Valahogy ez a nap is eljött. Éjjel az álmok egymást kergették, keveredtek a szereplők, a mondatok, az érzések. De ébredéskor Viki egyenes derékkal ült fel az ágyban. Már csak kilenc óra. Háromszor három. Kibírható.

A szokott kávézójában reggelizett. Jellegtelen kis kávézó volt, csoszogó alkoholista tulajdonossal, és egy pufók, bajuszos lánnyal, akin borzasztóan állt a mindig gyűrött köpeny, amelyet munkaruhaként használt. Viki érdekes módon mégis ragaszkodott hozzájuk, pedig nem illettek a kertváros elegáns hangulatába, és a tisztaság sem volt különösebben jellemző rájuk. A kávézó teraszáról azonban el lehetett látni a folyóig és Vikit ismerték már, nevén szólították, kérdés nélkül hozták a tejeskávét (meia-de-leite) és a sonkás-sajtos croissont.

Juli nénivel a Jeromos-kolostor előtt találkoztak. Kivételesen István bácsi is eljött, aznap délelőtt nem volt tárgyalása. A néni persze mindjárt azt akarta tudni, mire jutottak a zöldszeművel.
– Ne aggódj, István bácsinak nem szóltam – vonta félre Vikit, míg a férje kifizette a taxit.
– Ma délután megyek hozzá.
– A lakására? De kislányom, biztos, hogy tudod, mit csinálsz?
– Fogalmam sincs, Juli néni. De muszáj elmennem.
– A szerelem, hát igen, megértelek. Bár én kérettem volna magam a helyedben, de azok más idők voltak.
Aztán jött István bácsi és elkezdtek másról beszélni.

Viki együtt ebédelt a házaspárral. Nem volt étvágya, csak a közeledő találkozásra gondolt, elbámult, elfelejtett válaszolni, tologatta az ételt a tányéron, bár ez nem volt szokása. Még szerencse, hogy Juli néni folyamatosan beszélt, és István bácsi ilyenkor kikapcsolta az agyát. Pont, ahogy annak idején udvarolt: „Mindegy, drágám, hogy mit mondasz, csak halljam a hangod.” Azóta a dolog annyit változott, hogy már a hangját se szívesen hallotta.

Juli nénit azonban még sose zavarta túlságosan a közönség hiánya. Kokketált a pincérekkel, látványosan összerezzent, amint valamelyik elkiabálta magát a rendeléssel – nem elegáns helyen ettek, hanem egy tipkius, azulejós (kék csempés) étteremben –, végül odaült a zongorához és háború előtti magyar slágereket meg olasz operaáriák részleteit játszotta, pocsékul. A pincérek azonban valószínűleg botfülűek voltak, kedvesen mosolyogtak, sőt, még biztatták is, valahogy imponált nekik Juli néni merészsége vagy a gátlásainak abszolút hiánya. István bácsi a zongorázás elől kimenekült a mosdóba.
Viki ott maradt az asztalnál egyedül, a desszert romjaival.

– Na, kislányom, hogy tetszett a koncert? – tért vissza a kipirult arcú Juli néni.
– Koncert? Ja, nagyon jó volt. Sikert aratott, mint mindig.
– Ha láttál volna tizenhároméves koromban! Amikor előadtuk a Cserkész kislány az erdőben című darabot! A nővérem írta, és persze én voltam a főszereplő. Zongoráztam, énekeltem, táncoltam.
– Igen, Juli néni, már mesélte.
– De ha láttad volna! Istenem, már senki nem él azok közül, akik akkor ott voltak!

Viki elszomorodott. Nemsokára már azok közül se fog élni senki, akik most ebben a lisszaboni tavaszban körülötte nyüzsögnek. Annál is inkább ki kell használnia a pillanatot.

Persze, hogy előbb érkezett. Részben azért is, mert nem járt még soha Barreiróban, a Tejo túlpartján, fogalma se volt, mennyi idejébe kerül, míg megtalálja a házat. De persze azért is, mert alig bírta kivárni a három órát. A narancssárga, félig üres kompon odakint állt a fedélzeten, fújt a langyos szél a tenger felől, sós illat és permet töltötte be azt a néhány embert, aki munkaidőben a nem éppen turisztikai célnak tekinthető proletárvárosba tartott. Fél három alig múlt, mikor már ott szobrozott a ház előtt. Átlagos kinézetű, földszintes ház volt, zsebkendőnyi kerttel, virágokkal. Sérgio ezüstszürke Fordja az utcán. A garázsajtó nyitva, odabent egy másik Ford, fekete.

Viki úgy ment el a ház előtt, mint aki csak sétál. Tehát otthon van még valaki. Biztos az apja, az autószerelő. Nyilván hazajár ebédelni. Ki kell várnia a három órát.

Barreiro kissé szomorú hely, elhanyagolt utcákkal, sebtében felhúzott, jellegtelen házakkal. Viki sejtette, hogy itt autószerelőnek lenni se valami jó üzlet. Vajon a fiú anyja mit dolgozik? Ezt még sose kérdezte Sérgiótól. Az rémlett neki, hogy van egy nővére, aki fodrász vagy kozmetikus vagy valami hasonló. Nem lehetett divat egyetemre járni abban a családban.

Nem messze a házuktól volt egy kis park, apró tavacskával, padokkal. Viki leült és az óráját nézte. Kinyitotta az újságot, amelyet délelőtt vett. Tulajdonképpen csak a tévéműsor volt, színvonaltalan ismertetőkkel, külön női olvasók számára. Az összes teleregény és sorozat részletes összefoglalójával és miniinterjúkkal. Úgy olvasott, hogy egy szót sem értett meg belőle.

Nemsokára felállt és megint elindult. Még 20 perc háromig. Csak nem akar eltelni az idő. Odament a tavacskához, belemártotta a kezét, a parton megcsúszott, majdnem beleesett a vízbe. Ezen aztán elkezdett nevetni. Körülnézett, senki nem járt a környéken. Egy papírzsebkendővel megtisztogatta a cipőjét.

Megkerülöm a parkot – gondolta. Megkerülte. Ez még mindig csak öt percet vett igénybe. Elindulok azon az utcán, aztán a következőn balra, újra balra és a végén ismét balra, elvileg ide fogok jutni megint. Csakhogy az utca, amin elindult, nem akart véget érni. Ahol úgy tűnt, végre balra lehet fordulni, csak egy kisebb mélyedés volt, nem keresztutca. Ezen a környéken csak lakóházak álltak, még kávézót sem látott sehol.

Öt perc után elindult visszafelé. Egy fekete autó jött szemben, lépésben, mert a talaj elég hepehupás volt, a macskakövek legkevésbé sem símultak egymáshoz, egyesek kiemelkedtek, mások besüppedtek. A fekete Ford. A volánnál Sérgio apja, vagyis valószínűleg az apja, mert ez is csak feltételezés. Kopaszodó, barna bőrű, szemüveges férfi, anorákszerű öltözékben. Honnan örökölte Sérgio a külsejét? Mert ettől a figurától biztos nem. A férfi egy pillanatra megnézte magának Vikit, aztán már ott se volt.

Jól van, akkor tiszta a levegő. Még tizenöt perc háromig. Érkezzen korábban vagy sem? Nem jó korábban érkezni egy találkára. De hát mi volt jó ebben egyáltalán? El se kellett volna jönnie.

Egy pillanatra komolyan fontolóra vette, hogy elindul visszafelé. Vagy kimegy a folyópartra. És aztán? Keresse meg Antóniót? Ki van zárva. Maurício? Kisgyerek. Nuno? Elalszik mellette az unalomtól. Van még valaki? Senki. Csak a tavasz, amely nem ereszti. Tavasz édes idejében ... A trubadúrok tudtak valamit.
Ott állt a ház előtt. Még öt perc. Kinyílt az egyik ablak.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr981428669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bodli 2009.10.08. 11:15:13

Carmesina, jól értesz a feszültség feszítéséhez. És szerencsésebb ezeket a sorokat nem részletes tájleírással vagy a környék poros történelmi "érdekességeivel" megtölteni, azokat úgyis átugorja az átlag. Hanem pl. hogy majdnem belepottyant szegény Viki a dísztóba, sőt, udvarlója feltételezett édesatyja is stírölte a találka előtt.

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.10.08. 15:50:45

@Bodli: Hát, az a táj nem is nagyon érdemelne leírást, de tény, h a tájleírás nem az én műfajom. Biztos az én hibám, de sose élveztem a regények ilyen részeit :)

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.23. 14:25:12

Tetszett a várakozás. Időtlen és hosszú.