– Ti meg együtt sétálgattok? Jó látni.
Sérgio hangja megint varázslattal töltötte meg a levegőt. Viki megfordult, a fiú két puszit nyomott az arcára.

– Mi újság, öregfiú? – kérdezte Josuétől. Kezet fogtak.
– Minden rendben – így Josué, a szokásos portugál tapintattal, amely nem önti mindjárt a személyes bajait a kérdezőre.
– Jól telt a húsvét?
– A szokásos.
– Összejött a család anyádnál?
– Voltunk elegen.
– Leöltetek legalább egy nagy juhot?
– Nem, juhaink nincsenek, csak nyulaink meg tyúkjaink. De anyám vett bárányhúst és napokig sütött-főzött.
– Szegény asszony!

– És te, Sérgio? Jól töltötted a húsvétot? – kérdezte Viki.
– Eléggé bekajáltam, sajnos. Ami nem tett jót, úgyhogy most egy kicsit koplalnom kell. Te nem utaztál el a nagynénéddel Svájcba?
Mintha nem tudná, hogy visszautasította ezt az ajánlatot. Josué előtt akarja megjátszani magát?
– Nem, inkább itt maradtam és tanulmányoztam a portugálok ünnepi szokásait.
– És mire jutottál?
– Érdekesek. Bár inkább lemondanék a jövőben a bárányhús fogyasztásáról és a kereszt csókolgatásáról.

Josué nevetett.
– Hozzánk, szerencsére, nem járnak a házszentelők – mondta Sérgio. Apám eléggé balos ahhoz, hogy ne engedje be a menetet. Ebből mindig vita van otthon, de anyám rendre beadja a derekát. Szegénynek ettől is lelkiismeretfurdalása van, ezért húsvét után nagyobb pénzösszeget adományoz a plébániának, amitől apám még jobban begurul.

– Épp az előbb beszéltünk a cölibátusról Josuéval.
– Nocsak, ilyen magasröptű eszmecserét zavartam meg?
Sérgio csúfondárosan nézett a volt kispapra.
– Védelmezed vagy ellene vagy, Josué?
– Szerintem semmi értelme – hangzott a válasz. – Tudod, hányan visszamennének az egyházi pályára, ha megszüntetnék?
– Gondolom, sokan. Bár miattad nem lenne érdemes megszüntetni.


Josué megint elpirult.
– És te, Sérgio? Éreztél valaha kedvet az egyházi pályához? – dobta be a mentőövet Viki.
Sérgio felnézett az égre.
– Ha arra gondolok, hogy hány csaj bűneit hallgathatnám meg a gyóntatószékben ... És, hogy a reverenda slankít ...
– Mindig csak a hülyeség! – bökte oldalba Viki. – Ugye te még nem éltél április 25. idején?
– Dehogynem éltem, éppen egy éves voltam.
– Akkor biztos mindenre emlékszel.
– Mindenre. Mit szeretnél tudni?
– Milyen színű volt a babakocsid?
– Várjunk csak ... Biztos szegfűpiros, mert apám nem engedte volna, hogy más színű legyen ...

– Sziasztok – csatlakozott Nuno. – Mi ez a nagy nevetés?
Odahajolt Vikihez és megpuszilta. A kezében lóbálta a brácsáját.
– Nuno, te hol voltál április 25-én? – kérdezte ki Sérgio.
– Tavaly? Fogalmam sincs – válaszolta komoly képpel a brácsás.
– Dehogy tavaly! Azon a bizonyos április 25-én!
– Milyen bizonyoson?
– Hát 74-ben!
– Hülye vagy, az anyám hasában, hol lettem volna! Tekintve, hogy abban az évben születtem, júliusban.
– Akkor te nem vagy értékelhető forrás – így Sérgio.

Megint nevettek.
– Csak én érdeklődtem a forradalom iránt – magyarázta Viki.
– Úgy látszik, Vitória imádja a portugál történelmet – jelentette ki Josué.
– Meg a portugálokat úgy általában – kacsintott a lányra Sérgio.
– Ezen nem csodálkozom, legfeljebb azon, hogy szóba áll veletek.
– Nocsak, tán neked kifogásaid vannak ellenünk? Nem vagyunk a luzitánok népének elég szép példányai?


Nunót nem lehetett kizökkenteni.
– Szép kis díszpéldányok vagytok, az biztos. De Vitória sokkal többet érdemel.
– Nocsak, mik nem derülnek ki! – vigyorgott gúnyosan Sérgio. – Ennyire jól ismered?
– Elég jól, azt hiszem. Volt alkalmunk néhányszor beszélgetni.
– Inkább te beszéltél és ő hallgatta, ahogy ismerlek – fűzte hozzá Josué.
– Ráadásul éhgyomorra! – kontrázott Sérgio.

Ezen Nunón kívül mindenki jót derült.
– Jöttök megint az infantilis hülyeségeitekkel.
– És még te beszélsz infantilizmusról!
– Vitória, remélem, nem veszed komolyan ezeket az ökröket – nézett a lányra könyörgő szemmel Nuno.
– Soha többé nem vesz minket komolyan, ha meghívod a társaságot kávézni! – jelentette ki Sérgio és rákacsintott Vikire.

Nuno először fejszámolást végzett, aztán lehajtotta a fejét és morgott valamit a bajusza alatt. A másik kettő meg még jobban nevetett, Viki igyekezett elnyomni egy mosolyt, de kevés sikerrel.
– Josué atya, ha Nuno meghív minket kávézni, én megtérek, mert az számomra Isten létének bizonyítéka lesz. Már készítheted is a gyóntatószéket, mert életgyónást szeretnék végezni.
– Fiam, az Anyaszentegyház tárt karokkal vár – felelte Josué.
– Nem hívok meg senkit semmilyen kávéra, legyen már elég! – csattant fel Nuno.
– Pedig épp ideje, hogy legalább Vitóriát meghívjad! – froclizta tovább Sérgio.

Mindenki Nuno reakcióját várta. A fiú arcán látszott a küzdelem. Ha most nyíltan beismeri, hogy még annak a lánynak se hajlandó kávét rendelni, aki igazán tetszik neki, akkor végképp oda a becsülete. De ha azt az ötven escudót most elkölti, akkor újabb ötven és száz escudók következnek, és nem fogja tudni megvenni a Brácsát, álmai netovábbját, amely miatt ennyire garasoskodott.

– Vitória, van kedved egyáltalán kávét inni? – kérdezte végül szégyenkezve.
Viki úgy döntött, hogy nem kegyelmez.
– Nagyon is. Épp az imént gondoltam, mennyire jólesne.
– Hát akkor, gyere, meghívlak arra a kávéra. Ti meg tűnjetek a szemem elől! – mordult rá a másik kettőre, akikből megint kitört a nevetés.
– No még csak az kéne! Hogy elszalasszuk a látványt, amikor Nuno életében először fizet a bárban! Gyerünk utánuk! – adta ki a jelszót Sérgio és elindultak a megtört Nuno nyomában.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr531459123

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

magyar-magyar szótár 2009.10.21. 03:07:07

oja, a szegfű ( a nem holland, gumikutyaszagú) illata...

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.23. 20:33:28

"Viki úgy döntött, hogy nem kegyelmez." Itt egy új vidám Viki!