Zsongott a feje, ahogy bezuhant az ágyba. Minden ott kavargott a hajnali jelenet óta, Sérgio a lánnyal, Raquel a szakításával, az ő megalázó beszélgetése Sérgióval, az őrült délután, aztán a diszkó, António, Gonçalo és Carlos. Iszonyú hosszú nap volt, és Viki csak most érezte, hogy mennyire fáradt, mégis mennyire képtelen pihenni. Egyik könnyű, felületes álomból esett a másikba, hánykolódott, hirtelen kirúgott a lába, úgy érezte süllyed, majd azt álmodta, hogy repül ...


Mikor megszólalt az ébresztő, éppen a legszebb álmából riasztotta fel, mert a repülés mindig is kedvenc foglalatossága volt: szárnyak nélkül, csak könnyű tornamozdulatokkal, többnyire zárt térben. Ez volt a repülés, inkább levitáció. Lecsapta az órát. És visszafeküdt. Hallotta, hogy a lányok a szomszéd szobában kikászálódnak, nyílik az ajtó, Mafalda kicsoszog a papucsában, elindul a lépcsőn lefelé: mindig ő ment le először a fürdőszobába.

Eldöntötte, hogy ágyban marad és kialussza magát. Egy ideig még hallotta a lányok szöszmötölését, aztán elnyomta az álom, ezúttal nyugodt és mély, kellemes öntudatlanságú álom.

Kisebb megszakításokkal délután kettőig aludt vagy lazsált, aztán lezuhanyozott, felöltözött, és mivel farkaséhes volt, főzött magának odalent, a homályos konyhában egy maradékokból összecsapott ebédet.

Aztán kiült a kertbe egy könyvvel, de alig nézett bele. Inkább a fákat bámulta, a madarakat figyelte és gondolkodott. Különböző jeleneteket játszott le magában. Sérgio és ő, António és ő, Carlos és ő. Mit csináljon Antónióval? Az eredeti terve szerint lefekszik valakivel, úgy adódott, hogy ez a valaki António lesz, és megírja az egészet Sérgiónak.

Nem igazán tudta megmondani, miért, de úgy tűnt, ezzel kiadja a haragját. Carlos zavarta a képletet. Gonçalo szerint éppen facér. Vagyis lehet, hogy nemrég még járt valakivel. És ha csak egyik kapcsolatból a másikba akar menekülni? Ha még visszatér a lányhoz, akivel előtte járt? Ha holnap este mégsem telefonál? Legjobb az eredeti tervhez ragaszkodni. Úgyse tudja meg senki, csak Sérgio. Senki másnak nem fog beszélni róla.

Mafaldaékat szerencsésen elkerülte. Nyolcra még nem értek haza, Mafalda nyilván tuna-próbán volt, Amália meg kedvenc lelkipásztorával nem gyakorolta a németet, pedig fenyegetően közelgett egy német szóbeli záróvizsgája.

Viki egyszerű fekete ruhát vett fel, összefogta a haját, nem festette ki magát és nem vett fel semmilyen ékszert, csak mindig viselt fülbevalókat hagyta bent. Megvárta a nyolc óra tíz percet, csak akkor indult el a szobájából, lassan, nyugodtan, lapos sarkú cipőben. António kocsija már ott állt, nem a kapu előtt közvetlenül, hanem egy kicsit arrébb, hogy ne legyen olyan nyilvánvaló, hová jött. A férfi a kocsi mellett állt és persze bagózott. Már két cigarettacsikk hevert az autó mellett.


– Szervusz – lépett oda a férfihez Viki. António azonnal eldobta és eltaposta a cigarettát, noha még csak félig szívta el, megpuszilta a lányt és átment a kocsi másik oldalára, hogy kinyissa az ajtót. Ezúttal halványsárga ingben volt, és sötétkék öltönyben, szépen csillogó bőrcipőben. Nagyon mutatós látvány – gondolta Viki, szebben kiöltözött, mint én. És kicsit ideges. Mindent jól akar csinálni.

– Nagyon jól nézel ki – mondta a férfinak, mikor beült mellé a kocsiba.
– Ja, köszönöm. El akarlak vinni egy kellemes kis étterembe. Ha felőled rendben.
– Persze, kedves tőled.
– Te is nagyon csinos vagy.

Milyen udvarias beszélgetés ez! Mintha két birkózó kerülgetné egymást a ringben.
Egy ideig nem szóltak egymáshoz. Bármilyen téma kínos lehet, de mégis, hogyan üssék el az időt?
– António ...
– Mondjad ...
– Véglegesen szakítottál Raquellel?
– Muszáj erről beszélnünk?
– Nem, de valamiről azért kéne beszélnünk, nem gondolod?
– Persze. Csak erről inkább ne!
– Akkor miről?
– Bármi másról.
– Alig tudok rólad valamit. Például a családodról.
– A családomról? Te jó Isten, mit akarsz tudni a családomról?
– Amit hajlandó vagy elmondani.
– Apám már meghalt, postás volt a faluban, ahol felnőttem, Fátima közelében. Anyám meg ott él, a nyugdíjából, van egy kis kertje, azt műveli, és az elmebajos unokanővérét gondozza, mert a család rálőcsölte az öregasszonyt.
– És testvéreid vannak?
– Van egy húgom és egy öcsém, kétpetéjű ikrek. Mind a ketten kivándoroltak az USA-ba.
– Komolyan? És mikor szoktad látni őket?
– Ha eszükbe jut hazajönni. Ami elég ritkán történik meg. De inkább anyámnak hiányoznak, én már tizennyolc évesen eljöttem Lisszabonba és innen küldtem nekik haza a pénzt, amíg nagykorúak nem lettek. Akkor leléptek. Nem tetszett nekik az itthoni élet.
– Akkor anyádnak csak te maradtál.
– Valahogy így. Meg a gyagyás nővére.
– És gyakran látogatod meg őket?
– Gyakrabban kéne, de nehezen szabadulok a melóból. Három nap minimum kell, hogy érdemes legyen leugrani.
– És ha anyád nem lenne itt, te is kivándorolnál?
– Talán. Nem tudom.
– De szereted a munkádat ott, az ifjúsági szállón?
– Nem olyan rossz. Igaz, nem keresek túl sokat, de magamnak elég. Most már nem kell eltartanom a kicsiket, sokkal több pénzük van, mint nekem és támogatják anyámat.
– És te nem akarsz családot alapítani?

António megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Eddig még nem támadt rá kedvem.
– Gyakorta csábítasz el vendégeket?
A férfi fanyarul elmosolyodott.
– Csak, ha valaki nagyon tetszik. Persze nem sikerül mindig. Nálad se jártam szerencsével elsőre.
– Most jött el az ideje, úgy látszik.
– Még sose volt ilyen hosszú csábításom.

Ezen mindketten nevettek. Kicsit oldódott a hangulat.
– És az a lány, aki úgy néz ki, mint egy arab hercegnő?
– Kicsoda?
– Ott dolgozik ő is, a recepción, tudod, gyönyörű lány.
– Ja, tudom már: Conceição. Arab hercegnő? Ez jó, biztos tetszene neki.
– És vele soha nem kezdtél ki?
– Nem, kollégákkal nem kezdek. Nagyon kellemetlen tud lenni. Meg is érkeztünk. Remélem, nem ismered még a helyet.


Viki nem ismerte. Középkategóriás, de jó étterem volt, ahol nagyon tudnak főzni és rendkívül udvarias a kiszolgálás. António otthonosan mozgott, ajánlott némely ételeket, Viki csak levest kért, nem akarta teleenni magát a döntő esemény előtt, nem is volt nagy étvágya. A férfi viszont nem kímélte magát, igaz, a desszertet már ő is kihagyta. Igazán finom zöld bort ittak, amit Viki először kóstolt, ez a fajta csak északon termett, és nagyon friss, kellemes újbor volt, ahogy António magyarázta, két éven belül el kell fogyasztani, mert csak addig bírja. Ilyen semmiségekről beszélgettek a vacsora alatt, gasztronómiáról, tájakról, magyar és portugál borokról, majdnem, mint két idegen.

– És most? Hogyan tovább? – kérdezte Viki, miközben a kávéját kavargatta. – Valami üres lakásról beszéltél.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr201485096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.24. 08:24:43

Tetszik a fejezet.
Ha bele gondolok, Viki helyzetébe.
Magam is hol tisztes családapa, hol csapodár, hol "durvább jelző" ként élek.
Könnyű megítélni másokat hírük alapján. Megélni viszont egészen más.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.24. 20:04:09

Rokonaim ismerőseim 99% -a el sem hinné ha mondanám merre járok az éjszakába.
"- Az e rendes ember! (ez én vagyok) Az nem igaz!-"
A másik blog amit gyakran látogattam az nem csak olvasmány. :)