Mafalda és Amália szokás szerint elutazott a hétvégére, Isalinda is eltűnt, azzal, hogy majd két héttel később tér vissza. Viki örült a magánynak. Úgy érezte, újjászületett és ennek örömére kitakarította a konyhát, a nappalit meg a fürdőszobát. Noha máskor ezek a munkafolyamatok kifejezetten terhére voltak, az újjászületés jegyében olyan energiák szabadultak fel benne, hogy a takarítás szinte magától értetődő volt.


Dona Deolinda szokás szerint átküldte a tenyeres-talpas, nehézkes szobalányt, Maria da Luz-t, Viki azonban leültette a lányt a konyhában és főzött neki egy kávét. Nem engedte dolgozni, kijelentette, hogy most ő a szobalány és Maria da Luz a kisasszony. Luz, nevével ellentétben (ami fényt jelent), nem volt valami világos elméjű teremtés, ezúttal is egy kissé nehéz felfogásúnak bizonyult. Nem, mintha élt-halt volna a takarításért, tulajdonképpen egyáltalán nem is volt ügyes takarítónő, de az anyja belénevelte, hogy a rábízott munkát el kell végeznie, még ha lassan és amolyan tessék-lássék módra is, vagy csak ott, ahol a papok táncolnak (ami portugálul körülbelül így hangzott: hogy az angolok lássák).

Luz persze elsősorban a szigorú Dona Deolindától tartott, aki korántsem szakmai hozzáértése miatt, inkább holmi családi szolidaritásból alkalmazta, ezért addig erősködött Vikivel, amíg az feladta a küzdelmet és a lányra bízta a lépcsőház felmosását.

A házitündér, a munkásosztály gyámolítója és a jótanuló megtestesüléseként újjáértelmezett Viktória energikussága azt követelte, hogy a délutánt a Nemzeti Könyvtárban töltse, mégpedig úgy, hogy oda-vissza gyalog teszi meg az utat. Meglehetősen fárasztó vállalkozás volt, de Viktória úgy érezte, aznap mindenre képes, és amíg a cipője kopog az aszfalton, nyugodt lelkiismerettel gondolhat Carlosra, és színezheti ki a másnapi találkozást.

Eldöntötte, hogy semmiképp nem lesz köztük szexuális kapcsolat. Se holnap, se még néhány hétig. Nem csupán Carlost, de önmagát is csigázni szerette volna ezzel, mintha az egykori magányos, önbizalomhiányos, szomorú Viktóriát szeretné kárpótolni. Carlos talán sosem értené meg, ha megmagyarázná, miért kell ez a kárpótlás, hiszen tizenhét éves korától ott volt az életében az állandó és kényelmes szerelem: minden megadatott neki, amire Viki hiába várt hosszú évekig.

Mióta megérkezett Portugáliába, irigyen figyelte a fiatal párokat, volt bennük valami magától értetődő önbizalom és jövőbe vetett hit, olyan józan természetesség, ami minden kilengéstől megóvta őket. Nem siettek valami ködös jövő felé, nem akartak idősebbek, függetlenebbek, felnőttebbek lenni, nem vágytak másra és máshová, szinte beleolvadtak a tájba, a tengeri levegőbe, a napsütéses délutánokba.


Ha gyönyörű arcú, magányos fiatal srácokat látott egy szál mappával a kezükben, mindig eszébe jutott, micsoda boldogság lehet egy ilyen fiú kedvesének lenni! Főleg, ha a fiú még csak nem is sejti, milyen szívfájdítóan szép, és nem arrogáns, nem nagyzol, nem néz le senkit. Persze nehéz volt elképzelni, hogy ha valaki ennyire szép, ne vegyen tudomást róla, – hogy olyan kecses maradjon, mint a vadállatok, amelyeknek sejtelmük sincs saját bájukról. De szerette azt gondolni, hogy amikor tükörbe néznek, a válluk fölé hajolva valaki a fülükbe súgja: Emlékezz, ember vagy te is!

Tudta, hogy Carlos korántsem olyan tökéletes, mint amilyennek ezekben a napokban ő idealizálja. De nyilván a fiúban is hasonló folyamatok zajlottak. Volt ebben valami nagyon kellemes, hízelgő, hűvösen nyugtató. Mindig irigyelte azokat az ismeretlen lányokat, akikről egy-egy fiú ismerőse képzelgett. Ha egyszer róla képzelegne valaki így! Szinte többre értékelte volna azt, ha Carlos minden éjjel róla álmodozna, mint azt, ha minden éjjel szeretkezne vele. A megvalósulás anyagivá, tökéletlenné, unalmassá teszi a fantáziát. Az, hogy Carlos abban a pillanatban elérhetetlen volt számára, különös gyönyörűséggel töltötte el, főleg, mert a város szokatlan fényekben fürdött.

Az égen felhők gyülekeztek, a szél selymesen, de határozottan simított végig az utcákon, rázta a dús lombokat és belekapott a lányok hajába. Durva beavatkozásnak érezte volna, ha abban a szűrt fényű, szürkészöld délutánban Carlos testileg is jelen van mellette. Sokkal szebb volt így minden, a várakozás izgalma, a bizonytalanság íze. Csukott, kőkemény tulipánbimbónak érezte magát, és nem volt kedve kinyílni, szemérmetlenül megmutatni a világnak fekete porzóit. Az elnyílt tulipánok, főleg az égővörös színűek, olykor már nem is tulipánra, hanem prostituáltak túlságosan is tág vagináira emlékeztették.

Zárásig a könyvtárban ült, rengeteg anyagot másolt le, ami azt jelentette, hogy elköltött némi pénzt, talán felesle
gesen. Enni teljesen elfelejtett. Mikor kilépett az épületből, ömlött az eső. Ennek ellenére nem adta föl azt a szándékát, hogy gyalog megy haza. Ernyő volt nála, úgy gondolta, nem lesz különösebben nehéz a hazaút, még nappal volt, de a szürke ég alatti derengésben már felsejlett az éjszaka. Az utolsó éjszaka Carlos előtt?


Ahogy ütemesen gyalogolt a szakadó esőben, táskáját szorosan a testéhez ölelve, nehogy a rengeteg jegyzet megázzon, eleinte észre sem vette, hogy a cipője és a lábszára, de még a szoknyája is csuron víz. Csak, mikor a szoknya teljesen a combjához tapadt és a cipője csattogott minden lépésnél, akkor tudatosult benne, hogy ez a szűnni nem akaró zuhé akár meg is árthat.

De úgy vitte a lendület és az elszántság, hogy képtelen volt megálljt parancsolni magának, nem akart semmire felszállni. Oktalan daccal folytatta útját az esőben, az egész város merő tócsa volt, a kis kockakövek ezer helyen meglazultak és az alattuk összegyűlt víz váratlanul spriccelt, ha az ember a laza kövekre lépett. Rengeteg hely
en hiányoztak is ezek a kis kövek, a kirángatott darabok szerteszét hevertek, aki nem figyelt, könnyen beléjük botlott. Viki csak ment előre, nem törődött már semmivel, egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy képes legyen megtenni az utat gyalog, a válla és a karja fájt a táska súlyától, a szél többször belekapott az ernyőjébe és kifordította, ettől aztán közvetlenül is érte az eső, és a feje, a felsőteste is csuron víz lett. 


Rég sötét volt már, mire hazaért, az ernyője több helyen eltört, legokosabb lett volna azonnal kidobni, de felvitte magával a fürdőszobába. A jegyzeteit is megviselte az eső, akárhogy védte őket, a szélük nedves lett, szakadozott. Viki azonnal forró fürdőt vett, kiteregette a ruháit, ivott egy teát és lefeküdt aludni. Olyan kimerült volt, hogy azonnal elnyomta az álom, és egészen reggelig szinte meg sem mozdult.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr481549653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.