A búcsú pillanata hamar eljött, Viki úgy gondolta, hogy valószínűleg nem látja többet São-t, de ezt nem említette a barátnőjének. Megkönnyebbült, hogy újra egyedül lehet a szobájában. Szerette a magányt, ha nem nyomasztó helyen kellett elviselnie. Szinte semmire nem vágyott, legkevésbé arra, hogy másnap hétfő legyen, és dolgoznia kelljen. Még arra sem vágyott, hogy viszontlássa Diogót. Carlos pedig egyre inkább feledésbe merült, mintha csak álmodta volna.

Hétfő reggel Diogo bosszúsan ült rá fél fenékkel Viki íróasztalára. Egy golyóstoll volt a kezében, azt kattogtatta.

– Köszönöm, hogy olyan szépen tönkrevágtad a hétvégémet – kezdte.
A lány értetlenül nézett fel rá. A kék szempár most hűvösnek tűnt.
– Miről beszélsz?
– Miről beszélek? Hülyének nézel?
– Fogalmam sincs, miről van szó.
– A drága Carlosról, aki romjaiban hever, és aki miatt Otávia egész hétvégén észre se vett.

Viki felállt. Kicsit hátrébb lépett, hogy egy magasságba kerüljön Diogóval.

– Mi van Carlossal? Beteg?
– Neked kéne legjobban tudnod, mi van vele. Úgy hallom, szakítottatok. Igazán megemlíthetted volna.
– Nem gondoltam fontosnak.
– Na, ezt nem fogod beadni nekem.
– Mégis, Diogo, miért kellene megbeszélnem veled a magánéletemet? – csattant fel Viktória.
– Szóval így állunk. Azt hittem, barátok vagyunk, de látom, hogy tévedtem.

Diogo leszállt az asztalról.

– Ne haragudj, nem úgy gondoltam – próbált bocsánatot kérni Viki.
– Nem, igazad van, végül is semmi közöm hozzá. Hagylak dolgozni.

Határozott léptekkel elindult a saját asztala felé.

– Diogo, kérlek.
– Most ne. Majd később beszélünk.

Viki feladta. Visszaült a géphez, és megpróbált dolgozni. Nagyon nyomorultul érezte magát, és közel volt a síráshoz. De most nem szabad sírnia. Erőszakkal nyelte vissza. Aztán mégis kigördült néhány könnycsepp a szeméből. Szipogott, kifújta az orrát. Alig látta a képernyőt. Nem is igazán tudta, miért sír. Vagy mégis? Diogo miatt, aki most haragszik rá, ahogy Carlos, és bizonyára Otávia is? Mindenki haragszik rá, aki kedvelte. Ez keserű érzés volt. És ő egyre mélyebben belesüppedt. Nem mert a férfi felé pillantani, nem akarta, hogy észrevegye, mennyire nekikeseredett, mégis azt remélte, hogy észreveszi, és megsajnálja. Amíg pedig senki másnak nem jut eszébe megsajnálni, addig magát sajnálta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.31. 14:30:08

Amíg pedig senki másnak nem jut eszébe megsajnálni, addig magát sajnálta.

Jó taktika! :-)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: