Viki hosszas bolyongás után tért csak vissza a Pióca házába. Felmászott az emeletes ágyra és lefeküdt. Egyetlen dolognak örült: hogy António két napig biztos nem kerül elő. Nem tudta, hogy fogja elviselni a vele való együttléteket, miközben folyamatosan Carlosra gondol. Mielőtt oda nem ment volna a kollégiumba, nem volt tisztában azzal, mennyire beleszeretett Carlosba. Hogy egyáltalán szerelmes belé.

Próbálta visszapörgetni az eseményeket, vajon melyik volt az a pillanat, amelyben ez a szerelem megszületett. Talán, amikor Carlos először vágta szájba Sérgiót? A drámai helyzetek mindig alkalmasak erős érzelmek megalapozására. Persze már előtte is nagyon tetszett neki Carlos, az a tengerparti délután volt talán a legjobb néhány óra az életében. Így, visszatekintve. És csakis önmagának köszönheti, hogy nem lett folytatása.

Bár valószínűleg éppen a teljes reménytelenség, Carlos iránta érzett megvetése vagy közönye váltotta most ki benne ezt a szenvedélyt, amely akkor igazán életképes, mikor akadályok tornyosulnak az ember vágyai előtt. Ha most ő lenne jobb pozícióban, ha Carlos volna az epekedő szerelmes, aki felnéz rá és kétségbe esik arra gondolván, hogy elveszítheti, feleannyira nem látná vonzónak, ellenállhatatlannak, férfiasnak, mint így.

Még abban a teljesen hétköznapi jelenetben is, amikor kissé megtépázott öltözékben cipelte a holmijait, olyan kimondhatatlanul jóképűnek látszott! Soha nem gondolta volna addig, hogy ennyire szép a szeme. Éppen az tette ennyire értékessé a személyét, hogy elérhetetlenné vált. Antóniót pedig éppen az értékelte le, hogy megvallotta a szerelmét. Szánalmas logika. Viktória tudta, hogy mennyire szánalmas, mégsem tudott tenni ellene.

Egyenrangú szerelemben nem hitt. Lehet, hogy van ilyen, de az esély rá szinte nulla. Valaki mindig szerelmesebb, legtöbbször pedig csak az egyik igazán szerelmes. És nehéz eldönteni, hogy ki boldogabb: az, aki szerelmes és megkapja, aki őt nem szereti viszont, vagy az, aki belemegy egy kapcsolatba, mert őt szeretik, de nem tudja viszonozni a rajongást. Szerelmesnek lenni még mindig jobb talán, noha alávetett pozíció. De abban a lelkiállapotban a legkisebb jótétemény is földöntúli boldogságnak tűnik.

Vikinek az, hogy láthatta Carlost, hogy beszélhetett vele, olyan gyönyörűséget szerzett, hogy nem cserélte volna el António tíz vallomásával sem. És tudta, hogy az elkövetkező hetekben ez lesz a sorsa: leskelődni fog Carlos után, Josuét fogja kínozni információkért, a tuna koncertjeit hajkurássza, megpróbál tanítványt szerezni a kollégiumban. Olyan lesz, mint egy megszállott, akinek minden gondolatát egyetlen cél hatja át: látni azt, akit szeret. Látni, hallani, egy levegőt szívni vele, tudni róla mindent, ami csak tudható. Rettegett ettől a szereptől, mert lehet, hogy Carlos őrültnek tartja majd, az lesz a benyomása, hogy ő zaklatja, üldözi. És ettől csak még nagyobb megvetést érez majd iránta. De elképzelhetetlen volt, hogy erről a gyönyörről lemondjon. És most már elsősorban Carlos miatt akart Portugáliában maradni.

António, nos António más kategória. Olyan zsákmány, melynek megszerzéséért soha egy szalmaszálat sem tett keresztbe. Ezért nem is becsülte túl sokra – zsákmányként persze. Az ölébe hullott ez a férfi, akihez leginkább a sajnálat, némi szexuális vonzalom és a másik feletti hatalom mámorító érzése kötötte. Illetve arra való képtelensége, hogy önmagát igazán szeretni tudja.

Hálás volt neki, amiért bizonyította, hogy Viktóriát is lehet szeretni, akármennyire méltatlan, bűntudatos és parázna is. Nem volt képes visszautasítani csak azért, mert nem érzett iránta szerelmet. Épp elég volt mindaz, amit egyébként érzett: a férfi imponált neki, talán éppen olyan tulajdonságaival, amelyek más nőket taszítottak volna. Imponált neki, hogy szegény, hogy sokat szenvedett, hogy nem érte el még a tizedét sem annak, amit más körülmények között elérhetett volna, imponált, hogy kínlódik az anyja helyzete miatt és hogy nem tartja magát Viktóriához méltónak. Valami különös, kifacsart logika alapján tulajdonképpen az zavarta benne igazán, hogy pont belé szerelmes. Valakibe, aki senki szeretetét nem érdemli meg. Valakibe, aki kész arra, hogy napról napra, óráról órára megcsalja gondolatban.

Szinte mozdulatlanul feküdt ott, a felső ágyon, egyetlen pontra szegezve a tekintetét. A lőrésnyi ablakon vékony sugárban sütött be a nap, épp csak a hasát érve. Jó volt ez a tehetetlenség, a létezésnek ez a minimális foka. Szinte boldogságnak lehetett volna nevezni. De egy hétvége állt előtte, amelyen szinte semmi esélye nincs arra, hogy Carlost láthassa. A szokásos, átkozott hétvégék. Hányszor volt már így szerelmes, egy osztálytársába, egy tanfolyami ismerősébe, akárkibe, akit csak meghatározott napokon láthatott és hétvégén soha! Ezért is gyűlölte a hétvégéket olyan sokáig. A nyári vagy téli vagy akármilyen tanítási szüneteket pedig még jobban.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr21629085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csuri / Bariildi 2010.01.08. 17:35:03

@hzizi:
Zizi, ez a női logikával előadott eszmefuttatás akasztott ki???
Igazából némely gondolat itt engem is kiakaszt, pl:
Éppen az tette ennyire értékessé a személyét, hogy elérhetetlenné vált. Antóniót pedig éppen az értékelte le, hogy megvallotta a szerelmét. Szánalmas logika. Viktória tudta, hogy mennyire szánalmas, mégsem tudott tenni ellene.
ez nettó mazochizmus, és állandóan sikítófrászt kapok tőle.
Bár a nőkben, több-kevesebb erősséggel ez megvan (ffiakban is?? nemtom), de azért ennyire vegytisztán és ilyen erővel...
Ha valakit csak azért érzek nagyon vonzónak, mert azt hiszem nem kaphatom meg, az igazából miről is szól?? Arról, hogy meg akarom szerezni, birtokolni akarom. Sikert akarok elérni. Én. ÉN!!
Nem a másikról szól, hanem rólam.

Amúgy az előző posztban feltett soksok kérdésre itt a válasz Vikitőlremélem a kommentelők tovább olvasnak, és felfedezik....

A regény persze tök jó, és kit érdekel h lektűr vagy milyen besorolás illik rá?
Olvasmányos, vitákat gerjeszt, és várjuk a következő részeket.
Mi kell még? :)

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.01.08. 19:34:58

@Csuri / Bariildi: Viki nem csak azért tartja vonzónak Carlost, mert olyan elérhetetlen, de ez felerősíti a vonzalmát. Ilyen hülye szegény, nem egy tündérkirálynő :) De ha az lenne, az nem is gerjesztene vitát, csak ásítoznátok ...
Viki gyorstalpalón kell megszerezze mindazt az emberi tapasztalatot, amire másoknak évek állnak rendelkezésére. Ez persze nem megy könnyen, és rengeteg marhaságot csinál.
Köszi a dicséretet.

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.01.08. 19:35:56

@csurtus: Aha ... Lesz. De odáig el kell érni.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.26. 16:01:03

Nem először pillanthatok a női logikába általad. Most is a poszt végén tudtam becsukni a szám!
Ffira fordítva is igaz lehet.