2010.03.17. 08:00
Ötvenötödik fejezet: Vissza Lisszabonba (1)
Viki szinte semmit nem hallott abból, amit Manuela néni magyarázott neki. Néha bólogatott, de leginkább csak a saját euforikus világának a tetején lebegett. Carlos mégiscsak szereti! Eddig is sejthette, de most tudja. Minden más mellékes ehhez képest. Hogy nem akar bízni benne ... Majd megszolgálja a bizalmát.
Legszívesebben azonnal felhívta volna Antóniót, hogy szakítson vele. De ott ült, ugyanazon a heverőn, ahol néhány órával korábban még szeretkezett, és hallgatta Manuela néni jámbor szövegét Santiago de Compostela csodáiról. Szegény vénkisasszony! Hogy lehet leélni egy egész életet ennyire reménytelenül? Csúnyán, betegen és jóságosan? Férfi nélkül ... Viki most úgy érezte, bizonyosan öngyilkos lett volna a helyében. Csak remélte, hogy Manuela néni feleannyira sem szenvedélyes, mint ő.
Mikor végre aludni tértek, sokáig feküdt ébren. A két nap alatt felgyülemlett ajzottság még mindig feszítette, próbálta bemagyarázni magának, hogy a két asszony közelében nem maszturbálhat, mégis simogatni kezdte a csiklóját. Nehéz volt csendben maradnia, de magára kényszerítette a némaságot. Keresztül-kasul rajzottak a fejében a fantáziaképek és a megélt szeretkezések folyamatából kiragadott pillanatok emlékei. Könnyebben érte el az orgazmust, mint legutóbb, sőt, nem csak egyszer élvezett el, nem sokkal később másodszor is sikerült. Aztán mosolyogva aludt el.
Carlos már kora reggel beállított, annyira korán, hogy a nagyi és a néni még ki se jöttek a hálóból. Leült a kanapéra, amelyet Vikinek nem nyitottak ki, csak leterítettek rá egy lepedőt, és simogatni kezdte a lány haját. Viki az ő pólójában feküdt, Carlosnak háttal. Azonnal felébredt az érintésre, de nem mozdult. Úgy tett, mint gyerekkorában, színlelte az alvást. Hátha megtud valamit, amit nem szabadna. Hátha valaki elárulja magát, mert azt hiszi, hogy alszik. Apa. Vagy anya. Hátha egyszer kimondják, hogy szeretlek, kislányom. De ez soha nem történt meg. Igaz, arra sem emlékezett, hogy így simogatták volna valaha. Lehet, hogy az is elég lett volna.
Carlos felállt és kiment a teraszra. Viki várt egy kicsit. Meghatotta ez a gyengédség. Gyengeség? Nem akarta, hogy Carlos tudja: ébren volt. Aztán, pár perc múlva felkelt, magára terítette a takarót, és felvette a szandálját. Halkan nyitotta ki a teraszra vezető ajtót. A nap már felkelt, de az ég borult volt, esőre állt. A lány megborzongott a szélben. Carlos bizonyára hallotta, hogy nyílik az ajtó, így hátrafordult.
– Jól aludtál? – kérdezte, mikor Viki odaért hozzá. Olyan zárkózottan kérdezte, mintha csak udvariasságból tenné. Nem puszilta meg, nem is ért hozzá.
– Végül is jól – felelte a lány, és még jobban összefogta magán a takarót. Bántotta, hogy Carlos megint magára erőlteti a távolságtartást. – És te? Felverted a sátrat?
- Á, nem, Rodrigo szobájában aludtam.
- Otáviáéknál?
A kérdés természetesen felesleges volt, Viki csak azért tette fel, hogy elhangozzék Otávia neve. Már megint ő. Tán még találkoztak is? De nem kérdezte meg.
- Hülyeség volt ez a sátor-dolog. Sokkal egyszerűbb bekopogni Rodrigóhoz, máskor is aludtam már odaát.
Vajon Otávia szobjába is így kopogott be azelőtt? Egyáltalán, hol szeretkezhettek ezek? Carloséknál nyilván nem, akkor csakis odaát. Abban a házban, amely tele van testvérekkel és rokonokkal? Viki nem tudta elképzelni. De nem is kérdezhette meg.
– És mit mondtál, miért nem maradhattál itthon? – folytatta a faggatózást.
– Hát az igazat. Rodrigo tudja, mi a dörgés.
- Carlos, Vitória! Meg fogtok fázni! Gyertek be gyorsan! – szólt ki a nagymama bentről – Nem esik?
Szinte megkönnyebbültek, hogy közbelépett. A hangulat nagyon is feszült volt közöttük, és nem tudták, miként oldhatnák. Ha Carlos egyáltalán oldani akarta.
- Jó reggelt, nagyi. Még nem, de úgy néz ki, fog.
Az öregasszonynak járt a reggeli puszi. És egy félmosoly. Viki besietett a lakásba.
– Pedig tegnap milyen gyönyörű idő volt – sajnálkozott Dona Martina. – Na, gyertek, gyerekek! Korán keltél, Carlos.
– Nem volt jó éjszakám.
A nagyi sokatmondóan mosolygott, kicsit félreállt a szája. Egy barna kötött kendőt terített a hálóinge fölé.
– Mikor indultok?
– Amint elkészültünk, megreggeliztünk. Nem akarom húzni az időt. Ha neked megfelel – fordult Vikihez.
– Persze.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vén betyár 2010.03.17. 13:19:19
Nagyon szépen alakul a kapcsolat, mélyül a szerelem, amire annyira szüksége van a kislánynak.Bizalmat adni, bizalmat kapni szeretne.
Fejlődésregény, csipetnyi finom erotikával - nagyon szép.
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2010.03.17. 14:09:36
vén betyár 2010.03.17. 14:40:52
Addig szép a szerelem, ameddig romantikus, plátói.
Utána már jó is!
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.03.17. 21:25:33
Csuri / Bariildi 2010.03.21. 00:23:28
Na, szerintem az ilyenek miatt érdemel Carmesina a leginkább dícséretet.
