– Miért tűntél el a múltkor?
– Erről akarsz beszélni?
– Nem gondolod, hogy kéne?
– Nyomd már el azt a bagót. Nem kapok levegőt.
– Rendben, elnyomom. Szóval, miért tűntél el?
– Mégis, mit gondoltál, ott ülök és várok?
– Minden rendbejött volna. Csak magamhoz kellett térnem.
– De én gyűlöltem ott lenni és ...
– És?
– Nagyon bunkón viselkedtél.
– Igazad van. Bunkón viselkedtem. De ilyen még soha nem, nem történt. Teljesen ledöbbentem.
– Meg akartam kímélni mindkettőnket a kellemetlen magyarázkodástól. Úgy látszik, nem sikerült.
– Nézd, Vitória, szeretnék bocsánatot kérni.
– Rendben, meg van bocsátva, csak hagyjuk ezt az egészet. Menjünk vissza a többiekhez.
– Még ne.
– Miért ne?
– Nem érhet így véget.
– Mi? Mi nem érhet véget?
– Ami köztünk kezdődött. Én azt hittem, csak egy futó kaland. De aztán minden olyan más lett.
– Nézd, António, tényleg csak egy kaland volt. Sajnos nem sikerült valami jól, de felesleges hánytorgatni. Raquel miatt találkoznunk kell a jövőben, próbáljunk meg civilizáltan viselkedni és hagyni ezt a témát a fenébe.

António megint előkotort egy cigarettát és remegő kézzel rágyújtott.
– Nem kéne annyit bagóznod.
– Tudom.
– Nos, én visszamegyek. Ne félj, Raquel semmit nem fog megtudni.
– Kit érdekel Raquel!

Viki megtorpant.
– Raquel a kedvesed, nem? Remélem, érdekel.
– Te sokkal jobban érdekelsz.

Szabad, bagó nélküli kezével megpróbálta átkarolni Vikit. A lány kicsúszott az ölelésből. Egy mosdókagyló apró zománchibáját bámulta.


– Most megvetsz? – kérdezte António.
– Nem, nem vetlek meg. De nekem ennyi volt. Visszamegyek.

Sikerült kijutnia a mosdóból. Csak akkor jutott eszébe, hogy tényleg pisilnie kell. Meghúzódott egy bemélyedésben és megvárta, míg António kijön. A férfi nem az asztaluk felé vette az irányt, hanem a férfimosdóba. Viki visszalopózott. Remegett a lába.

– Hol marad ennyi ideig António? – kérdezte Raquel, mikor Viki visszaült  a helyére.
– Gondolom, a mosdóban van. Lehet, hogy elrontotta a gyomrát?
– Nem tudom. Ugyanazt ebédeltük, és nekem semmi bajom.
– Majd előkerül. Na, és mit szólsz hozzá, Viki? Ugye nem túloztam, nagyon jóképű?
Maurício felállt.
– Megnézem Antóniót, hátha tényleg rosszul van.
– Szegény srác – mondta Viki. – Ja, igen, António valóban jóképű.

– Hol szedted fel ezt a kis Mauríciót? Aranyos, de nem igazán hozzád való.
– A nagynéném hoteljában recepciós. Ma reggel ismertem meg. Ne aggódj, semmi nincs köztünk, csak meghívott egy italra és szükségem volt társaságra.
– Egy másik pasi miatt?
– Hát, igen.
– Várjál, a három testőr melyike?
– Honnan veszed, hogy egy közülük?
– Honnan is? Hetente háromszor ülünk ott a teremben és folyton flörtölnek veled.
– Meg Alíciával, meg veled, meg minden nőnemű lénnyel, akivel találkoznak.
– Nem igazán. Nuno egészen beléd van zúgva, úgy hallottam.
– Ki az ördögtől hallottad?
– Kitől? Alíciától.
– Alícia soha nem volt a bizalmasom.
– És Nunóé?
– Szerintem neki senki nem bizalmasa. Különben volt valami kettőnk között, de már vége. Nem az én esetem.
– Akkor ott van Sérgio. Ő biztos, hogy tetszik.
Viki nem válaszolt.
– Látom, eltaláltam. Bár én óvatos lennék. Nagyon rossz a híre. Vagy jó. Nem tudom, pasiknál ez minek számít.
– Én is ismerem a hírét. És, mit csináljak? Tudom, mire számíthatok.
– És úgy is bele akarsz menni a dologba? Jól meggondoltad?
– Valószínűleg hülyeség, de nem vagyok képes kihagyni. Ki kell próbálnom.
– Csak vigyázz, mert ez nem Franciaország. Itt hamar rásütik az ember lányára, hogy könnyen megkapható. És akkor már nincs megállás.
– Ugyan, Raquel. Pár hónap múlva hazamegyek, senkit nem fog érdekelni.

Végre előkerültek a fiúk is, de alig leplezték, hogy az egész helyzet kellemetlen számukra. Hamar elindultak haza. António kocsival volt, mindenkit hazafuvarozott. Próbálta Vikit utoljára hagyni, de Raquel inkább fél Portugáliát körbekocsikázta vele, mint hogy elsőként vagy másodikként kelljen kiszállnia. Viki meg örült, hogy nem kellett még egy kellemetlen beszélgetést folytatnia. Kilencre ért haza. Mikor kinyitotta a kertkaput, látta, hogy az asszonyság odakint sétál. Nézegette a virágokat, lecsipkedett egy-két levelet.

– Jó estét, Dona Deolinda.
– Szervusz, Vitória. Te nem utaztál haza húsvétra?
– Nem, túl drága lenne. Valami baj van?
– Nem, semmi. Csak egy kis egészségügyi séta. Jól érzed itt magad?
– Itt, a házban? Igen, nagyon különleges hely.
– Akkor jó. Örülök neki.
– Tényleg nincs semmi baj?
– Nem, miért lenne?
– Akkor megyek is lefeküdni. Hosszú napom volt.
– Vitória! – szólt utána mégis az asszonyság –. Azért vigyázz magadra! Ugye, nem felejtetted el a házirendet? A fiúkkal kapcsolatban?
– Miért felejtettem volna el?
– Csak biztos akartam lenni benne. Aludj jól.

Szóval a pletyka már idáig elért. Igen, Raquelnek igaza van. Kezd rossz hírbe keveredni. És esze ágában sincs tenni ellene.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr1001419479

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bodli 2009.10.08. 11:01:21

Nem ismerem Portugáliát, de az a kép alakult ki bennem, mintha ott a magányos, senkivel se járó fiatalokat éjjelente begyűjtenék és a föld alá dugnák. Ha valaki nem jár rendszeresen kávéházba egy ellenkező neművel és a lépten-nyomon nekiszegezett kérdésre azt feleli: nincs kedvese, már föl is került a listára...
Ez persze nem is olyan rossz, ha jobban belegondolok. Legalább van esélye beletanulni a nemi szerepébe s ami azzal jár.