Elég volt az is, hogy egyik este megtiltotta a szobájában a bagózást. Azelőtt erre soha nem szánta volna rá magát, hiszen mindig António felségterületén töltötték együtt az időt. És nem volt köztük néven nevezhető, hivatalos kapcsolat. De a Pióca háza más kategóriába esett. És Vikinek az indiainál is nehéz volt kibírnia a szivarszagot, amely teljesen beleette magát a hajába, a ruhájába, a bőrébe, mintha ő maga is szivarozna. Még otthon is valami hasonlótól kelljen undorodnia?


António először könnyelműen beleegyezett a korlátozásba, aztán kijelentette, hogy tíz órát egyfolytában nem bír ki bagó nélkül. Legalább a WC-ben hadd cigizzen. Viki nemet mondott. São-ra is hivatkozva.
– És ha kilógatom magam az ablakon? – kérdezte António.
– Nem tudom, ezt hogy képzeled. De szerintem megvalósíthatatlan.
– Így akarsz megszabadulni tőlem?
– Gondolod, hogy ez a célom?
– Mit tudom én! Nem látok bele a fejedbe.

Szóval António egy percig sem ringatta magát abban a hitben, hogy a kapcsolatuk szilárd. De Viki nem akart belemenni ebbe a témába. Nem aznap.
– Egyszerűen szeretnék többé-kevésbé tiszta levegőt szívni itthon. Mindig tudtad, hogy utálom a bagót – próbált a tárgynál maradni.
– De múlt héten nem piszkáltál emiatt.
– Múlt héten ... – Viki hitetlenkedve gondolt arra, hogy az a Vénusz-barlangos pár nap valóság volt, ráadásul még csak az előző héten történt. – Akkor még szó sem volt arról, hogy együtt élünk.

– De hamar elmúlt a kegyelmi időszak!
– A kegyelmi időszak?
– Amikor egy nő még nem akarja megváltoztatni a pasiját. Te pár nap után belevágtál, hogy átformázz.

Viki valóban nem is volt tudatában annak, hogy most ezt csinálja. Eddig nem nagyon foglalkoztatta, hogy mi történik a szerelmi vallomás után. Csak addig képzelte el a mesét, ami utána következett, az túlságosan elérhetetlennek tűnt a számára ahhoz, hogy komolyan foglalkoztassa. És Antóniót valójában nem tekintette a pasijának. Még nem. Sőt, szinte kellemetlenül érintette, amiért a férfi annak tartotta önmagát.


– Én csak arra kérlek, hogy légy tekintettel rám – magyarázta békülékenyen. –  Az egészségemre, például.
Viki nem is értette, mi ebben olyan felháborító. Valóban rosszul érezte magát a bagófüsttől. Ez az ember állítólag szereti őt. Akkor ez olyan nehezére esik? Ez a kis áldozat?

– Tudod, hogy láncdohányos vagyok – mentegetőzött a férfi. – Nem várhatod el tőlem, hogy tíz órán keresztül megtartóztassam magam.
– Akkor ne tölts itt tíz órát egyfolytában. Menj le az utcára, aztán gyere vissza!
Igaz, ez nem volt épp kockázatmentes megoldás, de Viki mást nem tudott kitalálni.

– Jöjjek vissza egyáltalán vagy maradjak is odakint?
Szóval erre megy ki a játék. Mindenképp veszekedni akar.
– António, mi értelme ennek a vitának?
Viki hirtelen nagyon fásultnak érezte magát. Nem akart veszekedni, csak egyedül lenni. Nyugodtan egyedül lenni. Zaj és füst nélkül. De António nem hagyta.
– Én is ezt kérdezem, mi értelme van! – csattant fel a férfi hangja. – Nem igaz, hogy annyira zavar a cigi, hogy ne viseld el, ha kiállok az ablakba, és oda füstölök.

A lányt most már az bosszantotta, hogy a férfi nem hagyja békén. Valahogy beletuszkolta magát az életébe, kéretlenül, hívatlanul, ki tudja, hogyan. Hát akkor legyen veszekedés és bántó őszinteség.
– Pedig zavar – mondta Viki halkan. – Tulajdonképpen a bőrödön is zavar, a hajadban is. De nem kértem, hogy szokjál le. Bár legszívesebben erre biztatnálak, persze. Mert ez öngyilkos tempó. Te is tudod. Legalább csökkentenéd a napi adagodat.

– Szóval büdösnek találsz.
Na, most halálosan megbántottam – gondolta a lány. – Ezt tán nem kellett volna.
– Nem ezt mondtam – próbálta tompítani a kijelentéseit.
– Dehogynem! Pontosan ezt mondtad!
– Kiforgatod a szavaimat.
– Dehogy forgatom. Nem mertél visszautasítani, mikor én marha, szerelmet vallottam. És most megbántad. Valamit ki kellett találnod, amivel kiutálsz innen.

Vikit ezúttal egészen elöntötte a forróság. Hevesen vert a szíve, mint veszekedéskor, botrányok alkalmával mindig. Mozdulatlanul állt az ágy mellett, még nem tették le a földre a szivacsot, így volt egy kis hely. A szörnyen ronda színű falat nézte, a repedéseket. Nem igazán értette António viselkedését. Miért akarja kenyértörtésre vinni? Hisz ő veszíthet többet. Ő akarta annyira ezt az egész együttélést. Alig telt el pár nap, és már megint döntésre kényszeríti?

– Ha ezt gondod, akkor nem tehetek semmit – mondta aztán halkan. Nem, ő még egyszer nem dönt. Most nincs kedve dönteni. Ha a férfi emiatt képes összeveszni, legyen. Ha elmegy, elmegy. Szinte kívánta, hogy menjen el. Minden egyszerűbb lenne. De a kisujját se mozdította volna annak érdekében, hogy valóban megtörténjék a dolog. Sejtette, hogy António képtelen rá.

– Szóval menjek el. Rendben, fogom a cókmókomat és elmegyek – jelentette ki a másik, de nem mozdult. Tán azt várta, hogy a lány bocsánatot kérjen. Hogy könyörögjön: mégiscsak maradjon ott. Nem számít, ha folyamatosan füstöl is. Pedig tudhatta volna, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg.


– Én nem tartalak vissza – válaszolta Viki fojtott hangon.
A férfi nagy lendülettel ráütött az emeleteságy vasrúdjára. Bizonyosan fájt neki az ütés, de nem mutatta. Ahelyett azonban, hogy elindult volna a kijárat felé, kiment a kisfolyosóra. Elővett egy cigarettát, forgatta az ujjai között.
– A francba! – hallotta Viki. – A francba!

A lány türelmesen várt. Égett az arca. Perverz élvezetet okozott számára a helyzet kiélezettsége, és a tudat, hogy ezúttal nem lehet sarokba szorítani. Sőt, ő szorítja sarokba a másikat. Ismét érezte a hatalmát, szédítően kellemes melegséggel töltötte el, hogy ennyire ki van neki szolgáltatva valaki. Tulajdonképpen nem is tudta, mit kívánjon, hogy António szakítson-e emiatt a hülyeség miatt. Mert, ha szakít, hová lesz a hatalma fölötte? Ugyanakkor, ha Carlosnál van egy esélye, ha csak egy kicsi esélye van, mégis inkább őt választaná! Valamennyire szégyellte magát, hogy erre gondol, de a szégyenbe némi büszkeség is keveredett.  

– Nem teszem meg neked ezt a szívességet – mondta António.
Viki összerezzent, úgy tűnt, a férfi olvasott a gondolataiban.
– Milyen szívességet?
– Nézd: elrakom a cigit. Sőt, kiteszem a folyosóra. Hátha ellopja valaki. Rendben lesz így?
Viki mosolygott.
– De ha most azt hiszed, hogy győztél ... – folytatta António –, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak.
A lány megrántotta a vállát:
– Nem hiszek semmit.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr671605594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.26. 09:22:34

Harcos Viki! "Tudta,hogy nem lehet sarokba szorítani." Most neki osztott a sors jó lapokat.
A gondolataink sokszor nem helyzethez illők, ezért esik rosszul ha gondolatunkra válaszolnak.