Sérgio többször is megpróbált behúzni Carlosnak, de az mindig kitért az ütés elől az utolsó pillanatban.
– Gyere ide, gyere csak ide! – morogta Sérgio – Üss meg még egyszer! Tudom, hogy sose tudtad megbocsátani, hogy Otávia otthagyott miattam! Most meg lekéstél erről, ni! Már mindenkinek előbb megvolt, minthogy te egy ujjal is érinthetted volna.


Carlos arcán egy izom sem rándult, de nagyon sápadt volt. Nem ütötte meg többször Sérgiót, csak állt egy helyben és kitért a támadásai elől.

Időközben a csődület egyre nagyobb lett. Josué odalépett Vikihez és halkan megkérdezte, mi történik. António próbálta elvonszolni Raquelt, de mikor az meglátta, hogy Josué Vikihez beszél, megint üvölteni kezdett.

– Mi az, Josué, te is le akarod fektetni? Én a helyedben óvatos lennék, hátha van valami betegsége!

Viki mindeddig nem támadt Raquelre, de ettől a mondattól neki is betelt a pohár.

– Mit játszod meg úgy magad – lendült Raquel felé –, te is lefeküdtél a múlt héten Gonçalóval! Milyen alapon vádolsz engem és Antóniót?
– Azt hittem, hogy te vagy a legjobb barátnőm! Én, marha állat! Még én mutattam be őt neked! Pedig már rég ismertétek egymást! Egész idő alatt rajtam röhögtetek! Megöllek, te szemét!

Kis híja volt, hogy Raquel újra rá nem támadt Vikire, Josué sietett António segítségére, hogy visszatartsa a lányt. Sérgio megunta, hogy hülyét csináljon magából és hátat fordított Carlosnak, elkezdte összeszedni a holmijait a földről. Carlos szótlanul nézte. Hirtelen Salomé vált ki a tömegből.

– Igaz, hogy megcsaltál ezzel a csajjal? – kérdezte Sérgiótól, aki addig észre sem vette, hogy a lány ott van a közelben.

A kérdés halk volt, de a közönség ösztönösen annyira lecsendesült, hogy mindenki hallotta.

– Soha nem feküdtem le vele – válaszolta a fiú hidegvérrel. – Kérdezd csak meg tőle! És nem, mintha nem könyörgött volna érte!
– Te szemét! – sziszegte Viki – Te aljas, hazug szemét! Igenis megcsalt, Salomé, és nem csak velem. Én viszont nem tudtam, hogy barátnője van. Mindig tagadta.
– Letagadtad, hogy létezem?
– Ne hallgass rá! Tudod, hogy szeretlek!
– Te csak magadat szereted, Sérgio. Meg a farkadat.
– Ne csináld ezt velem!
– Egyébként ... – fordult vissza Salomé –, egy ideje már úgyse érzek irántad semmit.
– Mi az, hogy nem érzel ... Salomé! Salomé!

Sérgio a könyörgő és a parancsoló, fenyegető hangszín minden skáláját végigjátszotta néhány pillanat leforgása alatt, de a feketébe öltözött lány már nem fordult vissza többé: lassú léptekkel, ringó csípővel távozott az épület irányába. Sérgio utána vetette volna magát, ha Carlos vissza nem fogja.

– Hagyd békén!
– Te nekem ne parancsolgass, hallod? Én nem vagyok olyan birka, mint te, aki még Otáviát is hagytad elmenni. Egyszerűen rádunt, tudod? Megunta a mindig egyforma pozitúrát az ágyban!

Carlos megvonta a vállát.
– Én nem kényszerítek senkit arra, hogy velem legyen. Menni akart, hát ment.
– Ó, a tolerancia nagymestere!

Sérgio folytatta a barátja szidalmazását, aki már nem válaszolt, azzal volt elfoglalva, hogy lassan felszedje a saját holmiját a földről.  
– Legokosabb, ha eltűntök innen – fordult Vikihez és Antónióhoz Josué. Raquel közben elfutott az informatika-terem irányába. – Úgy látom, egy tanár közeledik, jobb, ha benneteket már nem talál itt. Menjetek!

Viki ránézett Carlosra, de a fiú épp hátat fordított. Mintha szándékosan nem akart volna arra nézni, amerre ő állt. António megfogta Viki kezét és húzni kezdte magával. Mikor kicsit eltávolodtak az egyébként is oszladozó sokaságtól, Mafalda jelent meg mellettük.

– Vitória, egy pillanatra – fogta meg Viki karját. – Nehogy azt hidd, hogy ezek után visszajöhetsz az udvarházba.
– Ezt hogy érted? A hónap végéig ...

Mafalda türelmetlen mozdulattal hallgattatta el.
– Dona Deolinda egy percig sem tűrné tovább a jelenlétedet. Úgyhogy legyél szíves más szállást keresni. Már ma éjszakára. Úgy látom, nem fog nehezedre esni – biccentett António felé.

– Mafalda, legalább pár napot adjál, hadd keressek másik albérletet! Az nem megy egyik pillanatról a másikra!
– Nem, Vitória, elég volt. Elég volt a hazugságokból és a pasiügyekből. Megaláztad Carlost, és ezt nem tudom neked megbocsátani. Az, hogy Sérgióval hetyegtél, most már nem érdekel. De Carlos más tészta. Nem fogok neked falazni. Délután eljöhetsz a cuccaidért. Dona Deolindával majd beszélek én, ne terheld a hazugságaiddal.

Mafalda sarkon fordult, és visszament a csődület helyére. Mielőtt Viki kilépett Antónióval a kapun, látta, hogy Mafalda Carlos karját simogatja.

– És most? – kérdezte António. – Mit akarsz csinálni?
Az egyetemtől pár utcányira egy régimódi parkban ültek le. Viki egy falikútnál lemosta a térdét és az arcát.
– Nagyon ronda a karmolás a halántékomon?
– Hát, nem szép. Raquel eléggé belelovalta magát.

Viki összefogta a verekedésben szétzilált haját. A blúza vérfoltos volt, épp aznap kellett azt az új fehér blúzt felvennie! Csinos szeretett volna lenni Carlos miatt.


– És így keressek szállást? Szakadt ruhában, lehorzsolt térddel, egy hatalmas karmolással?
– Nézd, Vick, nagyrészt az én hibám az egész. Hogy ez történt. Ha nem megyek oda ma reggel ...
– Tényleg, mi a fenét kerestél az egyetemen?
– Szerettem volna kibéküli Raquellel.
– Hát nem lett belőle eleged? Valami ilyet mondtál a múltkor.
– Talán túloztam. Most már úgyis mindegy, nem áll velem szóba többet.
– Hát, velem sem. Akkor már ketten vagyunk.
– Amit mondani akartam, felelősnek érzem magam az egész miatt. Pár napig lakhatnál Estorilban, tudod, a nagynéném kéglijében.
– Komolyan?
– Szerintem ez a minimum. Persze diszkréten, hogy a szomszédok ne nagyon vegyék észre. A matrac még ott van, az ágynemű is, lusta voltam elhozni. Törölköződ van neked is, gondolom.
– Persze. Otthon, vagyis az udvarházban mindenem van.
– Hát akkor ezt megbeszéltük.
– Nagyon rendes tőled.

António rágyújtott.
– Nem leszel ott nagyon magányos? Telefon nélkül. Még a villany sincs bekötve. Hiszen tudod.
– Majd csak kibírom.
– Persze közben megpróbálunk keríteni neked egy rendes albérletet. Talán a kollégáim tudnak segíteni.
– Az nagyszerű lenne.

– Nézd, nem messze áll a kocsim. Most van időm, el tudlak vinni az udvarházba, összeszeded a cuccaidat és kiugrunk Estorilba. Valami kaját is vennünk kell, mert ott aztán semmi nincs. Igaz, hűtő se.
– Tudom. Emlékszem. Tőlem mehetünk.

Ahogy hirtelen felállt, megszédült egy kicsit. Csak most érezte, hogy mennyire gyenge még. De António nem vett észre semmit.
– Megbántad, hogy akkor eljöttél velem? – kérdezte a férfi. – Ez a Carlos, aki a törpikével verekedett ... úgy tűnik, nagyon tetszel neki.
– Most már biztos kiábrándult. Ez után a jelenet után.
– Hát, erős dózis volt. Egyhamar senki nem felejti el. Szóval megbántad?
– Nem mindegy? Úgyse lehet meg nem történtté tenni.
– Tudod, én sokat gondolok arra az éjszakára azóta is.
– Az előbb még Raquellel akartál kibékülni.
– De az a vonat már elment.

Viki felsóhajtott. Valamit válaszolnia kéne. De nem bánta meg. Minden botrány dacára sem. Azt nem, hogy végre túlvan az egészen.
– Ha annyira akarod tudni, nem bántam meg. Bár újra nem követném el ugyanezt a hibát.
– Carlos miatt?
– Igen, csakis miatta. Persze Raquellel sem bántunk tisztességesen. De ti akkor már nem voltatok együtt. És ami azelőtt történt, arról te tehetsz, én még nem is ismertem Raquelt, sőt, azt sem tudtam, hogy van valakid.

– És miért támadott le a törpike? Ő a casanova, ha jól sejtem.
– Sérgio.
– Sérgio, a törpe casanova.

Viki keserűen felnevetett.
– Rájöttem, hogy azzal a lánnyal, Salomével jár, noha bemesélte nekem, hogy nem is képes állandó kapcsolatra. Pénteken ezen nagyon kiakadtam és szerinte megaláztam a kis barátnőjét.
– Azt a szép feketét.
– Azt. Ezen Sérgio bedühödött, és letámadt. Hát ennyi. A többit tudod.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr101562088

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.