Azon a héten Diogo úgy tett, mintha szerelmespár lennének. Gyakorlatilag beköltözött Vikihez, a hotelbe. Bár hajnalban mindig elment, és otthonról indult munkába, de az éjszakákat együtt töltötték. Az irodában ugyanakkor kevesebbet látta Viki, és meg is egyeztek, hogy ott nem fognak feltűnően flörtölni, már így is épp elég óvatlanok voltak, Paulo minden bizonnyal pontosan tudta, mi folyik közöttük.

Viki lebegett. Minden könnyűnek tűnt, egyértelműnek, világosnak. Úgy érezte, csak ez a férfi kell neki, senki más. Ha eszébe jutott a jövő, elhessegette a gondolatot. Majd csak kitalálnak valamit. Majd csak megérti Diogo, hogy együtt kell maradniuk, hogy ő sokkal inkább hozzá illik, mint Otávia, a szűz, minden lében kanál szépség, aki előtt örökké szerepet kell játszani.

De péntek délután véget ért az idill, Diogo bejelentette, hogy Lisszabonba megy Otáviához, és jó hétvégét kívánt Vikinek. A lány alig bírt a könnyeivel. Noha Diogo előre figyelmeztette, hogy ne csapja be önmagát, pontosan azt tette, ami ellen a férfi meg akarta védeni. Három hete kezdődött a kalandjuk, és elvileg ezalatt az idő alatt Vikinek is végeznie kellett volna a munkával, de persze kiderült, hogy még egy hetet rá kell húzniuk. A következő hét péntek reggelén volt a tender leadási határideje. Viki nem tudta, mit tegyen, ha Diogo megkéri, hogy maradjon, gondolkodás nélkül beleegyezett volna, de a férfi egy szóval se említett ilyet. Ismét légüres térben lebegett, és ha utazni akart, akkor nagyon gyorsan el kellett kezdenie a szervezést. Se Lisszabonban, se Pesten nem volt szállása.

Visszament a hotelbe, és sírt egy darabig. Megértette, hogy az elmúlt hét kegyelmi állapotának vége, hogy Diogo egy pillanatig se mérlegelte, hogy vele maradjon. Megkedvelte, talán meg is szerette, de Otáviához fűződő kapcsolatát ez nem érintette. A hivatalos barátnő helyzete megingathatatlan volt.

Akkor nem marad más hátra, mint hazakullogni. Beiratkozni a következő félévre, újra iskolapadba ülni, félállást keresni, meg persze kalandokat. Ha lesznek. De mi van, ha eztán sem lesznek? Ha Pesten ugyanaz várja, mint amit otthagyott, mintha a Portugáliában töltött fél évet csupán álmodta volna? Akkor majd tényleg átkozhatja magát, hogy Carlost egyszerűen ellökte magától, pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy megbocsássa a félrelépését.

Az mindenesetre világos volt, hogy fel kell hívnia a nagymamát, egyrészt esedékes is volt, hiszen rendszeresen hívta, másrészt valahogy el kellene érnie nála, hogy ott lakhasson egy kicsit. A nagymama ezt egyszer már visszautasította, mikor Viki összeveszett a szüleivel. Akkor Kati segítette ki, ő osztotta meg vele nagy hirtelenjében a szobáját. Most viszont Kati sincs Pesten. Nem maradt senki, akire számíthatna.

A hotelből telefonálni azonban túl drága lett volna. Mindig valamelyik postáról szokta a nagyit hívni, ahol külön fülkék voltak nemzetközi hívás céljára, és nem kellett pénzt bedobni a készülékekbe. Felöltözött, és épp kilépett volna az ajtón, amikor megcsörrent a telefon. Hátha Diogo! Odarohant a készülékhez, és felvette.

- Te vagy az, Viktória?

A lány úgy állt ott, mintha egy kísértet szólítaná. Évek óta nem hallotta ezt a hangot, de ezer közül felismerte volna. Nagyot nyelt.

- Én vagyok.
- Mi az ördögöt csinálsz te még mindig Portugáliában? Nagyanyád azt mondta, hogy már haza kellett volna jönnöd.
- Dolgozom.
- Dolgozni itthon is lehet.
- Honnan szerezted meg ezt a számot?
- Nagyanyádtól. Lediktáltad neki.
- Igen, szükség esetére.
- Felvéste a naptárba, a telefon mellé. Nézd, Viki, azt ajánlom, csomagolj össze, amilyen gyorsan csak lehet, és gyere haza. A nagyi eltörte a bokáját, kórházban van.
- Ó, jaj. Hogy történt?
- Állítólag leesett az ágyról. De elég zavarosan beszél. Behozattam hozzánk, persze. Na, mikor jössz haza?
- Még egy hétig itt van dolgom.
- Akkor egy hét múlva?
- Amikorra sikerül helyet foglalnom.
- Leszel szíves majd közölni velünk? Lakáskulcsod van a nagyihoz?
- Azt hiszem, igen.
- Azt hiszed, vagy tudod?
- Úgy rémlik, van.
- Na jó, akkor be tudsz menni. Jó lenne, ha nála laknál, amíg lábadozik. Betehetném rehabra, de ahogy ismerem, nem jönne ki a többiekkel.
- Az lehet.
- Legyél szíves megtelefonálni, mikor jössz. Emlékszel még az otthoni számra?
- Emlékszem.
- Akkor rendben. Na, befejezem. Üzensz valamit a nagyinak?
- Puszilom, és jobbulást.
- Rendben. Végezd el a dolgod ott, és nyomás haza. Megértetted?

Viki nem válaszolt. A vonal megszakadt. Még most sem akarta elhinni. Évek óta nem beszélt az anyjával. Olyan volt, mintha ráomlott volna a gyerekkor összes szorongása. Ugyanaz a parancsoló hang. Ugyanaz a stílus. Rendelkezik vele, az idejével, a sorsával, és még csak eszébe se jut megkérdezni, hogy van, és mit csinál.

A döntés felelősségét mindenesetre levette a válláról.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr192352007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.10.07. 08:36:18

szegény nagymamát muszáj lesz kinyírni a dramaturgia érdekében. persze közben viki rendezi a szüleivel a dolgát, felszabadul a gyerekkor átka alól, és visszamegy bébisintérnek otávia gyerekei mellé :)

rozsdafarku 2010.10.07. 09:44:14

Viki helyett megint a sors döntött, más, mások döntenek a sorsáról.Tanulság?

Azért ez a Diogo tud élni!:)

Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2010.10.07. 13:26:23

@21 hónap: Miért kéne megölni? És miből gondolod, h Viki valaha rendezni tudja a dolgát a szüleivel?

@rozsdafarku: Na ja, Diogo tud. A kérdés, h Viki megtanul-e valaha ...

21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.10.07. 14:55:07

@Gloria Mundi: miért ne? Attól, hogy nekem most ez jutott eszembe, még nem vagyok rossz ember :P

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.06.02. 17:10:37

Megoldódott az otthoni lakás váratlanul és gyorsan. Viki kegyes az íród! És kérdem élsz a lehetőséggel?