Majd hívlak. Viki először azt gondolta, hogy ez a mondat itt mást jelent, mint Pesten. Nem a teljesen bizonytalan jövőre utal, nem arra, hogy te csak várj a telefon mellett, nehogy épp akkor próbáljalak hívni, ha nem vagy otthon ...

Az első hét úgy telt el, hogy ahányszor csörgött a telefon, Viki összerezzent. Sose ő vette fel, mindig Amália, egyrészt, mert a telefon az ő szobájukban volt, másrészt, mert szinte mindig őt keresték. Persze legtöbbször Paulo. Vagy a szülei. Vagy a csoporttársai közül valaki. Vagy egy volt szerelme.

Amáliának viszonylag nagy számú „volt szerelme” létezett, és úgy tűnt, ezek még mindig nem fáradtak bele abba, hogy reménykedjenek. Amália büszke volt rá, hogy minden volt szerelmével jó barátságban van és bármikor bármire megkérheti őket. Hogy szerezzenek neki egy koncertjegyet, hazavigyék a szüleihez (Setúbalban laktak), megjavítsák az óráját, kölcsönadjanak neki egy egyetemi jegyzetet. Mafaldát kevesebben keresték, Vikit meg senki.


A rektori hivatal menzája olyan pocsék ebédet produkált az első alkalommal, mikor Viki ott járt (csak egyféle étel volt: rizs polipmártással, amelyet majdnem kiöklendezett), hogy nem érzett nagy kedvet visszatérni oda.

A titkárságon másodszor sem sikerült elintéznie a diákigazolványt, kiderült, hogy ehhez az otthoni tanszékről kell bizonyítékot szolgáltatnia, hogy valóban ott tanul. Miután alaposan kibosszankodta magát, elment a postára, hazatelefonált a tanszékre, persze csak az ügyintézővel beszélhetett, aki megígérte, hogy amilyen hamar csak lehet, megíratja a levelet a tanszékvezetővel és feladja postán, eredeti, aláírt levél kell, tehát csak postán érkezhet, faxon nem jó.

Ez legalább két hétbe telik, számolta ki Viki és addig a könyvtárba egyáltalán nem engedik be. Persze a katalógust akkor se tudná megnézni a computerben, ha meglenne az igazolvány. Mafaldától megtudta, hogy már a Nemzeti Könyvtárban is csak számítógépen lehet könyveket keresni, úgyhogy ott van, ahol a part szakad, informatikát kell tanulnia. De kitől?


Az egyetemen bemerészkedett néhány előadásra, azokra, amelyek témája érdekelte, de csak a középkori irodalom fiatalabb tanára volt többé-kevésbé elfogadható. Az órák 120 percig tartottak hivatalosan, valójában később kezdődtek és korábban értek véget, mint papíron, de sose lehetett tudni, mikor. A hivatalos órarend nem számolt se kávészünettel, se ebédidővel. Ez teljes fejetlenséget eredményezett, a tanárok olykor egész órákat késtek, máskor el se jöttek, a diákok várakoztak, zajongtak, küldöttséget menesztettek a titkárságra, ahol nem találtak senkit, vagy ha találtak egy titkárnőt, az nem tudott semmiről és kijelentette, hogy cselekedjenek belátásuk szerint.

Viki hamar belefáradt abba, hogy korán felkeljen és vacogjon egy fűtetlen teremben csak azért, hogy utána ne jöjjön el a tanár, vagy meghallgasson egy másfél órás előadást, amelyet sem kérdések, sem kommentárok nem szakítanak meg, és nem látni mást az egyébként oly beszédes diákokból, mint szűntelenül körmölő kezeket és a papír felett görnyedő fejeket.

Ha valamely tanár mégis úgy döntött, hogy feltesz egy kérdést, normálisan néma csend volt a válasz, Viki ugyan tudott volna mit mondani, de inkább nem törte meg a hagyományt. Csak a középkori irodalmon tett kivételt, mert arra már nem volt képes, hogy a Demandával kapcsolatos egyszerű kérdésre ne válaszolt volna. A tanár meglepetten nézett rá, a diákok bámultak, idejön egy külföldi és többet tud az irodalmukról, mint ők, nem mondhatni, hogy jó szemmel nézték.

De az óra után Viki odament a tanárhoz, egy negyvenes, szakállas férfihez, aki élvezetesen tudott előadni és kedvesnek tűnt: Rodrigo Ribeirónak hívták.
– Elnézést, tanár úr, ráér egy kicsit? – szólította meg, miután percekig várta, hogy a többiek elintézzék a dolgaikat, átadjanak egy szemináriumi dolgozatot, vagy kérdezzenek valamit.
– Igen? Maga a külföldi lány, aki meg mert szólalni az órámon ...
– Vitóriának hívnak. Ösztöndíjas vagyok, és a Demandából szeretnék szakdolgozatot írni.
– Akkor már értem, honnan a tájékozottsága.
– Tanár úr, elvállalná, hogy a tutorom legyen?
A férfi a szemét forgatta.
– Nézze, kisasszony, a Demanda nem igazán az én specialitásom. Van egy másik, idősebb professzor, aki tanítja. Keresse meg őt.
– Ne haragudjon, tanár úr, de voltam a professzor úr óráján, és ...
– És?
Viki tudta, hogy nem fogalmazhat túl élesen, de valahogy meg kell győznie a tanárt.
– A professzor úr kissé régimódi. Úgy vettem észre, hogy nem értené meg a témaválasztásomat.
– Mert?
– A Demanda nőalakjairól szeretnék írni.
– Értem.
– Úgy érzem, a professzor úr nem igazán fogadja el, hogy női hallgatók is járnak az egyetemre.
A férfi elmosolyodott.
– Mi az, hogy járnak? Kilencven százalékuk lány, hogy pontosak legyünk.
– És a professzor urat ez eléggé zavarja.
– Mitagadás, kisasszony, nem ehhez volt szokva.
– Akkor nyilván megérti, miért kérem önt, hogy legyen a tutorom.
– Nézze, kisasszony, Vitória, ha nem veri nagy dobra ...
– Tanár úr, engem itt nem ismer senki. Csak az otthoniak miatt kell egy tutor. És persze azért, mert szeretnék konzultálni önnel, amikor alkalmas, ha egy kicsit már haladtam a kutatásaimban.
– Akkor rendben. Ne nagyon beszéljen róla senkinek, nehogy a professzor úr fülébe jusson.
– Nem beszélek.
– És járjon csak a professzor úr óráira, sokat tanulhat tőle.
– Bizonyosan, tanár úr – felelte alázatosan Viki. De nem ment többet a professzor óráira. Nőellenes elemzéseket otthon is hallgatott már elégszer ahhoz, hogy önszántából ne legyen kedve hozzájuk.

A napok teltek, Sérgio nem telefonált, Mafalda és Amália őrizte a három lépés távolságot, biztos a fülükbe jutott az alfamai meghívás. Az idő csapnivaló volt, állandóan esett, a kertben kiaggatott ruhák, noha volt felettük tető, a nedvességtől nem száradtak meg. Az egyetem termeiben mindenki vacogott.

Viki inkább otthon maradt, az ágyban, állig betakarózva próbálta a Demanda-szemelvényeket olvasni és jegyzetelni. Vett egy kis magnórádiót, hogy ne kelljen mindig a csendet hallgatnia. A földszinti, homályos ebédlőben volt tévé is, meg egy ócska heverő, amelyből kiálltak a rugók. Olykor odatelepedett könyvvel, füzettel és tollal, meg egy pokróccal és félig tévézett, félig olvasott.

Napközben mindig a borzasztó spanyol-amerikai sorozatok mentek brazil kiejtéssel, csak este kerültek sorra az amerikai filmek (feliratozva) és a brazil teleregények, amelyek toronymagasan verték a spanyol-amerikaiakat. A brazil sorozatokra kezdett rászokni. Szép tájakon játszódtak, ahol mindig meleg van, a férfiak szenvedélyesek és félmeztelenül grasszálnak álló nap. Volt egy, akit őrmesternek neveztek és az epizódok nagy részében alsógatyában szaladgált. Egy fiús nőnek udvarolt, hülyének tettette magát, de ha éppen sikerült intim helyzetbe kerülnie a lánnyal, izzott köztük a levegő. Csókolózásaik, noha nyilván álságosak, műviek voltak, Viki arcába kergették a vért.


Ha elállt az eső és elege lett a jegyzetelésből, vagy annak mímeléséből, felvette a kabátját és elindult sétálni. A Tejo partja viszonylag közel volt, Lisszabonnál a folyó torkolata már olyan széles, hogy sokan azt hiszik, tengeröböl. Hullámok fodrozódnak a vízben, a horizont majdnem a végtelenbe vész. A Felfedezések emlékművénél mindig voltak turistacsoportok, a Jeromos-kolostor előtt önfeledten fényképeztek az idegenek. A kolostor tényleg gyönyörű volt, manueli stílusban épült, Viki mindjárt az első héten bement, hogy megnézze. Imádta a kerengőjét, még esőben is gyönyörű volt, a zöld fű és a színes virágok a fehér márványfalak nemes vonalaival együtt megnyugtatóan hatottak rá. Szeretett volna visszatérni abba a korba, amikor a kerengőt még szerzetesek népesítették be.


A parton akadtak magányos férfiak is, akik látszólag céltalanul kószáltak, akárcsak ő. Kilométerekről megérezték, hogy külföldi lány, követni kezdték, megszólították, ajánlatokat tettek. A part elhagyatottabb részein, ahol kevésbé volt szokás sétálgatni, a kocsik megálltak vagy lépésben kísérték. Úgy tett, mintha észre sem venné. Ha leszólították, elfordította vagy megrázta a fejét.

Egyszer megsímogatott egy kiskutyát, a gazdája beszédbe elegyedett vele, meghívta egy kávéra. Viki kivételt tett, a férfinak legalább volt tisztességes ürügye arra, hogy beszélgessen. Megivott vele egy kávét, semmitmondó társalgást folytattak. Viki a kutyát nézte inkább, mint a férfit, aki középkorú volt és cseppet sem művelt. Ragaszkodott hozzá, hogy megadja a telefonszámát. Viki nem adta meg. A férfi bosszankodott. Viki végül menekülésre kényszerült.

Napokig nem mert kimenni a folyópartra. Magányos volt. Eszébe jutott António. Lehet, hogy mégis el kellett volna mennie vele aznap este. Sérgio elvakította, megvillantott valamit előtte, aztán elejtette, mint egy forró krumplit. Ez a meghívás is csak arra volt jó, hogy hülyítse. Miatta Mafalda hűvös vele, Amália átnéz rajta, nem hívják sehová. És itt áll magányosabban, mint valaha. Vagy fekszik a jéghideg ágyban.


Hosszú leveleket írt Katinak, feladta őket és nem kapott választ. A postáról megpróbálta felhívni, de senki nem vette fel a Vörösmarty utcai lakásban. A nagyanyjával sikerült beszélnie, neki azt hazudta, hogy nagyszerűen érzi magát, sok új barátja van, a szokásos szöveg. Minek panaszkodott volna?


Aztán megint kiment a folyópartra. Végre kisütött a nap és egy esőfelhő sem fenyegetett az idő rosszabbra fordulásával. Nyitott kabátban sétált, lóbálta maga mellett a táskáját, amelyben új könyv lapult. Annak az olvasásába akart belekezdeni, ha talál egy megfelelő padot.


Mikor leült a frissen metszett bokrok között egy piros padra, még hosszan elnézte a folyót és a két kompot, amelyek Lisszabont Barreiróval kötötték össze.
– Szabad?
Összerezzent. Már megint egy üldöző. Már megint nem hagyják békén. Fel se nézett. A pad szélére húzódott. Megvonta a vállát tehetetlenségében.
– Vitória?
Végre felemelte a fejét. António volt az, ingujjban, a kabátja a vállán.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr181369107

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bodli 2009.09.12. 15:19:51

Azt fájlaltam mindig is a novellák, regények melankolikus részében, hogy nem tudja elég hatásosan érzékeltetni a műfaj a napok, hetek egyhangú unalmát, kilátástalanságát. Az idő nem-múlását. Elolvasom legföljebb pár perc alatt, amit akár hónapokon át kellene érezni ahhoz, hogy az illető lelkiállapotát, későbbi tetteit igazán belülről érezhessem. De azért ez a folyóparti tél-leírás jól sikerült.

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.12. 16:25:40

@Bodli: Talán jobb is, hogy az idő kínos eseménytelenségét egy regény nem tudja ábrázolni, különben nem olvasnánk tovább ... Ha olyan lenne, mint olykor a saját életünk, szerintem elviselhetetlenné válna :) Így is tartok tőle, hogy kicsit túlságosan deprimáló, ami ebben a fejezetben szerepel, de innen kell kibontani a fejlődéstörténetet. Köszi a beleérző olvasást!

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.22. 05:09:45

@Carmesina:
Ez az érzés kísért amíg olvastam. Megélni nem lehet kellemes, de érzékeltetni nagyon sikerült! Fagyos, magányos hangulat. Köszönöm. :-)