A behatolásra ismét misszionárius pózban került sor, Viki becsukta a szemét, és próbált lazítani. Nem volt valami nedves a hüvelye, a gondolatai megint megmérgeztek minden nemi izgalmat, ami a helyzetből fakadhatott volna, a gondolatai, a csalódottsága, és persze António ügyetlensége.

Leállíthatta volna, bármelyik pillanatban ... Mégse tette. Erősen behunyta a szemét, hogy ne lásson semmit a fölé magasodó férfialakból, főként az arcát ne. A fájdalom megint ott lüktetett benne, de már nem volt olyan ijesztő. Mint egy régi ismerős. Hát itt vagy megint, én hívtalak, pedig nem is akarlak. De ha már itt vagy ...

Ezúttal António nem maradt a bejáratnál. Sokkal mélyebbre hatolt, mint az első alkalommal, sőt, képes volt ritmikusan mozogni, amivel még több fájdalom járt. Nem, nem erről volt szó, igazából az volt fájdalmas, hogy ahányszor majdem kihúzta a farkát, és Viki minden alkalommal azt remélte, hogy végre kihúzza, mindig vissza is tette.

Egy szót se szóltak egész idő alatt, csak a lány nyögdécselt visszafogottan, és remélte, hogy mihamarabb vége lesz a dolognak, de a férfi jól bírta, amiben biztos szerepet játszott a korábbi maszturbálás. Aztán valahogy mégiscsak vége lett a tortúrának, de Viki csak abból tudta meg, hogy António mozgása abbamaradt. És, hogy egy pár nikotinízű csókot lehelt a lány arcára. Aztán kiszállt belőle, és mindjárt a fürdőszobába sietett. Gyorsan le is zuhanyozott. Viki hálás volt a magányért. Nem akart gondolkodni, csak aludni. És valahogy el is nyomta az álom, mielőtt a férfi visszafeküdt volna mellé.

Reggel megint szeretkeztek. Nem, ez így helytelen. Nem szeretkeztek. Reggel António megint kiürítette a tárat Viki hüvelyébe. A különbség csak az volt, hogy ezúttal világosban. De Viki csukva tartotta a szemét, és igyekezett kizárni a tudatából azt a tényt, hogy a férfi látja. Látja az arcát, amely talán rezzenéstelen, talán némi undort tükröz? Nem is tudta. És látja a testét. António Viki hálóingét felhajtotta a nyakáig, mert nézni akarta a mellét. A lány kicsit szégyenkezett, de leginkább egyszerűen nem akart belegondolni.

A póz nem változott, a teljesen passzív Vikit egyébként se lehetett volna másra rávenni. De Antóniónak eszébe se jutott. Ugyan egy kicsit többet simogatta, mint előző alkalommal, nagy reakciót nem váltott ki belőle. Nem csókolóztak, csak a férfi csókolgatta a lány arcát, nyakát, mellét. Talán várta, hogy valamitől majd ívbe feszül a tapasztalatlan női test, valami gyönyör járja át, de nem találta hozzá a kulcsot. Nem beszéltek az egészről. Mintha hallgatólagos megegyezés lett volna köztük, hogy nem beszélik meg. Mit is mondhattak volna egymásnak?

A férfi aztán felkelt, ismét lezuhanyozott, és rohant dolgozni. Viki megkönnyebbülten visszarángatta magára a hálóingét és birtokba vette a szivacsot. Sokáig aludt, egyáltalán nem is akart felébredni. De valamikor csak muszáj volt. A zuhany neki is jót tett, de  valójában semmihez nem volt kedve. Az előző nap botránya még ott kavargott a fejében, és az éjszakai kaland nem javított a közérzetén.


Még megalázottabbnak érezte magát. Nem António akarta megalázni, de az, hogy ismét az ő hatalmában volt, mert egyszerűen nem maradt más választása, olyan kiszolgáltatottá tette, hogy hányingere volt önmagától. Noha a férfi otthagyta a kulcsot, attól való ostoba félelmében, hogy egy szomszéd meglátja, és majd beárulja a lakás tulajdonosának, Viki nem mert kiosnni a folyosóra. Nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy akár köszönjön is bárkinek.

Mennyire ismerős gyengeség volt ez! Pedig azt gondolta, hogy egy férfi szerelme vagyis kívánása majd egy csapásra megváltoztatja a világot számára, elmúlik a sok megaláztatás és magány, csupáncsak attól, mert valaki érdemesnek tartja arra, hogy szexeljen vele – pont vele és nem valaki mással. Szánalmas naivitás. Ismét ott volt minden, ami elől valaha menekülni próbált, csak most tetézte a szégyen, hogy olyasvalakinek teszi szét a lábát, aki semmit nem jelent számára. Biztos ezt érdemlem, gondolta.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr431573049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ződgyík 2009.12.04. 17:39:25

Miért jó a szenvedéről írni? Ha folyton azt képzeled, egyedül vagy, egyedül is leszel. Ha azt, hogy szeret mindenki, szeretni fog mindenki.
Ez tényleg így van.

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.12.05. 10:03:10

@Ződgyík: Ez egy regény, drága Ződgyík, nem napló. A szenvedésről írni azért kell, mert van. Attól, h nem akarunk tudomást venni róla, még van. És ha vmiből, ebből lehet tanulni. Többek közt azért is írom ezt a regényt, h olyanoknak, akik szintén hasonlókon mennek keresztül, megmutassam, h nincsenek egyedül, nem ők a hülyék, mással is megtörténik hasonló. És, h esetleg ki lehet belőle mászni. Egyébként a boldogságról nem is lehet regényt írni, mert annak nincs története :) Vagy nagyon egyhangú ...
Ha azt képzeled, h mindenki szeret, szeretni is fognak? Hú, te ezt valóban így gondolod? Egyrészt, mindenki sose fog szeretni, mindig csak kevesek, nem is kell, h mindenki szeressen, elég, ha azok szeretnek, akik fontosak számodra. Másrészt attól, h vki görcsösen hinni akar abban, h ő milyen szeretetreméltó, nem lesz az. Először önmagát kell tudnia szeretni, ez viszont igaz. Csak az olyan embereknek, akik nem kapták meg gyerekkorukban azt a biztos tudást, h van rajtuk mit szeretni, baromi nehéz ezt megtanulniuk. A hősnőm ezzel küzd.
De kérlek benneteket, ne keverjetek össze vele, Viki nem én vagyok, ő fikció. :))

Bodli 2009.12.05. 19:39:45

@Ződgyík: Azt gondolom, az efféle regény annak tetszik, akiben visszhangra talál, minél több sora. Az nem kérdezi, miért kell erről írni, olvasni. Nem mindenki él olyan helyzetben, hogy bármikor változtatni tudna a paraméterein, ha már nagyon nem megfelelőek számára. Az ilyeneknek a türelmes váráson és kitartó, de esetleg csak a ködös jövőben eredménnyel járó munkálkodáson túl marad az álmodozás és az OLVASÁS. Lehet Rejtőt vagy Bradburyt is választani, de csak azzal lefoglalni a gondolatokat - struccpolitika. Ha Carmesina (illetve Viki) itt és most elhagyna minket, lehet, hogy még kilátástalanabbnak tartanák egyesek saját életüket, adott problémájukat is. Lehet, h. elkezdenének agyalni, hogyan tovább, és saját magukon is tudnának segíteni. De ha időnként beleláthatunk e fiktív lány ismétlődő és kényszerű talpraállásaiba, talán valami reményt is kapunk tőle. Vagy erőt...
De ez valóban olyan világ, ahol nem szeretik az embert azért, mert ő azt gondolja. És talán nem is az a legfőbb baja.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.25. 05:53:18

Ez egy regény, nem napló. Ez egy kicsit megnyugtat.