– Vitória! Vick! Micsoda véletlen!
Francia akcentus. Raquel. A vékony, állandóan vibráló emigránslány pár asztallal távolabbról integetett, aztán felugrott és odasietett hozzájuk.

– Micsoda véletlen! Jaj, de örülök! – lelkendezett. – A kedvesemmel vagyok itt.

A homályban Viki nem látta a kedvest, csak egy elmosódott alakot, de azért odabiccentett.

– És te?
– Ó, egy új ismerősöm, Maurício.
– Jó estét, hölgyem – emelkedett fel a fiú.
– Hú, de formális vagy!
– Maurício különleges fiú, nagyon udvarias. Így nevelkedett – magyarázta Viki.
– Zavarok? – kérdezte Raquel.
– Nem, dehogy – rázta a fejét Maurício kötelességtudóan. Egy recepciós soha nem mondhatja egy hölgynek, hogy zavar.
– Dehogy zavarsz – erősítette meg Viki is. Tulajdonképpen örült annak, hogy félbeszakították Maurício vallatásában.

– Gyertek át az asztalunkhoz!
– Nem akartok kettesben maradni? – súgta oda Viki Raquelnek.
– Ugyan már, szeretnélek bemutatni a kedvesemnek. Már annyit beszéltem neki rólad.
– Komolyan? Miket mondtál?
– Hogy miket hülyéskedünk órákon. Na, gyertek, ne ácsorogjunk itt.

Elindultak az asztal felé. Raquel barátja felállt. Mintha emlékeztetne valakire. Magas, barna férfi, kék ingben.

– António, hadd mutassam be a magyar lányt, akiről már beszéltem. Vitória.

António nem lepődött meg annyira, mint Viki, Raquel elbeszéléseiből nyilván ráismert már a lányra, volt ideje felkészülni egy véletlen találkozásra. Fegyelmezetten és látszólag szívélyesen mosolygott, a tekintetében ott állt a figyelmeztetés: ne szólj semmit, nem ismerjük egymást. Viki értette az üzenetet. Kezet nyújtott. Mauríciót is bemutatta. Leültek.

– Kértek valamit? Meghívlak titeket – mondta António.
– Nem, köszönöm – rázta a fejét Viki. Maurício sem fogadott el semmit.

Raquel volt az egyetlen, aki nem érezte a feszültséget ebben a különös társaságban. Csacsogott, francia szavakat kevert a beszédébe, puszit nyomott António arcára, igazgatta a nyakkendőjét. Hirtelen egészen ki volt békülve a portugálokkal, még a bárra sem tett megjegyzéseket.

– Azt hittem, a tavaszi szünetre hazamész Párizsba – mondta Viki, mikor Raquel kifogyott a monológjából.
– Gondoltam rá, de aztán António meggyőzött, hogy inkább maradjak itt.

Ezt megint egy csók és egy simogatás követte. Raquel észre sem vette, hogy António nem viszonozza ezeket a figyelmességeket. Kerülte Viki pillantását is, de újra és újra összenéztek. Maurício érzékelte, hogy van valami titok kettejük között. Ő egyáltalán nem szólt bele a társalgásba, csak figyelt.

– És te, Viki? Mit csinálsz ezen a héten?
– Itt van egy nagynéném Svájcból, őt kísérgetem.
– Imádom Svájcot! Te is, António?
– Nem tudom, sose jártam ott.
– Franciaország után Svájc a kedvencem. Melyik részen él a nagynénéd?
– Zürich mellett. A német részen.
– És nem is tud franciául?
– Nem, legfeljebb pár szót. Németül is csak rosszul. Tulajdonképpen magyar, 56-ban, a forradalom után ment ki a férjével.
– Milyen forradalom után?
– Azt hittem, egy párizsi lány tájékozott a forradalmak világában – mondta váratlanul António.
– Jól van már, ez valahogy nem rémlik.
– És te tájékozott vagy, António? – kérdezte Viki. Most nyíltan is ránézhetett a férfire. Hogy ülhetek itt és színlelhetem, hogy életemben nem láttam?

Mintha hallotta volna ezt a gondolatot, António arca kigyúlt. Maurício feszülten figyelt. Szegény fiú. Előbb Sérgio, most ez, és ez a szerencsétlen csak hallgat.

– Nincs melegetek? – kérdezte António. Felállt, hogy levegye a zakóját.
– Nekem nincs melegem – jelentette ki Raquel.
– Szeretem a történelmet, onnan tudok egyet s mást.
– Tényleg? És mi a kedvenc korszakod?
– A második világháború.
– Hogy lehet egy ilyen szörnyűség a kedvenced? – így Raquel. – De hagyjuk most a történelmet, mesélj a nagynénédről, mit akarsz neki megmutatni?

António rágyújtott. Kicsit remegett a keze. Mauríciónak ez sem kerülte el a figyelmét.

– Holnap csak kisebb sétát tervezek vele, megmutatom neki a Jeromos-kolostort. Délután más programom van.

Maurício nyelt egyet. António mélyen beszívta a füstöt.
– Miféle más programod? – így Raquel.
– Ne légy már olyan kíváncsi – torkolta le António.
– Valami rosszat mondtam?
– Bocsássatok meg, kimegyek a mosdóba – jelentette ki António és elsietett.
– Néha olyan furcsán viselkedik – panaszkodott Raquel. – És te, Maurício, mit csinálsz a szünetben?
– Én dolgozom.
– Te szegény!
– Szívesen csinálom.
– Mi a munkád?
– Recepciós vagyok.
– Komolyan? António is. Nahát, ezt a véletlent! Te hol vagy recepciós?
– Még csak gyakornokként dolgozom. A Hotel Turim Lisboa-ban.
– Hú, az valami luxusszálló lehet.
– Négy csillagos.
– Ne haragudjatok, mindjárt jövök – állt fel Viki.

Raquel kicsit furcsállta, de aztán tovább beszélgetett Maurícióval.
A női mosdó mellett ott állt António. Cigarettázott.
– Beszélnünk kell – jelentette ki és behúzta a mosdóba.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr311417674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.