Az óra második felében gyakoroltak, az egymás mellett ülőktől lehetett segítséget kérni, így Raquel és Viktória kihasználták a lehetőséget a trécselésre. Viki mindenképp tudni akarta, mit magyarázott a másik Carlosnak olyan vehemenciával, de Raquel tagadta, hogy bármit magyarázott volna. Ő azt akarta tudni, hogy Nunónak milyen szándékai vannak, de Viki kikötötte, hogy csak akkor mondja el, ha Raquel vallomást tesz a Carlosnak tett beszédével kapcsolatban.


Huzakodás közben folyton röhögcséltek és olykor megfeledkeztek arról, hol vannak egyáltalán, Alícia hiába szólt rájuk. Clip Art képeket kellett dokumentumba illeszteniük, különböző plakátokat alkotniuk ezáltal, a képekhez valamilyen szöveget írniuk, a betűket formázniuk, különleges betűtípusba tenniük, színezniük, effekteket találniuk.

A Clip Art képek egyikéről-másikáról persze a legkevésbé odaillő, perverz gondolataik támadtak, vagy egy-egy embert ábrázoló rajzban közös ismerősöket véltek felfedezni, és e felfedezéseiket azonnal be is írták a dokumentumokba, a másik legnagyobb örömére. A többi csoportban is élénkek voltak a diákok, ahogy közös munka idején lenni szokott, de Raquel és Viki messze túltett mindenen.

Vikinek az volt az érzése, hogy képtelen uralkodni magán, kényszeresen úgy viselkedik, mint valami agyatlan liba, és ez nagyon jólesik, még akkor is, ha egy fél óra múlva mérhetetlenül szégyellni fogja magát, ha például Alícia kirúgja az óráról. Pont őt, aki első éves korától tanított abban az átkozott gimnáziumban és folyton fegyelmezési gondjai voltak a gyerekekkel!

– Raquel, hagyjuk ezt abba! – súgta oda a szomszédjának –, Alícia mindjárt elveszti a türelmét.
– De én nem bírom abbahagyni, merde ... – és vihogott tovább – Nézd, ez az emberke, aki a pénzt gyűjti maga előtt, nem pont úgy néz ki, mint Nuno?

Már ott tartottak, hogy elég volt, ha az egyik felemelte a kisujját ahhoz, hogy a másik fékezhetetlen röhögésben törjön ki, és mivel el kellett nyomni a röhögés hangját, kivörösödött arccal, könnyes szemmel fogták sajgó hasukat.

Alícia belesápadt a felháborodásba. Pont ettől a két lánytól nem várta volna, hogy ennyire kellemetlen helyzetbe hozza. Mivel jóban volt velük és szinte bizalmasainak tekintette őket, nehezen vette rá magát, hogy keményebb hangot üssön meg velük szemben. Valójában legszívesebben ő is ott ült volna még az iskolapadban és kuncogott volna, mint azok ketten, de nem tehette, fegyelmet kellett tartania.


A Diákszövetség alkalmazásában állt, és már nem egy kellemetlen beszélgetése volt a szövetség vezetőségével, például az állandó bagózás miatt, amiről nem tudott lemondani. Vagy azért, mert olykor elcsábított egy-egy diákot. Betegesen vonzódott a denevér egyenruhákhoz, és előszeretettel randevúzott felsőbbéves srácokkal, akik azonban soha nem akartak vele tartósabb kapcsolatba kerülni. Alícia jó volt egy menetre, egy hétvégére, végre valaki, aki miatt nem kell végigtáncolni az éjszakát és aki nem áll meg a pettingnél. Egy idősebb, elvált nő.

A Diákszövetség főként női tagjai nehezményezték ezt a gyakorlatot, a fiúkat nem izgatta, sőt, voltak személyükben érintettek is, akik egyfajta lagymatag jóindulattal kezelték a dolgot, és csillapítgatták a kardoskodó lányok felháborodását. De Alícia tudta, hogy nincs egyszerű helyzetben.

– Lányok, elég volt! – üvöltötte hirtelen és olyan erővel csapott az asztalára, hogy mindjárt fel is szisszent a fájdalomtól.

Ha ez a szisszenés nincs, Raquel és Viki megszeppenve lapított volna, de ettől végképp kitört belőlük a vihogás, sőt, a többiek is csatlakoztak. A végén már Alícia is könnyekkel a szemében nevetett, lemondva maradék tekintélyéről.

– Ne haragudj, Alícia, nem vagyunk magunknál – mondta végül Viki. – Tudom, milyen bunkón viselkedtünk, szerintem jobb, ha kimegyünk az óráról.

És már böködte is Raquelt, aki késlekedett, mert a rúzsát, a szempillaspirálját, a zsebkendőjét, a tollát és még egyéb csecsebecséket be kellett pakolnia apró táskájába. Ezeket ugyanis előzőleg szétterítette a padon maga előtt.


– Szerintem fejezzük be az órát, aki akar, hazamehet. És felejtsük el ezt az epizódot! – mondta Alícia és gyorsan rágyújtott a következő cigarettára. A diákok pakolni kezdtek.
Vikiék a második padban ültek korábban, de nehezen lehetett volna eljutni a tanári asztalig, ezért Viki átmászott az első sorba és odahajolt Alíciához:

– Tényleg ne haragudj! Tudom, milyen szar érzés egy tanárnak, ha valaki így viselkedik, én is tanítottam gimnáziumban.
A nő megrázta a fejét.
– Megértem én. Vannak ilyen hülye napok.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr891525250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.24. 21:56:11

Kis lazítás! " kényszeresen úgy viselkedik, mint valami agyatlan liba, és ez nagyon jólesik, "
Tényleg vannak ilyen napok.