Mafalda felvidult Viki döntése miatt, noha tudták, hogy másnap még be kell mutatni az új lányt az asszonyságnak is, azért úgy vették, hogy már a lakótársuk. Amália azonnal elviharzott, hiszen Paulo odakint támasztotta a falat.

Mafalda felvetette Vikinek, hogy menjenek el egy kávézóba, ahová sok barátja jár, szívesen bemutatja nekik, legalább megismer néhány embert az egyetemről. Viki benne volt, úgy érezte, jó így, hogy sodorják az események, eszébe ötlött António meghívása, de addig még épp elég idő volt, és ha mégse, akkor se bánta, miért kellene épp az első férfival randevúznia, akit megismert a buszon?

Mafalda hosszan készülődött, közben bekapcsolta a hifitornyát és melankólikus amerikai számokat hallgatott. Viki elővette a krimijét, odaállt jövendő szobája egyik ablakába, és nézett ki, a kertbe. A nap éppen akkor ment le, és a szürkület kezdte elfedni a színeket.
Most villamossal mentek, régi, nyitott villamossal, amelyen még kalauz is volt, és egyetlen kocsiból állt az egész. Fapados volt, csilingelt, nagy zajt csapott.

Mafalda fekete nadrágjában és piros blúzában feszített Viki mellett, ugyancsak fekete, combig érő kabátot viselt. Úgy tűnt, hogy a nadrágja annyira szűk, hogy a lánynak be kell húznia a hasát, ha leül, ami nagyon kellemetlen érzés, Viki ismerte a csakazértis magamra erőltetem ezt a nadrágot-szindrómát. Mafalda erősen kihúzta a szemét, rúzst tett a szájára, úgy nézett ki, mint aki mindenképp tetszeni akar valakinek. De ha előtte sírt, talán nem szerelmi csalódásról van szó? És most annak a fiúnak akarja megmutatni, hogy túltette magát a dolgon?

A Bairro Alto-ra mentek, egy elég nagy kávézóba, amely már akkor, mikor odaértek (Viki szándékosan nem nézett az órájára) félig tele volt. A füst még nem állt a levegőben, de már kezdett sűrűsödni, néhányan heroikus kísérletet tettek arra, hogy a zűrzavarban tanuljanak, a legtöbb asztalon üres kávéscsészék tátogtak, néhol szalvétás kistányérok tanúskodtak arról, hogy vannak diákok, akik néha esznek is valamit.

A fekete-fehér gránitmintás padló tele volt apró, színes papírfecnikkel, mint kiderült, ezek a kristálycukor-csomagolópapírok, amelyeket a kávézó vendégei a legnagyobb természetességgel dobnak a földre. Mafalda céltudatosan sietett át a meglehetősen ócska és nem valami tiszta asztalok között, a pulthoz közel két összetolt kerek asztal körül négyen ültek már. Amália, Paulo és két fiú. Az egyik feltűnően vékony volt, világos hajú, szemüveges és rosszul öltözött, a háta hajlott.

Ahogy Mafalda odahajolt hozzá, hogy megpuszilja, látszott, hogy régen ismerik egymást, volt valami nagyon meghitt kettejük között.


– Gonçalo, régi barátom – mutatta be Mafalda Vikinek.
– Örvendek – mosolygott Viki, és hagyta magát megcsókolni.
A másik fiú alacsony volt, nagyon fekete hajú, eleven arcú.
– Ő pedig Sérgio – mondta Amália. – Mind a ketten a bölcsészkarra járnak.


Mafalda mereven hajolt át az asztalon, hogy megpuszilja Sergiót. Valami feszültség volt közöttük, amiről nem akartak beszélni.
– Vitória külföldi ösztöndíjas – újságolta Amália. – Velünk fog lakni a nagy házban.
– Nagyszerű – mosolygott Sérgio. Nagyon kedves mosolya volt, és átható tekintete, valami hihetetlen árnyalatú zöld szeme és seprűszerű fekete szempillái. Viki érezte, ahogy Mafalda még jobban megfeszül mellette, pedig a szűk nadrágtól már amúgy is alig lélegzett.


A többiek már túl voltak egy kávén, hát Viki és Mafalda is azt kértek. Amália majdnem Paulo ölében ült, sugdosott a fülébe, csókolózott. Gonçalo Mafaldát nézte, Mafalda viszont leginkább a többi asztalt, kétségbeesett igyekezettel próbálta fenntartani a normalitás látszatát. Sérgio hanyagul hátradőlt, egy öngyújtót forgatott az ujjai között és Vikit fixírozta.


– És milyen szakra jártok az egyetemen? – kérdezte Viki úgy általánosságban – Amáliáról tudom, hogy angol és német szakos, Mafalda meg angol-portugál, ugye?
Mafalda bólintott, de nem fűzött hozzá semmit.
– Gonçalo filozófiát végez – vette át a szót Sérgio – én pedig szociológiára járok. És te? Hol tanultál meg ilyen jól portugálul?
– Odahaza, Budapesten. Portugál-latin szakos vagyok, harmadéves.
– És nehéz a portugál egy külföldinek? – akarta tudni Paulo, az egyetlen műszaki ember a társaságban.
– Nem könnyű, de mivel latinul gimnázium óta tanulok, azért annyira nem vészes.
– És mit akarsz kezdeni a portugállal? – így Sérgio.
– Még nem tudom, fordítani, tolmácsolni talán. Tanítok is, vagyis eddig tanítottam, egy gimnáziumban németet, magántanítványoknak meg latint és portugált.
– Az egyetem mellett? – csodálkozott Gonçalo.
– El kell tartanom magam.
– És a szüleid?
Viki csak legyintett, mire elakadt a beszélgetés.


– Lehet itt bort rendelni? – kérdezte gyorsan, hogy mondjon valamit.
– Persze – mondta Sérgio és hanyagul felemelte a kezét, egy pincér pedig azon nyomban ott termett.
– Vöröset, fehéret? – kérdezte, mintha nem nézné ki Vikiből, hogy egyedül is tud rendelni.
– Két deci száraz fehérbort kérek.
– Kancsóból jó lesz? – érdeklődött a pincér rekedten.
– Persze.


Sérgio is csatlakozott hozzá, csak ő vörösbort rendelt. Nem szabad egy hölgyet egyedül inni hagyni. Mafaldának már biztosan fájt a gyomra, felállt és kiment a mosdóba. Mintha mindenki felszabadult volna ettől, megélénkült a beszélgetés és Amáliáék oldalán a nyalás-falás.


Viki akkor is érezte Sérgio átható tekintetét, ha másfelé nézett. Nem volt bátorsága pillanatoknál tovább otthagyni a pillantását a fiúé fogságában, mert az annyira pimasz és merész volt, hogy Viki képtelen volt állni az ostromot. És mindeközben Sérgio alig intézte hozzá a szavait, udvarias tartózkodással társalgott, szétvetett lábbal ült, talán csak ez a testtartás árulkodott valamiről.


Amália elnézést kért a társaságtól, és épp, mikor Mafalda visszajött az asztalhoz, felkelt Paulo öléből és odaszólt Vikinek:
– Nem kell kimenned a mosdóba?
Kellett. De Viki nagyon is jól tudta, hogy Amália figyelmeztetni akarja és körülbelül azt is el tudta képzelni, mire.


– Nézd – kezdett bele mindjárt, ahogy öt lépésre távolodtak az asztaltól. – Jobb, ha tisztában van néhány dologgal.
– Gonçalo szerelmes Mafaldába, Mafalda meg Sergióba. Talán együtt is jártak? – próbált találgatni Viki.
– Nem mondom – így Amália –, jó megfigyelő vagy. Igen, egy hete szakítottak.
Viki felszisszent. Ez elég kellemetlen konstelláció.


De Amália folytatta:
– Nyilván azt is észrevetted hogy Sérgio le sem veszi a szemét rólad, mióta megjöttetek.
– Hát, ez túlzás.
– Nézd, Vitória, én nem ismerlek és nem tudom, milyen szokások uralkodnak nálatok odahaza. De nagyon rosszul jönne ki a lépés, ha most bármi történne közted és Sérgio között. Tudom, hogy nagyon jóképű, bár nem az esetem, de ismerem a dolgait és hidd el, nem ér meg annyit, hogy emiatt rosszban legyél Mafaldával.
– Annyira megviselte?
– Nem tud magához térni. Te is láttad, ott gubbasztott a szobában fürdőköpenyben. Ma látta csak viszont Sergiót.
– Értem.
– Szóval, békén hagyod?
– Én aztán nem tettem semmit. Azt nem tudom megakadályozni, hogy nézzen.
– Érted, mire gondolok.
– Értem.


Amália úgy könyvelte el a dolgot, hogy Viki tartózkodni fog a szemezéstől.
De attól fogva, hogy visszamentek és a két pohár bor már ott állt az asztalon, nem volt megállás. Viki belemerült ebbe a szótlan, feszült flörtbe, az alkohol és a férfipillantás egyre mélyebbre lökték a szemlélődő, önfeladó állapotba.

Mafalda szenvedett, a nadrág is jobban szorította, mert Viki észrevette, hogy a gombot kioldotta. Mafalda még feszengett egy ideig, aztán megunta a színlelést, szája keserűen legörbült, szemfestéke kicsit elkenődött. Fáradtságra hivatkozva felállt, hogy elköszönjön, Gonçalo felajánlotta, hogy hazakíséri. Amália ráparancsolt Paulóra, hogy álljon fel, ők is mennek. Kihívóan néztek le Vikire és Sergióra. A fiúnak nem volt mit vesztenie, de Viki nem akart hirtelen szállás nélkül maradni. Felállt hát ő is, kijelentve, hogy vissza kell mennie a youth hostelbe, Sérgio azonnal felajánlotta, hogy elviszi kocsival. Nem lehetett visszautasítani, Viki különben kénytelen lett volna taxit hívni.


Amália megint közbelépett.
– Beférünk mi abba a kocsiba mindnyájan, előbb visszavisszük Vitóriát, aztán hazafuvaroztok minket. Na, megyünk?
Sérgio zsebrevágta az öngyújtót és letette az asztalra a kávéért és a borért járó fizetséget. A többiek is az asztalon hagyták a pénzt. Ahogy kifelé mentek, Viki hátramaradt egy kicsit, és Sérgio visszafordult felé, átölelte a vállát és a fülébe súgta:
– Nagyon szép vagy.
Aztán elengedte és a szállásig már egy szót se szólt senkihez.
De a leheletének könnyű szellője és az az ölelés teljesen áthatotta Vikit.

A recepciónál egy fekete hajú, arab kinézetű lány állt, lélegzetelállítóan szépnek tűnt közép-európai szemmel. De Viki épp hogy csak konstatálta ezt, nem érzett féltékenységet vagy irigységet, mint máskor, ha nagyon szép nők kerültek elébe. Köszönt és megmutatta a kis bilétát, a lány beazonosította.


– Vitória?
– Igen.
– Van egy üzeneted.
– Egy üzenetem?
A lány komoly szemmel nézett rá és átnyújtott egy cetlit.


Vitóriának csak akkor ötlött eszébe António. Mialatt a kávézóban volt, egyszer sem gondolt rá, sőt, az autóban sem, ott szorongott Mafalda és az ajtó között, négyen préselték be magukat hátra, Amália Paulo ölébe ült, alig kaptak levegőt, de Viki csak az előtte lévő fekete fejet nézte, és hallgatta a kocsi halk neszeit, az indexet, a motorberregést, és teljesen elvesztette az időérzékét. Senki nem szólt, amíg oda nem értek a szálláshoz. Sérgio kiszállt, hogy kinyissa neki az ajtót és búcsúzóul is megcsókolta kétfelől. Érezni lehetett rajta a borszagot, kissé borostás arca kellemesen súrolta a lány bőrét.


– Te jó Isten, hány óra? – kérdezte most Viki az arab hercegnőtől.
– Tíz múlt.
– Az a fiú, aki délután volt szolgálatban már elment, gondolom?
A lány rezzenéstelenül kijelentette, hogy igen, António már elment, bár egy órával később, mint ahogy szokott.
– És mikor lesz újra szolgálatban?
– Hétvégén szabad, úgyhogy csak hétfőn jön megint.
Viki megvonta a vállát. Akkor már késő lesz, én holnapután elmegyek.


A lány nem kíváncsiskodott, jó éjszakát kívánt.


Viki csak akkor nyitotta ki a celtit, mikor felért a szobába, meggyőződött róla, hogy senkit nem költöztettek be időközben és felgyújtotta a villanyt.
„Vitória, egy órát vártam rád – olvasta. – Nagyon sajnálom, hogy nem jöttél el. Szeretnélek viszontlátni, segíteni a szálláskeresésben, légy szíves, hívj fel!” A lap alján ott szerepelt a fiú telefonszáma és még annyi: „ölel António”.


Leült az ágy szélére. Nem sajnálta tulajdonképpen, hogy ebből a találkából nem lett semmi. Eszébe jutott az a zavaró valami, amit érzékelt a férfin, de még mindig nem tudta azonosítani. „Biztos nem éreztem volna jól magam vele – gondolta –, és egyébként is, hová vitt volna? Lehet, hogy egy pszichopata.”

Valójában Sérgio hatása volt akkora, hogy képtelen lett volna más férfivel enyelegni, vagy egyáltalán értelmes módon beszélni. Egy pillanatig habozott, de aztán összetépte a cetlit, bedobta a papírkosárba, amelyben nem volt semmi más szemét. Rájött, hogy nagyon éhes, és kicsit szédül. Előkotorta a táskájából az Amszterdamban vett csokit és megette a felét.

Aztán ruhástól, fogmosás nélkül, bebújt a hűvös ágyba, azzal, hogy csak pihen egy kicsit, majd átöltözik. De csak feküdt, félig kábán, nézte a plafont, mintha mozgott volna vele a szoba, mintha lüktetett volna az egész teste, és lassan melegedő köd venné körül. Sérgio illata sejlett fel valahol az agya egy zugában, és az a zöld szem, amely a fekete szempillák alatt olyan intenzitással rászegeződik. Nagyon szép vagy. Ezzel a tudattal aludt el, és ez visszhangzott benne nyugtalan, villogó fényű álmaiban.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr351361106

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.