Viktóriát megdöbbentette, elkábította a vallomás. Ilyet még soha nem mondott neki senki. Nem is számított rá, nem ettől a fértitól, nem ebben a pillanatban. Noha milliószor elképzelte, hogy valamikor majd ilyet hall, egészen más előzményeket gondolt hozzá, más helyszínt, más érzéseket.


Megvolt az ilyesminek a rendes, tisztességes forgatókönyve, és abban nem játszhatott szerepet se egy rosszul sikerült hotelbeli ágyjelenet, se egy megalázó sebészeti beavatkozás, amelyet a szexuális élet kezdetének szokás nevezni,  se annak a fájdalmasan buja hétnek émelyítő emléke, amely mögöttük volt. Minden pont fordítva történt, ahogy kellett volna. Normális esetben csak hosszas udvarlás után kaphatta volna meg a férfi a lány testét, mint valami bónuszt. Így tanították a könyvek és a filmek. Így lett volna helyénvaló. Viki nem tudott elvonatkoztatni ettől a civilizációs alaptörténettől. Antóniót epizódnak gondolta, és nem a cselekmény szerves részének. A férfi viszont egyáltalán nem akart epizódszereplő maradni.

Eszébe jutott, hogy talán nem kéne túl komolyan venni az egészet. Bizonyosan tévedés. Félreértés. Nem mert Antónióra nézni, most szégyellte magát, a férfi helyett is. Ha a szerelem viszonzatlan, a vallomás szégyenletes. Így gondolta. Még akkor is, ha a férfi teszi.
– Mióta? – kérdezte aztán, hogy kérdezzen valamit.
– Nem tudom pontosan. Mit számít ez?
– Szeretném tudni – válaszolta. Valóban elkezdte érdekelni. Egy idegen a tudta nélkül beköltöztette őt az életébe. Ha nem is őt, a róla alkotott, bizonyára fals képet. Ez mégiscsak megtisztelő. Vagy izgalmas.
– Sintrában már az voltam – bökte ki António.

Viki még jobban meglepődött. Az a különös kirándulás a mór várba. António ingerültsége ... Akkor komolyan megijedt tőle.
– Olyan régen? És az impotencia-dolog?
– Azt csak kitaláltam, hogy lefeküdj velem.
– Kitaláltad?

Most ránézett mégis, de nem találkozott a tekintetük. A férfi a sirályokat bámulta.
– Azt hiszed, attól, hogy egyszer nem állt fel, teljesen impotens lettem? De hát te ártatlanságodban mindent bevettél volna.
Ártatlanság. Vagy butaság. Naivitás. Tapasztalatlanság. Meddig fogják még hülyének nézni? Kislánynak, gyereknek, kezdőnek?
– Szóval hazudoztál nekem, hazudoztál Raquelnek.

Olyan gyengén hangzott ez a mondat. Hazudoztál, hazudoztál. Viktória tán nem hazudozott? És szégyellte? Ha valamit szégyellt, akkor az valami egész más volt. Például azt, ha igazat mondott, és ezzel kiszolgáltatta magát. Vagy azt, ha elhitt nyilvánvaló hazugságokat.

– Muszáj volt. A cél szentesíti az eszközt.
– Miért nem szakítottál Raquellel?
– Például azért, mert nem tudtam, hogy férkőzhetnék a közeledbe. Ő volt a biztos pont.
– És amikor feltűntél a diszkóban? Az véletlen volt?
– Nem. Követtelek benneteket. Megvártam, míg egyedül maradsz.
– És az egyetem? Mit kerestél az egyetemen?
– Téged. Tudom, hülyeség volt odamenni, de nem bírtam tovább várni. Előző vasárnap ezerszer próbáltalak hívni otthon, megszereztem a telefonszámodat Raquel noteszából, mielőtt szakítottam vele. De nem vetted fel.

Ismét egy meglepetés. Nem Carlos próbálta hívni aznap? Carlos meg se próbálta talán, egyszer sem.
– Te voltál az? Te próbáltál hívni?
– Én. Miért nem vetted fel?
– Tehetetlenül feküdtem otthon. Mozdulni se bírtam.
– Beteg voltál?
– Valami olyasmi. Többször elájultam.
– És én állat utána rádmásztam ahelyett, hogy hagytalak volna pihenni! Nem csoda, hogy olyan sápadt voltál egész héten.
Mit számított ez már ... Az a hét, az az átkozott hét.
– Á, nem tudhattad – legyintett a lány.

António elnyomta a cigarettát az ablakpárkányon, aztán kidobta a WC-kagylóba.
– Vick, bocsáss meg, hogy így letámadtalak. De nem bírtam tovább magamban tartani. Gondolom, most aztán végképp parasztnak tartasz, aki éjjel-nappal hazudozik, és ezután egy szavamat se fogod elhinni. Nem csodálnám, ha kirúgnál. Menjek el? Akarod, hogy tűnjek el azonnal?

A lány habozott. Mit kezdjen ezzel a vallomással? Mit kezdjen Antónióval? A hazugságaival, amelyek végül is annyira hízelgőek voltak ... A férfi hatalmat adott a kezébe. Egészen elöntötte a forróság. Most hatalma van ennek az embernek a boldogsága fölött. Ez felizgatta, kedve lett volna játszani ezzel a hatalommal. De csak pillanatnyi kísértés volt, mindjárt el is múlt.


Inkább azon kezdett gondolkodni, hogy valójában mit érez António iránt. Nem szerelmes belé, ezzel tisztában volt. A faluban töltött hétvége közelebb hozta őket egymáshoz emberileg, valami gyengédségféle mégiscsak kialakult Vikiben, már nem idegent látott a férfiban. De mi van Carlossal? Belé szerelmes talán? Nem, még ezt sem állíthatta. Éppen senkibe nem volt szerelmes, de vágyott egy férfira, nem volt kedve többé egyedül maradni. Carlos sokkal jobban izgatta, de ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy elveszett a számára. Még ha megmagyarázza is neki mindazt, ami találkozásuk óta történt. De mit mondhatna az elmúlt hétről? Hogy magyarázná meg neki, hogy Antónióval töltött egy egész hetet? És nem éppen malmoztak ...

– Csak azt nem értem – szólalt meg nagysokára –, miért nem mondtad meg előbb. Már Sintrában.
– Én próbáltam. De lehetetlen volt. Mindig csak azt a pasit láttad bennem, aki olyan bunkón viselkedett a motelben. És bele voltál zúgva abba a baromba. Aztán meg ott volt Raquel. A legjobb barátnőd. Tudtam, hogy nem hinnéd el. Nem értenéd meg.
– És az első éjszakán?
– Hiszen csak azért feküdtél le velem, mert a hülye casanovád nem akart! Csak a szüzességedet akartad elveszteni! Nem terhelhettelek a szerelmemmel. Nevetséges lett volna. Szánalmas.

Viki bement a szobába és lefeküdt az alsó ágyra, a csupasz matracra, feje alatt tornyosult az António által hozott ágynemű. Gyengének érezte magát.
– Nem értem. Nem értem, hogy szerethettél belém. Mikor?
– Raquel is bűnös benne. Az egy dolog, hogy kívántalak, és le akartalak fektetni az első pillanattól kezdve. Borzalmasan éreztem magam, mikor megtudtam, hogy szűz vagy, és úgy is hagytalak. Többször visszamentem a folyópartra, hátha megtalállak újra. De nem volt szerencsém. Aztán egy nap Raquel beiratkozott arra a computeres tanfolyamra és elkezdett áradozni egy szőke magyar lányról. Hogy milyen jókat röhögtök, milyen veled beszélgetni. És persze, hogy tapadnak rád a pasik.


– Rögtön tudtad, hogy rólam beszél?
– Persze, hogy tudtam, emlékeztem a nevedre is. Még a szállón lefénymásoltam az útleveledet, hogy megszerezzem a fényképedet.
– Komolyan?
– Úristen, nem igaz, hogy mindezt elmondom. Teljesen hülyének nézhetsz.
– Dehogy is! Inkább nem térek magamhoz, annyira meglep.
– Nem értem, miért. Gondolom, hallottál már pár ilyen ostoba szerelmi vallomást.
– Nem. Ilyet még soha.
– Gondolom, a többiek profin fogtak hozzá.

Viki nevetett. Nem. A többiek nem is fogtak hozzá. De ezt a világért el nem árulta volna most senkinek.
António odalépett az ágyhoz és leguggolt.
– Vick?
A lány felnézett rá. Egészen közelről láthatta most az arcát. Borostás volt, a szeme körül árkok, az ajka kiszáradt. Mégis nagyon jóképűnek tűnt.

– Menjek el? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom.
– Ha akarod, elmegyek. Nem zavarlak többet.
– Te mit szeretnél?
– Még kérdezed? Téged szeretnélek.

Tán jobb nem firtatni, hogy ez mit jelent. Birtoklást? Kizárólagosságot? Együvé-tartozást?
– Akkor is, ha én nem vagyok beléd szerelmes?
Micsoda felesleges kérdés. Viki tudta, hogy ebben a lelkiállapotban úgyse számít semmi. De élvezte, hogy megkérdezheti.

– Akkor is – hangzott a borítékolható válasz. – Ha remélhetem, hogy egyszer szeretni fogsz. Tudom, hogy nem vagyok senki, soha nem jártam egyetemre és nem vagyok valami művelt. Hogy nincs pénzem, szinte semmit nem tudok neked nyújtani. 
– Ugyan, ez nem számít.
– De számít. Nekem számít. És meg is fog változni. Felvételizem az egyetemre. Történelem szakra. Mindig is ezt szerettem volna csinálni, de eddig nem mertem. Csak éltem bele a vakvilágba és sajnáltam magam, mert tizennyolc évesen el kellett mennem dolgozni. Keresek egy másik állást, és levelezőn végzem el az egyetemet.

– Ez nagyon jól hangzik, de ne azért csináld, hogy nekem imponálj!
– Nem csak azért csinálom. De biztos vagyok benne, hogy másképp nézel majd rám, ha én is denevérruhába öltözöm – mosolygott António.
Viki szívből nevetett. Olykor elfelejtette, hogy ennek a pasinak humorérzéke is van.
– Nem, teljesen felesleges denevérruhába öltöznöd! Szerintem levelezőn nem is működik.

António odahajolt a lány arcához, és homlokát a homlokához nyomta.
– Megpróbálnál szeretni? – suttogta.
Vikit megindította ez a mondat, mert ő soha nem mondhatta volna senkinek. Ilyet csak a férfiak mondhatnak, anélkül, hogy nevetségessé válnának.

– Semmit nem garantálhatok – felelte a lány alig hallhatóan. Úgy érezte, hogy nem engedheti el a férfit remény nélkül, de reményt adni se volt sok kedve. A végtelenségig húzta volna a pillanatot, a bizonytalanságot, hogy az ő döntésétől függ minden. Élvezte, hogy tőle függ, de nem akart dönteni. 
– Még mindig Carlos jár az eszedben – mondta António, pedig ezúttal nem volt igaza.
– Ne beszéljünk erről.
A legkényelmesebb és legdiplomatikusabb a kitérő válasz. Mennyire kapóra jön ilyenkor ...
– Jól van, ne beszéljünk. Már hozzászoktam, hogy mindig más pasikra gondolsz.

Erre azonban Viki hirtelen felemelkedett és kiugrott az ágyból. António is felállt.
– Ne mondd ezt! – csattant fel a lány – Olyan lemondó hangon beszélsz. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam – jelentette ki, aztán észbekapott. – Úristen, ez a pasik szövege! Mindig gyűlöltem ezt a mondatot.
Mivel már tudta, hogy nem lesz képes kirúgni Antóniót, felbosszantotta, hogy így megalázkodik. Nem akarta vesztesnek látni. És ettől inkább megfordította a felállást, önmagát helyezte alacsonyabb polcra, hogy a férfi méltó legyen rá.
– Vick!


A férfi rátette a kezét a lány szájára.
– Csak azt mondd meg, hogy a kedvesem leszel-e. Nem akarok ennél többet tudni.
Viki becsukta a szemét. Bárcsak ne kéne döntenie. De muszáj volt. Tudta, hogy kompromisszumot köt, és remélte, hogy nem túl rosszat.
– Rendben. Próbáljuk meg – válaszolta.

António nem szólt semmit, csak óvatosan megcsókolta, mintha még soha azelőtt nem érintette volna. És Viki pontosan olyan testtartást vett fel, mint a filmeken látta. Mert ezúttal az igazi civilizációs forgatókönyv szerint akart viselkedni, bármilyen abszurdnak és kicsit nevetségesnek is érezte, hogy így tesz.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr101600129

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.26. 07:56:04

Nem egyszerű a szerelem játék. A dobókockát sem mindig mi dobjuk, és van hogy a másik többet léphet. A kérdésekre pedig válaszolni kell!