Mikor besötétedett, még elindult a levéllel és bedobta a legközelebbi postaládába. Csak, hogy ne legyen nála. Útjára bocsátotta.


Aztán éjfélig nézte a tévét a földszinten, levitte a takaróját és fekve nézte, végkimerülésig. El is nyomta az álom közben, a tévé meg úgy maradt, bekapcsolva. Arra ébredt, hogy már nincs adás, csak zörög az az átkozott doboz. Nagy nehezen feltápászkodott és kikapcsolta. Felvonszolta magát a szobájába és tovább aludt.

Tíz előtt pár perccel ébredt. Majdnem visszaaludt, gondolván, hogy úgyis vasárnap van és semmi értelme felkelni, mikor eszébe jutott Carlos. Aki tizenegyre jön!

A pokolba kívánta. Alig mert belenézni a tükörbe, de a helyzet nem volt annyira tragikus, mint gondolta. Hideg vízzel zuhanyozott, mert össze akarta húzni a pórusait, meg nagyon melegnek is tűnt a nap, mintha hirtelen kitört volna a nyár. Lehet, hogy Carlos fürdőgatyát is hoz? Hogy tulajdonképpen nem is sétálni, hanem strandolni mennek? Nem, Viki erre nem volt felkészülve. Tulajdonképpen még fürdőruhája sem volt.

Vizes hajjal rohangászott a szobája és a fürdő között, egy szál bugyiban és melltartóban, hol felvett egy nyári ruhát, amiről kiderült, hogy nincs kivasalva, hol rájött, hogy még be kellene kennie magát napkrémmel, különben olyan lesz, mint a rák, aztán előráncigált egy egyszerű, pántos fekete ruhát, amelyet még egy cigányasszonytól vett évekkel azelőtt a Kelenföldi Pályaudvaron, mikor ott árult újságot a nyári szünetben: ez a kövér Robi idejében történt, aki néhányszor meg is látogatta a standon. A ruha ugyan lábszárközépig ért, de combközépig fel volt vágva három helyen. A tükör úgy mutatta, hogy jól áll, bár Vikire ráférne egy kis barnulás.

Szalmakalapot szeretett volna, de persze nem volt neki. Benézett Mafaldaék szobájába, mert Mafalda mindig jó szükségraktárnak bizonyult. Mintha lett volna szalmakalapja. Csak olyan-e, amelyet szalaggal rögzíteni lehet az áll alatt? Mert különben a strandon, ahol mindig fúj a szél, nem sok hasznát venni. Mafalda kalapja tökéletes volt. Mire Viki menetkésznek nyilvánította magát, tizenegy múlt pár perccel.

Carlos a kapu előtt állt. Nem úgy nézett ki, mint aki strandra készül, farmer és fehér hajtókás póló volt rajta, kis márkajelzéssel. Csak kék, F. C. Porto feliratú napsapkája tanúskodott arról, hogy órákat szándékozik a szabadban tölteni.


– Szia, Carlos! Remélem, nem késtem sokat. Kicsit elaludtam.
– Szia, Vitória. Dehogy is, pontos vagy. És nagyon csinos. Jól áll ez a szalmakalap.
Megpuszilták egymást.
– Te Porto-drukker vagy? – kérdezte Viki.
– Á, a sapkám. Igen, a Porto az én csapatom. Érdekel a foci?
– Mondjuk ... Attól függ. A magyar például nem. De a portugál elég jó. Bár eddig nem sok meccset láttam.
– Pedig milyen nagy múltja van a magyar focinak! Nem is értem, hogy romolhatott le ennyire. Megyünk?

Elindultak egymás mellett és tovább beszéltek a futballról. Carlos elmagyarázta, hogy pillanatnyilag mi a helyzet a portugál bajnokságban és miért, kitért egyes játékosokra, edzőkre, meccsekre, minden naprakészen a fejében volt. Viki nem unatkozott ettől az előadástól, mert Carlos elég érdekesen beszélt, látszott, hogy van humora. Persze, ha Viktória utálja a focit, valószínűleg nem találta volna érdekesnek ezt a témát, de történetesen mindig is vonzódott a sportághoz. Azelőtt Robival beszélgetett fociról, azon az újságárulós nyáron. Érdekes, hogy Robi már másodszor jut az eszébe.

– Még meg se kérdeztem, hogy jobban vagy-e ma – kapott észbe a fiú. – Tegnap olyan fáradt volt a hangod.
– Köszi, kialudtam magam.
– Tudod, hová szerettelek volna elhívni tegnap este?
– Csak nem a Paganini-koncertre?
Carlos nevetett.
– Más is hívott?
Viki bólintott.

– Végül is elmentél?
– Nem, nélküled nem volt kedvem.
– Ugyan már, Gonçalo nem elég jó társaság?
– Gonçalo? Ő hívott fel tegnap?
– Nem, dehogy is. Raquel.
– Raquel?
– Az a lány, akivel együtt voltam a diszkóban.
– Tudom, ki az a Raquel, de valahogy nem áll össze a dolog.
– Pedig egyszerű. Gonçalo elhívta Raquelt a koncertre, ő meg szerette volna, ha én is megyek.
– Értem.


Carlos elgondolkodott. Mintha kérdezett volna még valamit, de aztán elállt tőle.
A HÉV-en ültek, nézték az utasokat, sokan döntöttek úgy, hogy kihasználják az első igazi nyári napot és strandfelszerelésekkel megpakolva szálltak be a szerelvényekbe.
– Lehet, hogy érdemes lett volna fürdőruhát is hozni – mondta Carlos. – De nem gondoltam, hogy ennyire meleg lesz.
– Nekem nincs is fürdőruhám.
– Komolyan? Miért nincs?
– Ezer éve nem voltam strandon. Otthon nem szeretek menni.
– De Magyarországon nincs is tenger, ha jól tudom.
– Persze, hogy nincs. De strandnak nevezzük a szabadtéri uszodát is. Meg a tópartokat.
– Értem. Szívesen kipróbálnád a tengert?
– Talán. Azt hiszem, igen. Majd kell vennem egy fürdőruhát.
– Mindenképp ki kell próbálnod. Bár én se vagyok nagy strandoló.
– Te miért nem?
– Nem az én stílusom a napon égetni magam. Vagy úszom, vagy focizom a homokban, de hogy csak ott lebzseljek a melegben ...
– Megvan annak is a varázsa.
– Te szívesen kifekszel a napra?
– Ha nagyon meleg van, én se szeretem. De ha az ember kijön a vízből és lassan megszárad a napon, azért az kellemes érzés.
– Fürödtél már tengerben?
– Nem, csak tavakban. De ritkán jutok természetes vízhez.
– A tenger nagyon más. Ez pedig az óceán. Vigyázni kell vele. Olykor hatalmasak a hullámok, vagy a víznek hirtelen olyan szívóereje van, hogy elszedi a lábad alól a homokot. Nagy az apály-dagály különbség is. Mi, portugálok tiszteljük a tengert, de a külföldiek idejönnek és azt hiszik, az Adrián vannak. Ebből elég sok a baleset.
– Én nem fogom azt hinni, hogy az Adrián vagyok.
– Tudom.

Mosolyogtak egymásra. Viki megállapította, hogy a srác kifejezetten helyes. Üdítő. Nem olyan csábító, kábító, mint Sérgio, az biztos. Nem gyengül el tőle a térde. Nem áll el a lélegzete. Sőt, magabiztosnak érzi magát mellette. És felszabadultnak.
Kiszálltak a HÉV-ből, a megálló közvetlenül a strand mellett volt. Már dél felé járt az idő és a homokban mindenütt napernyők, nyugágyak, színes törölközők, fürdőruhás, bikinis fiatalok. Egy-két monokinis külföldi nő is ott süttette magát, rákvörösek voltak és szőkék, biztos németek vagy hollandok. Voltak hosszú fürdőgatyában focizó srácok, friszbiző lányok, kövér asszonyok, akik hason feküdtek a strandlepedőjükön és divatlapokat olvasgattak, vihogó fiatal csajok, üdítő- és szendvicsárusok, szénfekete férfiak csiricsáré törülközőkkel és napszemüvegekkel megrakodva gyalogoltak a homokban és üvöltve kínálgatták portékáikat.

Carlos megcsóválta a fejét.
– És én még azt gondoltam, hogy pár ember lézeng majd a parton és nyugodtan beszélgethetünk.
– Hát, ez nem jött be. De semmi gond. Attól még sétálhatunk.
– Nézd, mindjárt dél. Keresünk egy kis kávézót, ahol lehet enni? Azt hiszem, ha itt végigmegyünk a parton, vissza tudunk jutni valahol a HÉV-sínen túlra és a településen találhatunk egy jó helyet.
– Rendben.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr831503341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.24. 20:46:15

Strand! Tenger part! Eszembe sem jutott. Ide vissza jönnétek fürödni?