Körülbelül egy hét múlva reggel Viki előbb ért a bárba, mint egyébként szokott. Sérgio megint nem hívta és nem is találkoztak az esős délután és a különös beszélgetés óta. Újra és újra előről kezdeni!


Viki tudta, hogy valaki erősen dolgozik a háttérben, mégpedig a kapcsolatuk ellen, de fogalma sem volt, ki lehet és miért. Leginkább egy féltékeny barátnőre gondolt, akinek létét Sérgio tagadta, de könnyen lehet, hogy csak azért, mert így kényelmesebb volt számára. Aztán Nunóra. Nuno vonzódott hozzá, és mintha még mindig valami válaszra várt volna, de a kérdést nem merte még egyszer feltenni.

Viki nyugtalan volt, tudta, hogy aznap Sérgiónak és a többieknek kora reggel órájuk van, így esélye nyílik rá, hogy láthatja a fiút és talán négyszemközt beszélhet is vele. Nem bírta odahaza, úgy érezte, szűk a hely a szobában, és idegesíti a két másik lány szöszmötölése. Elindult az egyetem felé.

Mikor odaért, első útja természetesen a bárba vezette. A bár mellett volt egy kicsi, üveges helyiség, amelyben néhány asztal állt, ezeket általában ebédnél használták azok a kevesek, akik az egyetem épületében ebédeltek: mivel előre meg kellett rendelni az ételt és az árak borsosabbak voltak, mint a rektori hivatalban, tömegesen nem rohamozták meg ezeket az asztalokat soha. A bár személyzete rendszeresen kizavarta azokat, akik illetéktelenül leültek az üresen tátongó helyekre, akár ebédidőn kívül is, de persze merészek mindig akadtak.

Mivel a bár ki sem nyitott még, Viki úgy gondolta, megkockáztatja, hogy ott foglal helyet, ugyanis azok az asztalok sokkal tisztábbak voltak, mint a többi. Belépett az üvegkalickába és majdnem beleütközött egy, az üvegajtónak csípővel támaszkodó, szőkésbarna copfos, kék blúzú, feszes fehér nadrágot hordó lányba, aki évődő hangon ezt mondta éppen:

– Tényleg? És miért gondolod, hogy érdekel?
– Miért, nem érdekel? – Sérgio hangja volt.

Viki visszahúzódott, hogy Sérgio ne lássa, de hallótávolságon belül maradt. A tagjaiból kifutott a vér. Úgy megrohanta a féltékenység, hogy egészen nyirkos lett a tenyere. Gépiesen szorongatta a táskája szíját.
– Az attól függ – felelte a lány és egy kicsit közelebb lépett a fiúhoz, aki már így is majdnem hozzáért.

Viki csak hátulról látta a lányt, de megállapíthatta, hogy nagyon jó az alakja, hosszú lába és telt csípője van, ami ritka kombináció, ráadásul a csípőmozgásából ítélve ezeknek az előnyöknek tökéletesen tudatában is lehet. Szeretette volna látni az arcát, hogy még jobban gyűlölhesse.

De csak azt látta, hogy Sérgio keze megjelenik a lány derekán, majd az egyik tenyere feszes hátsóján landol, amit a lány nevetve hagy. A nyálak összekeveredésének csendes cuppogása Vikinek fülsüketítő volt. Némán hátrált, próbált észrevétlen maradni, de nekiment egy vasszéknek, ami éktelen robajt okozott.

A csókolózók összerezzentek, Viki tőle szokatlan módon cifrát káromkodott, mégpedig magyarul és kirohant a bárból a kertbe. Nem akart szembenézni Sérgióval. Nem akarta, hogy a fiú tudja: látta őket. Kisietett az egyetem kertjéből, ki az utcára, és találomra gyalogolni kezdett, csak ment és ment órákon keresztül, már sajgott mindene, de csak ment, majd’ kilyukadt a gyomra, kínozta a szomjúság, de nem állt meg, csak a piros lámpáknál, aztán folytatta a céltalan gyaloglást.

Zakatolt az agya. Mindennek vége. Sérgio nem hívja fel többé, nem érinti meg többé, és nem tapasztalhatja meg soha, milyen szeretkezni vele. Pedig úgy remélte, hogy minderre még van esély. Hogy meggyőzte, ne törődjön azokkal, akik le akarják róla beszélni! Sejteni, hogy vannak más nők rajta kívül, akár tudni is, más volt, homályosabb, tompább fájdalom, mint az, hogy a saját szemével látta, a saját fülével hallotta!

És a szerelmét mégsem csökkentette. Sőt, talán még követelődzőbbé tette! Még mohóbban kívánta, hogy ő is részesülhessen abban, amiben a másik, nála nyilván nem csak csinosabb, de tapasztaltabb és főként könnyedebb lány. Aki tudott vizespohár lenni. Amiből mindennap isznak. Nem kristály, amit csak a vitrinben őrizgetnek éveken át és amin közömbösen átnéznek. Már észre sem veszik. Az ördögbe ezzel a kristálypohár hasonlattal!

Viki megállt ott, ahol éppen volt, egy kereszteződés közepén, pedig már villogott a zöld. Egy autós rádudált.
Észbekapott, sarkonfordult, visszament arra az oldalra, ahonnan elindult. Ostobaság. Minek kellett így elfutni? Sérgio figyelmeztette. Megmondta, hogy nem számíthat semmire. Be kell érnie a pillanatnyi boldogságokkal. Sérgio szerint csakis ilyen boldogság létezik. Pillanatnyi. Töredéknyi. Minden egyéb romantikus hazugság. De Vikinek a romantikus hazugság kell. Vikinek mindig több kellett és ő maga is mindig több volt a kelleténél.

Elindult az egyetem felé. Egészen messze került, először szinte azt sem tudta, merre jár. Aztán talált egy metrómegállót és lement a föld alá.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr821465613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.