São késő délután kopogott be hozzá, valószínűleg a nap nagy részében aludt, mert előzőleg éjszakás volt.
– António? – kérdezte. – Jön ma este?
– Lement az anyjához vidékre. Csak vasárnap este jön vissza.
– És te mit csinálsz odafönt? Olvasol?
– Élveztem a napot, amíg idesütött. Csak gondolkodtam.
- Magányos vagy, ugye? Ennyire messze az otthonodtól ... Ha közelebb laknék az Algarvéhez, sokkal gyakrabban hazaugranék én is. Antóniónak szerencséje van, hogy a faluja nincs túl messze.

Vikinek nem volt kedve elmagyarázni, hogy a barátnője logikája se rá, se Antónióra nem igaz. António nem bánta volna, ha soha többé nem kell látnia azt a falut. Vagy csak Viki gondolta így? Lehet, hogy minden kínlódás ellenére, amelyben ott része volt és van, a férfi mégiscsak ragaszkodik a falujához?

- São, talán nem fogod elhinni, de egyáltalán nem hiányzik Magyarország. Legfeljebb a nagyanyám főztje.
Ebben a pillanatban így is érezte. De azt is tudta, hogy ez az érzés könnyen megváltozhat.

- És a szüleid? - kérdezte az algarvei lány.
Viki megvonta a vállát, noha a másik nem láthatta. A szülei kérdése számára tabutéma volt, és már rég elhatározta, hogy senkinek nem fog róluk beszélni, vagy csak minimálisan.
– Évek óta nincs közöm hozzájuk.
– Hogy bírod ki?
- Megszoktam. Jobb így mindenkinek.
– Testvéreid nincsenek?
- Nincsenek. Egyedüli gyerek vagyok. A szüleim valószínűleg el akarták kerülni, hogy elkényeztetett egyke legyek, és nagyon szigorúan neveltek. Hidegen. De hagyjuk ezt, nincs értelme beszélni róla.

São valószínűleg elképzelni se tudta, mi van emögött a lakonikus és szinte tárgyilagos kijelentés mögött, de tapintatos ember lévén nem kérdezősködött tovább.
– Olyan szomorúnak tűnsz. Azt hittem, azért, mert honvágyad van.
– Más vágyaim vannak, de honvágyam egy csepp se.
– Boldog vagy Antónióval?

Viki felsóhajtott. Kicsit mégiscsak csalódott a barátnőjében, miért tesz fel ilyen egyenkérdéseket? Miért beszél úgy, mintha egy amerikai filmből venné a mondatokat? Vagy ez az udvarias és tapintatos érdeklődés egyetlen módja? Esetleg az amerikai filmek pozitív érzelmeket hirdető világa az úgynevezett normális emberek világa? És São csak egyszerűen normális?

Lekászálódott az emeletes ágyról. Fáradt volt ahhoz, hogy boldognak tettesse magát, és nem volt kedve hazudozni.
– Nem – felelte egyszerűen, és kiállt a kisfolyosó ablakába. Szokása szerint kifelé nézett, a sirályokra, a szemközti kolostor kertjére. Egy idősebb apáca hajlongott a veteményesben. São a falnak támaszkodott.
– Azt hittem, szerelmesek vagytok egymásba.
– Ő szerelmes belém, legalább is ezt állítja.
- És te?

Viki most a lány felé fordult.
– Én is, csak másba – jelentette ki. Mintha ezzel véglegesítené a csak imént felfedezett érzést.
– Akkor miért vagytok együtt? – értetlenkedett São. – Nekem ez magas.
– Miért? Mert én eljátszottam a srác bizalmát, akit szeretek. És nem tudtam nemet mondani Antóniónak, talán, mert túl jó pasi. És ki ne élvezné, ha egy jó pasi szerelmes belé?
Nem akart São-nak ennél bonyolultabb magyarázatot adni.

– És ő tudja ezt?
– António? Igen, többé-kevésbé tudja.
– Ennek ellenére veled akar lenni?
– Ilyen, ha az ember szerelmes. Minden hülyeségre képes, csak, hogy elérje a vágyait. - Nálad ez nem így működik?

São megvonta a vállát.
- Az igazat megvallva, azt hiszem, én még nem voltam szerelmes.
Viki szinte irigykedett ennek hallatán. Hogy lehet elérni huszonvalahány éves korba úgy, hogy az embert még csak meg sem legyintette ez az érzés?
– Ezt meg én nem értem. Hogy csinálod? – kérdezte valóban kíváncsian.
– Nem tudom. Egyszerűen semmi különöset nem érzek.
– De most van kedvesed, úgy hallottam.

– Van, már három éve együtt járunk. Nagyon rendes fiú, azt hiszem, szeret is. De ő sem az a lángoló fajta. Jól érzem magam vele, beszélgetünk, együtt főzünk, kirándulunk, meg ami eszünkbe jut. A családjaink is megértik egymást. Lehet, hogy egyszer összeházasodunk. Én be akarom fejezni a főiskolát, aztán meglátjuk. De soha nem éreztem, hogy majd’ megőrülök érte vagy ilyesmi.

– Talán jobb is neked. Lehet, hogy könnyebb.
– Könnyebb, az igaz. De úgy érzem, valami hiányzik belőlem. Irigylem, ha valaki igazán szenvedélyesen tud szeretni.. Hogy mindent képes odadobni. Én ehhez túl józan vagyok.
– Lehet, hogy egyszer nálad is beüt a szenvedély. Sose lehet tudni.
– Hát, remélem, nem azután, hogy hozzámentem Márióhoz.
– Az tényleg nem lenne szerencsés.
– És megkérdezhetem, hogy kibe vagy szerelmes? Ha nem indiszkréció?
– Valószínűleg úgysem ismered.
– Persze, csak kíváncsi vagyok rá, miféle ember. Hogy miért pont ő.
– Carlosnak hívják.

Milyen gyönyörűség volt kiejteni ezt a nevet! Nem csak gyönyörűség, izgató is. Az a kívánás tört rá, mint amikor odaadta a levelet. Az elszalasztott csók járt az eszében, a tengerparti elszalasztott csók. Hogy milyen lett volna, ha.
- Carlos szociológus hallgató. Negyedéves. Zenél. Nagyon helyes. Fekete a szeme, és van benne valami ragyogás ... Ha lelkesedik valamiért.
Viki érezte, hogy elpirul. Kicsit szégyellte magát, hogy így rajong, azért még inkább, hogy mennyire fel van ajzva, és legszívesebben átadná magát a fantáziálásnak. Megint a sirályokat nézte.

– És mi az, hogy elvesztetted a megbecsülését?
Nagy vonalakban elmesélte az egész történetet. São komolyan hallgatta. Nem volt rosszallás az arcán, inkább sajnálat. És némi irigység. Vajon jól látta Viktória?
- Azt hiszem, Mário ismeri ezt a Carlost. Ő is abban a kollégiumban lakik.
Erre az információra a lány nem számított. Zakatolni kezdett az agya, hogy mit lehetne vele kezdeni. De csak visszafogottan, egy közhellyel reagált:
– Komolyan? Hát, kicsi a világ.
– Lisszabon legalább is elég kicsi.
– És Mário mit tanul?
- Ő mérnök lesz. Tulajdonképpen most végez. Már csak az utolsó vizsgái vannak hátra. Persze előbb jön a Szalagégetés.

A Szalagégetés, na persze. Mindenki erről beszélt az utóbbi időben az egyetemen. Év vége. Nem jó időzítés, de mégis, meg kell próbálni:
– São, ha megkérnélek, hogy adj Máriónak a hirdetéseimből, hogy a kollégiumban is tegye ki, szerinted lenne értelme?
- Persze, hogy ez eddig nem jutott eszembe! Jó ötlet.
Viki bement a szobába, és kihozott néhány példányt.
– Adok is párat – nyújtotta át a rojtosra vágott hirdetéseket –. Sose lehet tudni, hogy nincs-e ott valami fizetős kliens.
– És így Carlos is meg fogja tudni a
telefonszámodat – hangzott a nevetős válasz.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr691629092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tiboru · http://blogrepublik.eu 2010.01.08. 13:03:53

Hú, ez nagyon nőcis beszélgetés volt. Bokáig tocsogok az ösztrogén hormonokban :-)

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.01.08. 14:16:02

@tiboru: Tom, te pornóra vágynál .. De az nem lesz, bármennyire is szeretnéd. Szép szeretkezések azért még igen, ha érdekel :)

tiboru · http://blogrepublik.eu 2010.01.08. 15:18:16

@Carmesina:

Szép szeretkezés jöhet, ha olyan igazi mocskos :-)

Csuri / Bariildi 2010.01.08. 17:13:23

@tiboru:
Hogy klasszikusokat is idézzünk: a szex nem mocskos, csak ha jól csinálják (Woody Allen után szabadon).
A beszélgetés meg nem is volt annyira nőcis.... Jó kis párbeszéd, amúgy.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.26. 19:02:37

Nekem is érdekes volt ez a beszélgetés. :-)
Mégis csak kicsi az a város. Mindenki ismer és szeret mindenkit!