Így menjen vissza este a hotelbe, ezzel az új sejtéssel? Előző nap mennyire egyszerűnek tűnt minden, és mennyire boldog tudott lenni csak attól, hogy megint a férfival lehet. Mindegy, mi következik, mindegy, mikor látja legközelebb, de valamikor biztosan. Bár nem tudta, honnan veszi ezt a bizonyosságot. "Mi mást teszek, mint kiszolgálom egy önző szoknyavadász igényeit, aki kéthavonta, háromhavonta egyszer magához rendel? És közben tesz rá, mi van velem?" - gondolta. De nem adhatta át magát ennek a hirtelen jött keserűségnek, amely majdnem azt eredményezte, hogy elsírja magát. Nem, ezt most le kell nyelni.

Javasolta, hogy induljanak tovább, nézzenek meg valamit, neki mindegy, mondjuk a katedrálist, csak menjenek. Egy ideig nem is szóltak egymáshoz, Viki a gondolataiba merült, szinte megfeledkezett Carlosról. Előfordult vele az ilyesmi, ha valami erősen foglalkoztatta, teljesen ki tudta zárni a külvilágot, épp, hogy gépiesen megállt, ha meg kellett állni, és nem ment át a piroson, bár már olyan is előfordult vele, hogy majdnem elütötte a villamos, annyira nem figyelt oda. Ha ilyenkor szóltak hozzá, nem hallotta azonnal. Sőt, ha észlelte is, hogy beszél valaki, erőnek erejével kellett arra kényszerítenie magát, hogy meg is értse, amit mondanak neki.

- Vick! Vick, minden rendben?

Carlos végigsimított a vállán. Ettől rezzent össze. A fiúra nézett, intett, hogy persze, semmi gond. Nem bírt megszólalni, annyira összeszorult a torka. A séta semmit nem javított a lelkiállapotán.

- Vick, mi a baj? Megbántottalak valamivel? Ne haragudj, ha olyasmit mondtam, ami kellemetlen volt. Légy szíves, mondd meg, mi bajod.
- Semmi bajom. Tényleg. Valami kaparja a torkomat.
- Te a sírás szélén állsz, remegnek az ajkaid.
- Ugyan már, Carlos, semmi okom sírni.

Nagy levegőt vett, hátha attól megkönnyebbül. Valóban alig bírta visszanyelni a könnyeit. Könnyen fakadt sírva, és nem volt hozzászokva, hogy kénytelen legyen tartani magát.

- Jó, értem, nem akarod elmondani. Valamivel megbántottalak a tudtomon kívül, és nem akarod elmondani. De legalább ne tégy úgy, mintha csak képzelődnék.
- Nem bántottál meg. Te semmivel nem bántottál meg.
- Úgy örültem, hogy összefutottunk, de neked nem tesz jót a jelenlétem. És bármilyen nehezemre is esik elbúcsúzni, annyira nem vagyok önző, hogy rád kényszerítsem a társaságomat.
- Basszus, ne beszélj hülyeségeket.

Viki visszanyerte a hangját, ettől, hogy Carlos nagylelkűen felajánlotta távozását, képes volt leválni a keserű gondolatfüzérről, amely fojtogatta.

- Menjünk, és nézzük meg a templomot, mielőtt kitörik a nyakam, mert olyan közel építettek hozzá mindent, hogy kívülről rendesen rálátni se lehet.

Carlos elmosolyodott. A katedrálisban nem szóltak egymáshoz, külön-külön sétáltak végig rajta, ki-ki a maga tempójában. Carlos keresztet vetett belépéskor, mintegy automatikusan, és Viki is megtette ugyanezt. Bár meggyőződés nélkül. Most valahogy jólesett.

Mikor kijöttek, kissé tanácstalanul elindultak valamerre, lefelé. Nem akarózott egyiküknek sem útikönyvet böngészni. Csak élvezték a téli Prágát, és mikor feltűnt egy forralt bort áruló bódé, Carlos meghívta Vikit. Jól fog esni az ital, mindketten átfáztak egy kissé. Viki hárított, nem igazán szereti a forralt bort, de majd egy kicsit kér Carlos poharából, az neki bőven elég lesz. Persze, ha nem bánja, hogy egy pohárból kell inniuk.

- Én azt se bánnám, ha csókolóznánk, úgyhogy a közös pohárhasználat végképp nem tud zavarni.
- Jókat bírtunk csókolózni.
- Jókat, bizony. Azóta se csókolóztam olyan finomat senkivel.

Viki erre nem mondott semmit, csak mosolygott. Neki nem lehetett panasza se Diogo, se Péter csókolózási tudományára.

- Nagyon tiltakoznál, ha kipróbálnám, hogy még mindig olyan finoman csinálod-e? - kérdezte Carlos két korty között, mint aki csak úgy, félvállról veti oda ezt az ötletet.
- Gondolod, hogy közben megváltoztam?
- Honnan tudjam? Csak tapasztalati úton győződhetek meg róla.

Letette a poharat a bódé melletti faasztalkára, és megfogta Viki kezét. Határozottan magához húzta.

- Emlékszel, mikor a Kristályparkban nem csókoltalak meg? 
- De rég volt. Persze, hogy emlékszem.
- Sokszor visszaidéztem azt a pillanatot. Mit csinálnék másképp, ha megint ott lennék.
- És mit csináltál volna másképp?
- Talán ezt ...

Viki tudta, hogy mi következik, és képtelen volt ellenállni. Nincs kihez hűségesnek vagy lojálisnak lenni, nincs senki, akit ezzel megcsalna, hiszen szabad. Nyugodtan csókolózhat a volt pasijával Prága közepén. Először csak passzívan tűrte, hogy Carlos nyelve behatoljon a szájába, aztán megmozdult benne valami. Visszacsókolt. Finom volt, igen, most már emlékezett rá, jó volt megint érezni ezt az ízt. És jó volt a fiú nyakának illata. Viki meglepődve tapasztalta, hogy hiányzott neki ez az illat. 

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr252854297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása