Telefon. Este kilenckor. Viki olyan gyorsan ugrott ki az ágyból, hogy elcsúszott a padlón és majdnem kificamította a bokáját. Sziszegve, féllábon ugrált át Amália és Mafalda szobájába. Ha Sérgio az! Csak hallhatná a hangját!


– Vitória? – egy női hang. Francia akcentus.
– Raquel? Szia.
– Figyelj, ráértek a nagynénéddel holnap délután?
– Mit is terveztünk? Azt hiszem, a Szent György várba megyünk.
– Muszáj oda?
– Végül is mindegy, melyik nap megyünk. Lehet csütörtökön is. De miért?
– Antóniónak van egy ötlete. Sintra. Voltál már ott?
Szóval António nem nyugszik. Ha az ő ötlete, akkor Viki miatt találta ki. Hiszen nem tudja, hogy érje el másképp. És találkozni akar vele.
– Nem is tudom, ott hegyet kell mászni. Nem az öreglánynak való terep.
– Na ... A kedvemért! Nagyon szeretném megismerni a nénédet.
– Talán munkát akarsz szerezni általa Svájcban?

Raquel nevetett.
– Még az is lehet.
– És itt hagynád Antóniót?
– Ugyan már, miért ne jöhetne ő is? Gondolod, hogy úgy ragaszkodik az ifjúsági szálláshoz?
– Mit tudom én ...
– Na, jöttök?
– Nézd, meg kell beszélnem a nénivel.
– Hát hívd fel a hotelben. António vinne minket kocsival. Ha a néni nem akar hegyet mászni, lent maradhat a városban, van ott is épp elég látnivaló.

Végül tényleg elmentek Sintrába. Vikinek alig voltak ismerősei Lisszabonban, és Raquel az egyetlen, akire talán rá lehetett mondani, hogy barátnője. Szükségmegoldásként, mint majdnem minden esetben. Raquellel hetente háromszor találkozott, jóban akart lenni vele, nem mondhatta el, miért viszolyog mindene egy Antónióval teendő kirándulás gondolatától.

Hát beleegyezett, Juli néni meg nagyon élvezte. Tetszett neki António, szerette a középmagas, karcsú férfiakat, még akkor is, ha egy szavukat sem érti. Vagy csak akkor igazán. Raquel összeszedte minden német tudását, ami csak volt (és túlságosan sok nem volt), úgy magyarázott Juli néninek, franciával keverve, Juli néni meg bólogatott és oda nem illő megjegyzéseket tett, paskolta Raquel kezét, megígérte, hogy közbenjár István bácsinál munkaügyben, hátha akad valami a vállalatnál. Vagy egy barátja cégénél.

Délelőtt a Sintra városában lévő kastélyt nézték meg, utána egy kedves kis étteremben ebédeltek, persze Juli néni vendégei voltak, aki kifejtette, hogy milyen fiatalító hatású ilyen ifjú emberekkel tölteni a napot, nagyszerű ötlet volt ez a csodálatos Sintra, pompás hely, vetetett is Vikivel vagy húsz képeslapot.


António keveset beszélt az ebéd alatt, de Viki meg-megborzongott a tekintetétől. Ha nincs Sérgio, és nincs a közös, szégyenteljes múlt, egészen mást érzett volna ezektől a pillantásoktól. A férfi idegesen cigarettázott, szinte egész ebéd alatt, amiért Viki rá is szólt. De ha két percre abbahagyta, kisvártatva gondolkodás nélkül már megint rágyújtott, mint aki képtelen uralkodni magán.

A kávénál Raquel felajánlotta, hogy Juli nénivel marad (aki nekiült, hogy megírja mind a húsz képeslapot), míg António és Viki felmásznak a hegyre a mór várhoz és a Palácio de Pena királyi kastélyhoz. Juli néni természetesen nem akart hegyet mászni, Raquel már járt odafent Antónióval, és valami miatt eszébe se jutott, hogy féltékeny legyen Vikire. Talán Sérgio miatt, akiről este pár szót beszéltek is, Raquel érezte, hogy a barátnője teljesen belezúgott a másik fiúba.

A hegyre egy bizonyos parkolóig fel lehetett menni kocsival, António túl gyorsan vezetett a meredek emelkedőn, szinte dühösen. Nem is próbálta palástolni feszültségét, noha egészen addig tökéletes úriemberként viselkedett, ahogy Juli néni szokta mondani.

– Úgy hallom, összejöttél valami pasival az egyetemről – kezdte ingerülten.
– Nem akarok erről beszélni veled. Egyáltalán nem tudom, miért intézted úgy, hogy kettesben maradjunk. Tegnapelőtt lerendeztük az ügyünket.
– Nem rendeztünk le semmit.
– Nem értem, mi bajod van. Tévedés volt, hogy ágyba bújtunk, egyikünknek se kellemes emlék, borítsunk rá fátylat.

António hirtelen megállította az autót az út szélén, egy kanyarban. Recsegve behúzta a kéziféket. Jó 30 fokos szögben álltak az emelkedőn.
– Én nem tudok rá fátylat borítani, pedig szeretnék. Azóta nem működik nálam semmi.
Viki a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, jön-e kocsi valahonnan, elég veszélyes helyen parkoltak.
– Mi az, ami nem működik? Tán csak nem lettél impotens?
A férfi kurtán felnevetett.
– Eltaláltad. Nem áll föl, érted? Tudod, milyen ez? Dehogy tudod! Egy darab szarnak érzem magam. Raquelnek állandóan hazudok, nehogy észrevegye. Kitaláltam, hogy beteg vagyok, hogy fáj a fejem, képzeld el, ilyen kifogásokkal jövök, mint egy nő.
– Miért nem mész pszichológushoz?
– Ne gyere már ilyen marhaságokkal! Te okoztad a bajt, úgyhogy neked is kell helyrehoznod.
– Ez alatt mit értesz?
– Veled működni fog. Ha adsz egy esélyt, visszajön minden. Tudom. Érzem. Csak te izgatsz föl. Nézd, nem akarlak semmilyen viszonyra rákényszeríteni, de meg kell ígérned, hogy lefekszel velem. Meg kell tenned.
– Te nem vagy normális.
– Ha most abnormális vagyok, az a te hibád.
– Nézd, António, megtennéd, hogy tovább hajtasz a kocsival? Egy kanyarban állunk, ha nem vetted még észre. Itt nem lehet parkolni. Vagy menjünk föl a mór várhoz, vagy forduljunk vissza, de itt nem maradhatunk.
– Meggondolod?
– Megígérem, hogy gondolkozom a dolgon – mondta Viki, de csak azért, hogy ne mérgesítse tovább a férfit. Ki tudja, mire képes, ha tiltakozik. Itt, a semmi közepén, egy erdőben. Eddig sose tűnt erőszakosnak, de végül is mit tud róla?
– Rendben, akkor menjünk föl a mór várhoz.

Megint szótlanul ültek egymás mellett. Odafent köd volt. Ennek lent, a városban semmi jelét nem lehetett látni, hiszen ragyogott a napsütés. A hegy teteje ugyanakkor sűrű ködbe borult. Vikit teljesen elvarázsolta ez a különbség. És a mór vár. Nyolcadik századi romok voltak, masszív falak, egy-egy bástya, vészjósló, kiszáradt fák kísérteties ágai-bogai, bemélyedések, csúszós kövek. Csend és nedvesség.


Sose járt még romantikusabb helyen. Ahol érezhetőbb lett volna a középkor hangulata. António elmondta, hogy tiszta időben könnyen kivehető a tenger odaföntről, de aznap úgy tűnt, mintha a hegy és a mór vár a semmi közepén lebegne. Szinte megfeledkezett róla, hogy az előbb még félt a férfitől. Fázósan húzta össze magán a kardigánt: a hőmérséklet is jóval alacsobb volt fent, a hegyen, mint a völgyben. António észrevette, hogy fázik, felajánlotta a zakóját. Viki elhárította, akkor a férfi maradt volna egy szál ingben.

– Menjünk vissza a kocsihoz? – kérdezte António. De még alig pár perce járkáltak a romok között. Viki nem akart elszakadni innen. Csak megrázta a fejét és folytatta az útját az egyik bástya felé.
– Ki ez a srác, akivel összejöttél? – kérdezte a férfi, mikor megálltak a ködből kinyúló bástya tetején. – Raquel azt mondja, valami helyi casanova.
– Valami olyasmi – vonta meg a vállát Viki és megint összerázkódott a hidegtől.
– Hadd öleljelek át, legalább egy kicsit megmelegedsz.

De Viki kibújt az ölelésből. Szaladni kezdett lefelé, a csúszós köveken. Kis híja volt, hogy le nem bukfencezett. Még fájt a bokája az előző esti ágyból való kipattanástól, felszisszent és egy lábon ugrált, padot keresve. António sietett utána.

– Mi a baj, meghúztad a bokádat? Gyere, ülj le ide egy pillanatra, hadd nézzem.
– Semmi bajom – hárította el Viki.
– Nagyon megijesztettelek az előbb? A kocsiban.
Viki nem válaszolt, sántikált előre. António csak a hátát láthatta, makacs, feszült hátát.
– Állj már meg egy kicsit! – könyörögte. – Komolyan azt hiszed, hogy bántani akarlak?
– Nem ismerlek annyira, hogy ezt tudjam – felelte Viki szembefordulva.
– Ünnepélyesen megígérem, hogy nem kényszerítelek semmire. Ezt komolyan mondom. Csak egy esélyt szeretnék.
– Akkor hagyj időt a gondolkodásra. Ebben a pillanatban semmit nem mondhatok. És kérlek, ne nyúlj hozzám.
– Jól van – sóhajtott a férfi. – Nem nyúlok hozzád egy ujjal sem. Ne haragudj.

Elővette a cigarettásdobozt a zsebéből és reszkető kézzel megpróbált rágyújtani.
Viki továbbment. Sérgióra gondolt, és arra, hogy vele szeretne itt lenni. Amíg Sérgióval van, még ha ez nem jelent mást, mint annyit, hogy olykor minden kompromisszum nélkül találkoznak, senki más nem kell neki. António émelyítette. De leginkább attól a gondolattól undorodott, hogy olyan könnyen elment vele abba a motelbe. Hogy ez a férfi mennyire megalázta. Volt valami elégtétel is abban, hogy most így könyörög, hogy impotens lett, de nem bírta rávenni magát, hogy akár sajnálja is.

Ment előre a ködben, nem törődve azzal sem, ha António elveszíti szem elől. Egyedül akart lenni. Csak fázott, kegyetlenül fázott.

Kevesen lézengtek a mór vár romjai között, néhány pár, családok, fiúgyerekek botokkal kardoztak és nagyokat nevettek. Két idősebb asszony egymásba kapaszkodott és pipiskedve próbálta elkerülni, hogy megcsússzon. António megint beérte.
– Fel akarsz menni a királyi várba?
– Nem, majd legközelebb – felelte a lány –, menjünk vissza a többiekhez.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr441444010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tiboru · http://blogrepublik.eu 2009.10.12. 10:36:26

Szabadjon egy Sintra-ajánlót belinkelnem, egy kis hadtörténelemmel fűszerezve :-)

csurtus.blog.hu/2007/07/23/portugalia_sintra

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.10.12. 14:30:22

@tiboru: Köszi, a 2 Sintra-fotó úgyis tőletek származik :)

tiboru · http://blogrepublik.eu 2009.10.12. 22:17:21

@Carmesina:

Aha, akkor azért volt olyan ismerős :-)

tiboru · http://blogrepublik.eu 2009.10.12. 22:19:09

És még egy ajánló.

Itt megtudhatja az ember, hogy Portugália (a látszattal ellentétben) nem is kicsi ország.

strangemaps.wordpress.com/2009/06/10/390-portugal-is-not-a-small-country/

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.10.24. 22:31:40

@tiboru: Köszi a térképet :) Még lesz szó arról, h mekkora volt, és mi lett a volt gyarmatokról kipaterolt portugálokkal.