártam valakire, és késett is a vonata fél órát.
- Pedig elég hideg van. Na, és hol az a valaki?
- Szerinted mégis hol?
- Csak nem elém jöttél ki?
- Nahát, ráhibáztál.
- De hát honnan tudtad?
- Szerinted hány vonat van naponta Prágából? Mondtad, melyik nap jössz, gondoltam, megleplek.
- Ez ... tényleg nagyon aranyos tőled. Nem számítottam rá.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
LittleBear 2011.05.24. 22:43:47
Viki szülei hogyan viselik a teljes "szakítást"? Amit eddig olvastunk róluk, az alapján nagyon furcsa emberek - de valahol mégiscsak emberek, nem lehetnek ennyire elvetemültek...
