2011.06.16. 08:00
Nyolcvanötödik fejezet: Rokonok és barátok (8)
Mikor az óra végén Viki odaadta az indexét Szalainak, Bognár jutott eszébe. És hirtelen nagy szomorúságot érzett. Megkedvelte a tanárt, úgy érezte, még barátok is lehetnének, de valószínűleg úgyse fognak már találkozni, csak futólag. Jó volt vele beszélgetni, flörtölni, akár csak a közelében lenni, és most ennek is vége, ez az utolsó óra. Kezdődik a vizsgaidőszak, amely korábban is mindig letargiába süllyesztette. Kinézett a belső udvarra nyíló, piszkos ablakon, és semmi biztatót nem látott odakint. A karácsony ... Az egyetlen, akivel karácsonyozott az utóbbi időben, sőt, igazából az egyetlen, akivel valaha ünnepelni tudott, a nagyi volt.
- Viktória, megengedi, hogy adjak magának egy tanácsot? - kérdezte a férfi, mikor visszaadta az indexét.
A lány felriadt a gondolataiból.
- Persze.
- Próbáljon meg lélekben elszakadni a portugál barátjától. Ne reméljen tőle többet, mint amennyit kaphat.
- Igyekszem én ... De nehéz.
- Mert? Annyira szerelmes belé?
Viki mélyen elpirult.
- Nem is tudom. Néha úgy érzem, igen. De inkább szeretet ez, mint szerelem. Nehéz meghatározni.
- Túl sokat gondolkodik rajta. Mint mindenen. Folyton csak gondolkodik.
- És ezt pont a tanár úr rója fel nekem?
- Pont én. Mert vannak az életnek olyan területei, amelyek nem racionálisan működnek. Nem kell mindig mindent elemezni, hagyja, hogy történjenek magával a dolgok. Például elmehetne táncolni valakivel.
Már megint ez a téma!
- Most igazán nem lenne kedvem táncolni.
- A nagymamája miatt?
- Nem is tudom. Olyan csend van bennem vele kapcsolatban.
- Hogy érti, hogy csend van?
- Legfeljebb csak magamat sajnálom egy kicsit, nem őt.
- Őt már nem is kell sajnálni. Ha ennyire idős ember távozik, akkor nem olyan éles a fájdalom. Bármennyire is szerettük. Ne rója ezt fel önmagának. Semmit se kötelező éreznie. Ne legyen lelkiismeret-furdalása, jó?
Könnyedén megérintette a lányt, végigsimított a kezén. Baráti mozdulat volt, de Vikire egészen másképp hatott.
- Jó - felelte rekedten.
A tanár összepakolta a könyveit, és kitessékelte Vikit a folyosóra. A lány végképp nem tudta, hogy az előbbi mozdulatban volt-e valami hátsó szándék, vagy csak ő ennyire perverz, hogy egy ilyen simogatásra másképp reagál, mint kéne. Mint kéne ... Mintha lenne adekvát testi reakció egy érintésre. A teste reagál, ahogy akar.
- Hiányozni fognak ezek az órák - ismerte be Szalai.
- Nekem is.
- Emlékszik, mit ígértem az első alkalommal?
- Most nem rémlik.
- Erőltesse meg egy kicsit a memóriáját.
Viki persze emlékezett, de nem akarta megfogalmazni. Ha Szalai vissza akar térni erre a témára, ne vele mondassa ki.
- El tudom képzelni, mire gondol.
- Szóval emlékszik.
- Megfogadott valamit.
- Pontosan. És ez a fogadalom ma járt le.
Vikinek felgyorsult a szívverése. Azt hitte, a tanár már megfeledkezett az egészről. Hiába flörtöltek egész idő alatt könnyedén, úgy tűnt, hogy semmi egyéb, semmi komolyabb nem történhet köztük.
- Vagyis?
A lány összerezzent, mikor valaki nagy lendülettel elsietett a háta mögött, és odaköszönt Szalainak, az pedig mosolyogva viszonozta az üdvözlést.
- Ha akarja - folytatta halkan -, mától új alapokra helyezzük az ismeretségünket. Szigorúan az egyetem falain kívül.
Viki alig észrevehetően bólintott. A tanár pedig elmosolyodott.
- Ezt beleegyezésnek vegyem?
- Nem is tudom ...
- Dehogynem tudja. Hamarosan jelentkezem, kislány. Vigyázzon magára.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
LittleBear 2011.06.17. 10:25:18
