Viki hátradőlt és a tenger felé fordította az arcát. Végre kicsikart Carlosból egy bókot. Ha ez annak vehető. Mivel semmi nem történt még közöttük, a beszélgetésüket olybá is lehetett venni, mint két idegenét, akik akadémikus vitát folytatnak a társadalomban uralkodó párkapcsolati szokásokról, akár még a magukéról is, de anélkül, hogy jelen helyzetükre vonatkoztatnák.


Viki jó sok ilyen beszélgetést folytatott már Magyarországon is azokkal a fiúkkal, akik találkákra hívták vagy akikkel más körülmények között ismerkedett meg. Ő az elején mindig puhatolózásnak vette ezeket a társalgásokat, de legtöbbször kiderült, hogy a fiúk más nőkre gondolnak, régi kapcsolataikat siratják vagy egy ideált keresnek és rá, személy szerint rá, nem is kíváncsiak. Ez mindig sértette, noha valószínűleg természetesnek kellett volna tartania.

De hogy valaki találkozzék egy idegennel és ne legyen rá egyáltalán kíváncsi, az mégiscsak sértő. Tulajdonképpen az esetek kilencven százalékában a találka vagy beszélgetés első pillanata elég lett volna ahhoz, hogy mindketten tudják, legjobb lenne abbahagyni. Miért nem volt ereje egyszer sem ahhoz, hogy sarkonforduljon? És mitől van az, hogy mióta Lisszabonba jött, szinte egyetlen negyvenen aluli hímnemű egyed esetében sem érezte első pillantásra, hogy semmi értelme beszélgetni vele? Sőt, úgy tapasztalta, hogy ezek a hímnemű egyedek is kíváncsiak rá. Csak azért, mert egy külföldi mindig vonzóbb, mint egy helybeli? Ilyen egyszerű lenne a recept?

– Nagyon elgondolkodtál – mondta Carlos. – Számba vetted a kínálatot?
A lány szinte el is feledkezett arról, hogy hol van, Carlos olyan türelemmel várta, hogy újra megszólaljon.
– Nem tudom eldönteni – válaszolta Viki hirtelen merészséggel –, hogy téged is beleszámítsalak-e.

Megjelent a pincér és telepakolta az asztalt. A csirkék kellemesen illatoztak, Vikibe belemart az éhség. Hiszen nem is reggelizett.
– Kaphatnék egy sótartót? – kérdezte gyorsan a pincértől, mielőtt eltűnik az étterem belsejében. A portugál vendéglátásnak nem volt elengedhetetlen része a só- és borstartó. Az olívaolajas üvegcse annál inkább.


Carlos nem nyúlt az ételhez, csak nézte a lányt. Várta, hogy újra rá figyeljen.
– Remélem, beleszámítasz a kínálatba – mondta aztán.
Viki sem nyúlt az ételhez, Carlos tekintetét fürkészte.
– Beleszámítalak – válaszolta a lány.
– Nagyszerű.

Nekiláttak a csirkének. Viki figyelte, hogy eszik a fiú. Nem habzsolt, de nem is húzta az időt. Nem szopogatta a csontokat, nem zsírozta össze az arcát, ügyesen bánt az evőeszközökkel, bőven vett a salátából is, amit egyszer a tányérjára tett, az el is fogyott. Jó. Nem vadállat az asztalnál és nem válogat. Van étvágya. Viki szerette, ha egy férfinek van étvágya. Sérgiónak is volt, csak mesterségesen visszafogta, Carlosnak nem is kellett visszafognia. Ételekről beszélgettek, mint legutóbb Antónióval, Carlos sokat kérdezett a magyar konyháról, de Viki nem tudott igazán szakszerű válaszokat adni. Bizonyos összetevők portugál megfelelőjét hónapok alatt nem találta, nem lehetett se túrót, se tejfölt kapni, Carlos se igazán látta át, hogy egyáltalán mire gondolhat a lány.

– Remélem, egyszer lesz alkalmam kipróbálni ezeket a különlegességeket.
– A túrót? A külfödiek nem szokták szeretni. Amit nem tudok rossz néven venni, mert sok portugál ételtől én is idegenkedem.
– Melyektől?
– A tengeri herkentyűktől úgy általában.
– Akkor jó, hogy nem egy tengeri specialitásokat kínáló éttermet találtunk.
– Ha azt találtunk volna, kényszerítelek, hogy menjünk tovább.
– Igazán kíváncsi vagyok, milyen eszközökkel kényszerítesz valakit.
– Téged például nagyon egyszerű lett volna, mert megkérdezted, hogy megfelel-e a hely.
– És ebben az esetben azt válaszoltad volna, hogy nem.
– Pontosan.
– És ha erősködtem volna, hogy ki kell próbálnod?
– Olyan vagy, aki erősködik?
– Talán. Ha nagyon akarok valamit.
– Mint például a tengeri herkentyűt?
– Vagy valami hasonlót.

Carlosból majd kibuggyant a nevetés, valami nyilván eszébe jutott, Viki értetlenül nézte.
– Mi olyan mulatságos?
– Csak eszembe jutott egy dalszöveg. De ne kérd, hogy elmondjam.
– Egyedül akarsz nevetni? Ez nem szép tőled.
– Ne haragudj, de túlságosan disznó szöveg, nem akarom elmondani. Talán majd máskor.
– Ó, Gonçalóval is elmondattam, hogy mit jelent a vonatos dal. Legalább is pár versszaka. Kezdek hozzászokni, hogy a portugáloknak csak egy dolgon jár az agyuk.

Carlos jóízűen nevetett.
– Na jó, de megígéred, hogy nem vágsz semmit a fejemhez?
– Ilyet nem ígérhetek.
– Akkor nem mondom el.
– Ez nem ér.
– Dehogynem ér.


Úgy civakodtak, mint a gyerekek. Viki élvezte a vitát, a fiú kibúvóit, és nagyon kíváncsi volt arra a nyomorult dalszövegre. Micsoda barbár hülyeség jutott Carlos eszébe? Egészen kisfiús volt tőle az arca, mintha rossz fát tett volna a tűzre, de kifejezetten élvezné, hogy rajtakapták.
– Még egyszer kérem, mondd el!
– Csak, ha megígéred, hogy nem dobálsz meg csontokkal, nem rúgsz belém az asztal alatt, és az erőszak egyéb formáit sem alkalmazod ellenem.
– Te kis gyáva! Akiben nincs elég bátorság, hogy kibírja a büntetést, az ne gondoljon disznóságokra.
– Te jöttél a tengeri herkentyűvel.
– Hú, Carlos, feladom. Azt hiszem, felállok, itt hagylak, és hazamegyek egyedül.
A fiú egy pillanatra elkomolyodott.
– Jól van, győztél. Nehogy elmenj! Ülj vissza! – kiáltotta, mert Viki játékból tényleg felállt.

Mindjárt vissza is huppant a székbe.
– Halljuk, mi az a disznó dalszöveg?
– Tulajdonképpen semmi különös, egy Quim Barreiros nevezetű fazon egyik ismert szövege. Hallottál már róla?
– Nem, azt hiszem, nem.
– Zseniális dolgai vannak, már a saját műfaján belül. Amolyan népi pornográfia.
– És az neked zseniális.
– Szerintem az. Ha én tudnék ilyen szövegeket írni!
– Nos, és hogy hangzik a szöveg?
– Maria, hadd szagoljam meg a tőkehaladat.
Viki fintorgott.
– Nem értem.
– Nagyszerű, akkor túl is vagyunk rajta, felejtsük el – mondta Carlos, de fülig ért a szája.
– Nem addig van az! Most már magyarázd el, ha egyszer felcsigáztad a kíváncsiságomat!
– De ha elmagyarázom, pont a poént lövöm le.
– Kezdjük előről?
– Jobb lenne, ha magadtól jönnél rá.
– Én rá nem jövök. Mi a fenének akarja megszagolni a tőkehalat? Ami azt illeti, elég, büdös. Fel nem foghatom, hogy mit lehet ezen szagolgatni.

Carlost rázta a nevetés, a szája elé tartotta a kezét és kihívóan nézett Vikire.
– Hát, van, aki szerint a halnak olyan szaga van, egy kicsit, szóval, nem ugrik be semmi?
– A tőkehal szaga engem semmire nem emlékeztet, csak a tőkehal szagára.
– És a kaviár? Arról se ugrik be semmi?
– A kaviárról?
Viki elvörösödött és érezte, hogy lüktetni kezd az öle.
A kaviárral kapcsolatban rémlett már valami.
– Ha az, amire gondolok ...
Carlos bólogatott és próbált komolyságot erőltetni magára, de továbbra is nevetés csillogott a szemében.
– Akkor ez tényleg egy disznó dal.
– Én figyelmeztettelek.

Mindketten elvörösödtek egy kicsit, még Carlos is zavarba jött attól, hogy a lány végre megértette, miről van szó.

A tőkehalas incidens után nem voltak képesek többé komoly dolgokról beszélni. Úgy viselkedtek, mintha ezer éve ismernék egymást, rengeteget nevettek, Carlos más Quim Barreiros-szövegeket idézett, Viktória fogta a fejét, folyton elpirult és megjátszotta a felháborodást. De még mindig Sérgióra gondolt, a tőkehalas dalról eszébe jutott, hogy Sérgio szerint vannak nők, akik nyalásra mennek el, és, hogy ő ebben milyen mester. De nála soha nem próbálkozott, és Viki tulajdonképpen még a gondolatot is szégyellte.

Carlos kedves volt, humoros, merész, de Viktória nem kívánta, legalább is egyelőre nem. A szeme tetszett neki, a vidámsága, a könnyedsége, élvezte a vonzódását, amelyet a fiú egyértelműen éreztetett. Jólesett arra gondolnia, hogy társát felizgatja, ha kivillan a combja a tengeri szélben vagy ha lehajol egy kagylóért a homokba, ahogy visszafelé sétálnak a strandon.


Nekiiramodott a nedves parton és futott, élvezte a tüdejébe áramló levegőt, a napfényt, azt, hogy a hullámok néha hidegen végignyalják a lábát, bevizezik a ruhája szélét. Aztán megállt, felkötötte a ruháját combközépig és a szandálját  a kezében lóbálva igyekezett kikerülni a hullámokat, hol beljebb hatolva, hol kifelé szökve a tengerből. Carlos is mezítláb volt, feltűrte a farmerját, de persze csak térdig, úgyhogy sokkal vizesebb lett a ruhája, mint Vikié. Nevettek és végül kimerülten vágták maguk hanyatt a száraz homokban, amely szerencsére még nem forrósodott fel annyira, hogy kellemetlen lett volna.
– Jó kis ebéd utáni torna – lihegte Viki.

A fiú az oldalára fordult és felkönyökölt, úgy nézte a lányt.
– Mit nézel? – kérdezte incselkedve Viki.
– A szomszéd párt. És irigykedem.
Viki egy kicsit csalódottan az ellenkező irányba nézett, egy fiatal lány nyúlt el egy színes törölközőn és erősen őszülő, kissé testes partnere térdelt fölötte, a lány száját csókolgatva.

Viki visszafordult Carlos felé.
– Nem mondom, kicsit nagy a korkülönbség.
– Neked sose tetszettek idősebb férfiak?
– Ennyire nem. Ha tetszik is egy idősebb férfi, megtartom a dolgot magamnak, nehogy észrevegye.
– Pedig biztos nagyon imponálna neki, ha tudná, hogy tetszik.
– Nem látok nagy jövőt az ilyen kapcsolatokban. Egyszer ...
– Igen?
– Felejtsd el, nincs kedvem elmesélni.
– Én is elmondtam a dalszöveget.
– Az más. Ez túl személyes.
– De nagyon érdekelne. Légy szíves, mondd el!
– Na jó, de közben ne nézz rám.
– Hát hová nézzek?
– Nézd a tengert!

És Viki felült, hogy ugyancsak a tenger felé nézzen. Carlos engedelmeskedett.
– Még tizenhét éves koromban – kezdte Viki – pár napra beleszerettem egy negyvenes papba.
– És mit kell ezen szégyellni?
– Nem tudom, én nagyon szégyelltem. Akkoriban azt terveztem, hogy apáca leszek.
– Te? Apáca?
– Igen, voltak ilyen terveim. A pap annak a rendnek a templomában szolgált, amelyet akkor akartak újjáalapítani. Tudod, a szocializmusban nem lehettek szerzetesrendek, illetve összesen négy működhetett. Ez a rend nem. És valahogy odakeveredtem ebbe a templomba. Idős apácák közé. Nagyon reménykedtek, hogy én leszek az új hajtás.
– Nagy kár lett volna érted, ha belépsz.
– Rájöttem, hogy nem nekem való. Talán amiatt is, hogy úgy belezúgtam abba a papba.
– És ő? Észrevett valamit?
– Azt hiszem, nem.


– Pedig már azt reméltem, hogy valami zaftosat mesélszi!
– Carlos! Nem lehet veled komolyan beszélni!
– Tényleg nem – nevetett a fiú. – De meg tudnád magyarázni, hogy mi volt ebben szégyellnivaló? Mert képtelen vagyok felfogni.
– Hogy az ördögbe magyarázzak meg valamit, amit nem is érthetsz? Annyi minden kavargott akkor a fejemben. Tiszta életet akartam élni, örök szüzességben, Istennek szentelve, és ezeket a szövegeket nyomtam a szegény apácáknak, akik hittek bennem. Érted? Elhitték, hogy egy igazán vallásos lány vagyok, hogy mindezt komolyan gondolom. Mint ahogy ők gondolták azelőtt ötven-hatvan évvel. Közben meg elepedtem azért a hülye papért az őszes halántékával, a férfias nevetésével, a vicceivel. Ez a képmutatás undorított a leginkább. Hogy megjátszottam a kis szentet, érted?
– Vitória – mondta Carlos csendesen –, nem volt ebben semmi rossz. Valószínűleg csak túl szenvedélyesen álltál hozzá. Nem neked való az örök szüzesség, az már egyszer biztos.
A lány visszafeküdt a homokba. Az egyik lábát kinyújtotta, a másikat behajlítva hagyta és úgy hintáztatta balra-jobbra.
Carlos közelebb húzódott hozzá. De Viki hirtelen ránézett, és a szándékát felismerve villámgyorsan talpra szökkent.
– Menjünk! – vetette oda a fiúnak és már indult is a HÉV-megálló felé.

Carlos jól viselte a kosarat, nem tett szemrehányást Vikinek, bár látszott rajta, hogy kicsit bántja a dolog. A lány érezte, hogy nem kellett volna így viselkednie, a fiú nem ezt érdemelte, szerette volna jóvátenni, de nem úgy, hogy engedi magát megcsókolni. Nem, amíg nem találkozik újra Sérgióval.

A HÉV-en alig szóltak egymáshoz, és mikor leszálltak Viki megállójánál, Belémnél, a lány arra kérte Carlost, hogy ne kísérje haza.
– Remélem, nem haragszol rám – mondta a fiú óvatosan.
– Nem, inkább magamra haragszom. Lehet, hogy nem kellett volna ma eljönnöm veled. Nem, amíg a másik dolog függőben van.
– Én erősködtem.
– Igen, de ha akartam volna, nemet mondok.
– Ha bármivel megbántottalak, bocsáss meg. Talán egy kicsit elvetettem a sulykot ezekkel a pajzán dalokkal.
– Nem, semmi gond – mosolygott Viki. – Tulajdonképpen nagyon jól éreztem magam. De amíg nem tisztázok mindent, jobb lenne, ha nem találkoznánk, legalább is nem így.
– És honnan fogom tudni, ha már tisztáztál mindent? Mennyi időt vehet ez igénybe?
– Ennyire sürgős neked?
Szomorúan nézett a fiúra, szinte gyengéden.
– Hamarosan lejár az ösztöndíjad, nem? – kérdezett vissza Carlos.
– Még bő másfél hónap. De egy hónappal tovább biztos maradok.

Carlos felnézett a megálló piszkosfehér plafonjára.
– Az nagyon kevés idő. Nagyon kevés. Meddig kell várnom? Kérlek, mondj valamit!
Viktóriát szinte megijesztette a fiú hevessége.
– Carlos! Nyugodj meg! Egy hét. Találkozzunk egy hét múlva itt. Ebben az órában.
– Az egy örökkévalóság – sóhajtott a fiú, de látszott rajta, hogy megkönnyebbül a konkrét időpont hallatán. – Fél négy van.
– Akkor jövő vasárnap délután fél négykor. Nem tudom, mi lesz akkor, nem ígérek semmit. Csak azt, hogy itt leszek.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr521503751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.24. 21:12:34

"Nem vadállat az asztalnál és nem válogat. Van étvágya."
Étvágyam nekem is van!
Jól telt a nap. Örülök neki.