2012.08.21. 06:30
Kilencvennegyedik fejezet: Se előre, se hátra (9)
A hálószobák egyikébe se merne bemenni, ezt jól tudta, úgy érezte, ez szinte tolvajlás lenne, ha csak betenné a lábát bármelyikbe is a tulajdonos meghívása nélkül. De eszébe jutott a padlás, amelyről Carlos már beszélt egyszer. Régen szívesen bújtak ott el Otáviával, csókolózni, egymást simogatni, még abban a korszakukban, amelyben még a ruháikat sem vették le soha. Vikinek ez tapasztalat, a lassú felfedezés, fokozatos egymásba-feledkezés folyamata teljesen hiányzott az életéből, ezért képtelen volt elképzelni most, viharos élményeiből visszavetítve, hogy lehet kibírni évekig az ilyen állapotot és húzni az időt, míg végre a fiú beteszi a kezét a lány blúza alá. Vagy a bugyijába. Mégis, hány évnek kell eltelnie ehhez? Miért nem érzik úgy, hogy nem számít semmi, tovább kell menni, hiszen ott van az a két test, az a két testrész, amely egymásba illik, a vágy, hogy megtapasztalják, nem, képtelen volt megérteni azt a hét évet. Otávia ma fogja először megérezni, milyen.
Beleborzongott: Diogo farka egy szűz hüvelyben, az nagyon nem lesz kellemes.
Ezen elkezdett kuncogni magában, de legszívesebben sírt volna. Ó, Diogo majd csak megoldja, talán síkosítóval. Biztos nem fogja úgy elbarmolni, mint António annak idején.
A padlásra vezető lépcső kissé csikorgott, és a ház csöndjében ez különösen zavarónak tűnt. Viki lassan haladt felfelé. Aztán egy ajtónak ütközött, nagyszerű, biztos be van zárva. Felesleges volt idejönnie. Mégis megpróbálta: az ajtó kicsit szorult, de ki lehetett nyitni. A tágas padláson látszott, hogy szoktak oda járni, nem volt éppen makulátlanul tiszta, de elhagyatott sem. Rengeteg limlom, főleg gyerekjáték, mindenféle sporteszköz, bőrönd, ruhanemű hevert szerteszét, és egy paravánnal elválasztott ágy állt körülbelül középen. Mintha egyenest arra találták volna ki, hogy légyottokat bonyolítsanak benne. Még ágynemű is volt rajta, igaz, csak ágytakaró. Kiszuperált éjjeliszekrény állt az ágy mellett, rajta néhány hajcsat. A kertbe persze nem lehetett kilátni, a tetőablakok dőlésszöge nem tette lehetővé, hogy a makulátlanul kék égen és a tetőcserepeken kívül bármit is lásson az ember.
A kávé ellenére álmos volt, és fájt a lába. Egy franciaágy kínálkozik pihenésre, végül is mit árt azzal, ha birtokba veszi egy kis időre? Lefejtette a lábáról a szandált, lehevert az ágyra. Ilyenkor, ebéd után nagyon könnyen elnyomta az álom, és most is észrevétlenül belesüppedt, főleg, mert az éjjel nem igazán tudta kipihenni magát. Suttogásra ébredt. Vagyis nem ébredt fel mindjárt, a tudatáig nem jutott el, hogy valaki van a padláson, csak jónéhány perc múlva, addig félálomban lebegve nem is vett róla tudomást, mégis érzékelte. Mikor végre teljesen felébredt, akkor sem tett semmit, csak feküdt tovább, mozdulatlanul. A suttogásba kuncogás vegyült.
Ez egy fiú meg egy lány. És ide jöttek smárolni, vagy még rosszabb. Vagyis jobb. Jaj, de kínos, hogy itt találják az ágyon. Lehet, hogy Otávia valamelyik húga, de persze az is lehet, hogy a lány fivére hozta ide a barátnőjét. Vagy bárki más, aki ismeri ezt a búvóhelyet. A lány húzódozott. Évődve tiltakozott, vagyis inkább akarta, mint nem, de az ágyig mégse szeretett volna eljutni, úgy tűnt. Viki nem tudta eldönteni, mit tegyen. Szóljon, hogy ott van, és elnézést kérve távozzon, vagy várja meg, amíg felfedezik? Felült, de úgy, hogy ne hallják meg.
- Nem lesz semmi bajod, hidd el. Nem teszek veled semmit, amit nem akarsz.
A hang túlságosan is ismerős volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
