Dona Maria Aparecida ritkán mosolygott, és Viki ezen ritka alkalmak egyikét sem tapasztalhatta meg. Szigorúan, csaknem megvetően mérte végig a külföldi kisasszonyt és intett neki, hogy lépjen be.


– Nem tudom, a fiamnak mi jutott eszébe, hogy ideküldött, kislány – mondta barátságtalanul. – De azt előre megmondom, hogy itt tisztességesen kell ám viselkedni.

Egy, a vékony textilfüggönyökön átszűrődő nap fényében fürdő, szegényes berendezésű, elég tágas szobába vezette Viktóriát. A szoba talán nappaliként szolgált, több heverő is volt benne, elég ocsmány rajzolatú virágos ágytakarókkal lefedve. A sarokban egy nyáladzó öregasszony ücsörgött, valami kézimunkával a kezében, amelyen azonban legkevésbé sem dolgozott. Zilált, ritkás, szürkés haja apró kontyba volt fogva, ráncai a napfényben kegyetlen pontossággal rajzolódtak ki. Az ürességbe bámult és járt az állkapcsa, ugyanakkor egyfolytában dünnyögött és csóválta a fejét.  

– Ez itt Teresa, az unokanővérem. Amint látod, gyengeelméjű szegény. De nagyon jó megfigyelő. Szemmel tart majd téged is. Rendkívül kíváncsi.
– Ez nagyon megnyugtató – felelte Viki jobb híján. Úgy érezte, ennél lehangolóbb helyen és emberek között még sosem járt.
– Itt fogsz majd aludni – mutatott Dona Aparecida egy heverőre az ajtótól jobbra. Mi a hálóban, António meg a régi gyerekszobában. Ne is próbálj meg átmenni hozzá éjjel, mert Teresa néni észreveszi és sikítozni fog. Nagyon kellemetlen hangon tud sikítozni.
– Eszembe sincs átmenni éjjel Antónióhoz. Csak pihenni szeretnék. És köszönöm, hogy befogadnak erre a két napra.
– Nem mondhatnám, hogy szívesen. De most már mindegy, az én nagyfiamtól nem tudok megtagadni semmit.

Az asszony arca egy pillanatra ellágyult, felsejlettek benne egy valamikor nagyon szép nő vonásai, egy nőé, akit olyan keménnyé edzett az élet, hogy már egy mosolyt sem engedélyezett magának. A gyerekei elhagyták, a férje rég meghalt, és gondoskodnia kellett egy gyengeelméjűről, akivel még az ágyát is megosztotta, valószínűleg, mert félt, hogy amikor ő nincs ébren, valami őrültséget követ el, mondjuk felgyújtja a házat. Viktóriát nem sértette, hogy az asszony betolakodót lát benne. Valóban az is volt.


– Te tudod, hogy Antóniónak menyasszonya van, ugye? – kérdezte az asszony újra kemény arccal és metsző hangon.
– Raquelre gondol, Dona Aparecida?
– Tehát ismered.
– Ismerem.
– Én még nem. António soha nem hozta le ide. Biztos szégyelli, ahogy élünk.
Tárgyilagosan mondta ezt, sajnálkozás nélkül.

Viki nem mondott ellent. És eszébe sem jutott, hogy közölje, Raquel már nem António menyasszonya.
– Gőgös lány lehet – jelentette ki Dona Aparecida. – Kis francia. Nem csoda, hogy finnyás idejönni.

Teresa ekkor hirtelen iázni kezdett, mint egy valódi szamár, egyébként sem szabályos arca eltorzult. Dona Aparecida odalépett hozzá és a homlokára tette a kezét, halkan dünnyögött, mintha állatot csillapítana.
– Menj ki a kertbe, Vitória, idegesíti a jelenléted. Majd szólok, ha lecsillapodott.

Viki gyorsan kikapott egy könyvet a táskájából és kiszaladt a kertbe. Kegyetlenül tűzött a nap. A lány behúzódott egy hatalmas fa, talán magyaltölgy árnyékába, és leült az ott felejtett kisszékre. Hogy fogja ezt kibírni? Miért bünteti így a sors? A pokol egyik bugyrába is le kell szállnia, mielőtt újra elindulna felfelé? Vagy így kell megtisztulnia a paráznaság ocsmány fertőjétől? Ebben a szikár, szúrós kövekkel teli siralomvölgyben?


Nagysokára kijött érte Dona Aparecida.
– Lenyugodott, el is aludt. A hálóban fekszik. Csöndben kell maradnunk, nehogy felébredjen.

Viki szinte lábujjhegyen ment vissza az asszonnyal, aki a konyhában ültette le. Ez a konyha akár lehetett volna középkori is, fekete volt a sok füsttől, amely az évek során megrekedt benne. Csak az ajtón keresztül szellőzött. Fafűtéses tűzhelyen készültek az ételek, és kolbászok, oldalasok szabadon függtek az alacsony plafonról.


– Éhes vagy? – kérdezte Dona Aparecida.
– Egy kicsit.
– Tudsz főzni?
– Magyar ételeket igen. Portugálokat még nem.
– Antóniónak sosem főztél?
– Nem.
– Szeretném, ha a menyasszonya tudna főzni.


– De én nem vagyok a menyasszonya.
– Lehet, hogy még nem. De ha idehozott ... Nem veszett össze azzal a kis franciával?
– Ha összeveszett, majd ő elmondja, nem az én tisztem, hogy erről beszéljek.
– Vagyis összeveszett.
– Én ilyet nem mondtam.
– Látom rajtad. És azt is látom, hogy rossz a lelkiismereted.
– Kérem, Dona Aparecida, muszáj erről beszélnünk? Nem szeretném ...
– Tudnom kell, hányadán állunk. A fiam nem sokat mond el nekem az életéről. Azt hiszi, nem érteném meg.

Viki hallgatott.
– Egyél – tett elé egy szelet kenyeret Dona Aparecida. – Tessék, van itt házi kolbász is. Magam készítettem.
– Köszönöm.
– Kérsz egy kis cikóriakávét? Mi itt azt szoktunk inni. Tejjel.
– Igen, nagyon jól fog esni.
Az asszony feltette a vizet és elővette a friss tejet a hűtőből. Viktória addig észre sem vette a hűtőt, valahogy annyira belesímult a cseppet sem modern környezetbe.
– Friss tehéntej, a szomszédból hozom.
Viki remélte, hogy nincsenek benne baktériumok, de nem merte volna visszautasítani a tejet csak azért, mert nem pasztörizált.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr191581346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.25. 09:17:26

Kedves fogadtatás.
Találkoztam kemény asszonnyal aki tündéri volt amikor megnyílt!