Fizettek és elindultak, Paulo is velük ment, ami kifejezetten zavarta Vikit, mert Amália folyton a fiú kezét fogta és elég volt egy piros lámpa ahhoz, hogy csókolózni kezdjen vele. Viki nem is tudta, az idegesíti-e jobban, hogy ennyire semmibe veszik, vagy a fiú csúnya arcbőre, és hogy ez Amáliát a nyalás-falásban egyáltalán nem zavarja.

A lány egyébként kicsit magasabb volt Paulónál, talán ezért, talán megszokásból, lapossarkú cipőt viselt. Vajszínű kabátja alól kilátszott fehér blúza és térdig érő narancssárga szoknyája, amely árnyalatában pontosan egyezett a táska színével. Karcsú volt és egyenes derékkal járt, magabiztosan, mondhatni pimaszul.

Ahogy közeledtek a házhoz, először gyalog, aztán metróra, majd helyi érdekű vasútra szállva, Amália viselkedése egyre jobban idegesítette Vikit, nem csak azért, mert tüntetőleg semmibe vette a zavarát, amely bárki mást is elfogott volna, ha az orra előtt, majdnem az ölében csókolóznak, hanem azért is, ahogy Paulóval beszélt, parancsolgatóan és ostobán becézgetve, és ahogy kurta kacagásokkal próbálta mindenki tudtára adni a járművön, hogy ő mennyire szellemes, vidám és boldog.


Hát, ebbe jól beletrafáltam, gondolta magában, de ha már elindult velük, meg akarta nézni a házat, nem veszít semmit, legfeljebb tett egy kirándulást. Nem tudott volna hogyan visszafordulni, mit mondott volna? Időközben rájöttem, hogy nem bírok egy fedél alatt élni egy ilyen hülyével, mint te?


Mikor leszálltak a HÉV-ről, Viki látta, hogy elég előkelő környékre értek, amely a Tejo folyó partjától nem messze terült el. Szép, régi villák, követségek, magánházak, nagyrészt gondozott kertek, néhol azonban egy-egy elhanyagoltabb kúria is akadt. Vikinek tetszett a környék, a folyó közelsége, a virágzó bokrok, mert itt még január végén is tele voltak a bokrok virágokkal, rózsaszín és fehér virágokkal, meg is kérdezte, milyen bokrok lehetnek.


– Hát kaméliák – mondta Paulo, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember ezt tudja.
– Kaméliák? Mint amilyet a kaméliás hölgy viselt mindig?
– Milyen kaméliás hölgy? – kérdezte Paulo.
– Az ifjabb Dumas regényében – így Viki.
– Dumas, aki a Három testőrt írta? – kérdezte Amália.
– Nem, a fia. Ez a regény adta az ötletet Verdi Traviatájához.
– Valóban? – fintorgott Amália, akinek nem tetszett, hogy olyan témáról van szó, amihez nem ért. Szerencséjére épp befordultak az utcájukba.

Mint kiderült, a házat körülvevő kert olyan hatalmas volt, hogy egy egész háztömbnyi helyet foglalt el, vagyis négy utca határolta a legalább négy méter magas gránitfalakat. Egyetlen bejárat volt, egy olajzöldre festett szárnyas vaskapu. Amália elővett egy meglehetősen nagy kulcsot és beillesztette a zárba. Paulo nekitámasztotta a hátát a falnak. Viki kérdőn nézett rá.
– Ó, ő nem jöhet be – magyarázta Amália. – Fiúkat nem szabad fogadnunk.


Viki vállat vont. Őt ugyan miért zavarná ez? Jobb is, ha a házban nem kell elviselnie, hogy Amália csókolózik Paulóval, az ölébe ül és hasonló kellemetes dolgokat művel.


Beléptek a hatalmas kertbe, amelyen látszott, hogy jobb napokat látott valaha, de most nem értő kezek művelik, ha egyáltalán műveli valaki. A fű térdig ért, antik szobormásolatok álltak itt-ott, olyan hűen az eredetiekhez, hogy a kezük-lábuk is hiányzott, mészkő bőrük elszíneződött, és lyukacsos lett. Volt egy szökőkút is, amelyben csak állt a poshadt víz, nyilván, mert a legutóbbi eső óta még nem párolgott el belőle.

Itt is voltak kaméliabokrok, alattuk és körülöttük elhullott virágok, ahol aszfalt fölé nyúltak, ott a lehullott virágok nedves masszává lapultak, láthatólag senki nem törődött azzal, hogy elcsúszik-e valaki rajtuk, vagy sem. A kétemeletes, valamikor a XVIII. században épült ház gyönyörű lehetett valaha, de alaposan lepusztult az évek alatt, vagy érdektelenség vagy pénzhiány vagy mindkettő miatt. A kapuval szembeni főbejáratot nyilván évek óta nem nyitották ki, Amália ettől balra vette az irányt és elindult, hogy megkerülje az épületet.


– Mi a hátsó konyhából tudunk bemenni – magyarázta. – Itt is van egy konyha, az asszonyság és a családja, meg az alkalmazottak is itt esznek, főznek, tulajdonképpen az egész napot itt töltik.
– Ki ez az asszonyság? – kérdezte Viki. Valami nagydarab gazdasszonyt képzelt el, akinek lételeme a főzés és az evés, de hogy lehet egy ilyen értékes épület és park tulajdonosa?
– Dona Deolinda adja ki nekünk a szobákat, de nem tudom, hogy ő tulajdonos-e vagy csak bérlő. Nem kérdeztem meg soha.


Közben odaértek a hátsó bejárathoz, Viki látta, hogy a kertnek ebben a részében gyümölcsfák állnak, mégpedig roskadásig teli narancsfák!
– Narancs, télen?
– Nem tudtad, hogy a narancs januárban terem? – kérdezte Amália. – Legalább is itt, Lisszabonban így van.
– És szabad szedni a fákról?
– Persze, hogy szabad, kérsz egy narancsot? – és már le is szedett egyet egy közeli ágról. – Tessék. Vigyázz, mert rengeteg benne a lé.


Viki csak tartotta a narancsot a kezében, nem akarta rögtön megenni. Beléptek a sötét, hűvös konyhába, amelynek csak egyetlen, kicsi ablaka volt, de azon se lehetett kilátni. Az ablaktáblák be voltak csukva. A homályban csak annyit lehetett kivenni, hogy nagyon régies a berendezés, és nincs valami nagy tisztaság, némi ételmaradék hevert a mosogató mellett, mosatlan edények társaságában. Viki az ilyesmire nagyon kényes volt, de Kati mellett is el kellett viselnie a rendetlenséget, csak megvonta a vállát. A konyhából egy homályos folyosóra jutottak, amelyből kisebb terem nyílt.


– Ez az ebédlő – mondta Amália –, de nem szoktuk használni, csak, ha főzünk. Általában a menzán eszünk, vacsorára meg hideget. Hétvégén főzőcskézünk, Mafalda, a szobatársam sokkal jobb szakácsnő, mint én.
Viki csak hümmögött. Szűk lépcső vezetett az emeletre.


– Itt a fürdőszoba. Csak zuhanyozó van, elég régimódi persze, csak reggel 6h-tól 9h-ig van melegvíz, mikor a másik oldalon bekapcsolják a bojlert.
De Amália már terelte is tovább, a második emeletre.


Itt végre világosabb volt. A kis folyosóról két ajtó nyílt, a bal oldaliba nyitott be Amália.
– Szia, Mafalda – köszönt a bent tartózkodó lánynak, de anélkül, hogy Vikinek engedte volna, hogy akár benézzen a szobába.
– Szia – felelt egy hang – Ilyen korán hazajöttél?
– Találtam valakit, akit érdekel Cristina szobája.
– Tényleg?
– Egy külföldi lány, honnan is jöttél, Vitória?
– Magyarországról.
– Ja, onnan. Szóval ösztöndíjas, fél évig marad Lisszabonban.
– Várjatok, mindjárt kimegyek.


Amália sarkonfordult és benyitott a szemben lévő szobába.
– Ez lenne az, nézd csak meg nyugodtan.


Viki belépett. Egyszerű, elég tágas, világos szoba volt, két ággyal és két éjjeliszekrénnyel. A falnál egy ódon szekrény állt. Asztal sajnos sehol. Szóval jegyzetelni, tanulni az ágyban kellene, gondolta Viki. De a szobának legalább kellemes hangulatot adott a két nagy ablakon beáradó fény, a fapadló és a tetőgerendák meleg tónusa.


– Na, hogy tetszik? – dugta be a fejét az ajtón egy lány, nyilván Mafalda. Rövid, hullámos fekete haja volt, hosszúkás, puha arca, különben is minden kerek és puha volt rajta. Rózsaszín fürdőköpenyt viselt és az arca arról tanúskodott, hogy a délután egy részét alvással töltötte, kicsit levertnek tűnt, mintha talán sírt is volna nemrég.


– Szervusz – nyújtott kezet Viki –, nagyon szép a szoba. És az egész ház rendkívül érdekes. A park nagyon tetszik. Ránk szólnak, ha kiülünk oda néha?
Mafalda mosolygott.
– Dehogy is. Egyébként teregetni is odakint szoktunk. Én olykor gitározom. Persze inkább, ha meleg van. Tudod, a lánytunában játszom.
– Miben?
– A tunában. Nem tudod, mi az?
Viki a fejét rázta.
– Lányzenekar. Diákdalokat adunk elő. Majd meglátod.

Viki leült az egyik ágy szélére és úgy döntött, hogy megérkezett.



A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr751352967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.