Szokatlanul meleg volt, mire odaértek a tengerparti kempinghez. Vagy az Algarvén tán nem is volt szokatlan. Viki hosszú nadrágot viselt, de úgy 8-9 óra körül már úgy érezte, hogy rátapad a bőrére, és mindenképp meg kell tőle szabadulnia. Egyetértettek abban, hogy teljesen felesleges lenne sátorveréssel foglalkozni, a holmijaik nagy részét a recepción hagyták, és elindultak a strand felé. Egyetlen bökkenő volt, hogy Viki nem vitt magával fürdőruhát. A strand bejáratánál ugyan volt egy árus, de csak nyári ruhákat tartott. Viki előre küldte a srácokat, hogy keressenek árnyékot (ők már egy szál fürdőgatyában voltak mind a hárman) és válogatni kezdett a ruhák között.

Megtetszett neki egy világoskék, ujjatlan ruha, megkérdezte, felpróbálhatja-e, és mivel épp jó volt rá, úgy döntött, magán is hagyja, a hosszúnadrágot meg levette. Akkor látta, hogy Tarak visszafelé jön, fülig ért a szája, annyira mosolygott.Viki kibújt a pólójából is úgy, hogy nem vette le a ruhát, mindjárt sokkal kellemesebben érezte magát.

- Nagyon csinos vagy.
- Ó, biztos, miután egy napja nem aludtam.
- Nem látszik rajtad. Jó ez a ruha. Jól áll a szemedhez.

Nem lévén tükör az árusnál, Viki nem tehetett mást, minthogy elhitte Tarak bókját.

- Bejössz fürödni?
- Nincs fürdőruhám. 
- Ó, de kár. Pedig nagyon jó lehet a víz. Mi mindjárt megyünk.
- Addig vigyázok a cuccokra. A lábamat majd belemártom azért.

Árnyék persze nem volt egy szál sem, lehetett volna napernyőt bérelni, de túl drágának ítélték. A srácok berohantak a vízbe, Viki meg leült az egyik törölközőjére és csak nézte őket. Alig volt valami légmozgás,nem úgy, mint Lisszabonban és főleg Portóban, ahol a tengerpart elképzelhetetlen lenne szél nélkül.

- Nagyon klassz a víz - újságolta Tarak, mikor nedves testtel visszajött a törölközőhöz.
- Belemegyek térdig, az is jó lesz. Itt maradsz a cuccokkal?

Tarak elnyúlt a törölközőn, kicsit összefröcskölte a lányt.

- Menjél csak.

A víz tényleg nagyon kellemes volt. Nem igaz, hogy elvergődik az Algarvéra, ilyen idő van, és ezt kihagyja. Csak, mert nincs fürdőruha nála. Visszament a hátizsákjához.

- Mi lenne, ha rövidnadrágban és pólóban úsznék egyet?
- Semmi nem lenne, szerintem nagyszerű ötlet. Bár kicsit nehezen fogsz majd mozogni. De megoldható. És utána hamar megszáradnak a cuccaid, bár olyan sósak lesznek, hogy felvenni nem fogod tudni.

Viki megint öltözni kezdett, bugyit le, helyette rövidnadrág, ez volt a könnyebbik rész, aztán kibújt a melltartójából és magára ügyeskedte az imént levetett pólóját. Majd levette a ruhát. Visszafelé nehezebb lesz megoldani, de majd csak elboldogul.
Tarak nem szólt semmit, és nem is bámulta kiguvadt szemmel. Közben visszajött a másik két srác, és Tarak úgy döntött, hogy a lánnyal tart a vízbe.

Furcsa, felszabadító érzés volt melltartó nélkül úszni, hiába volt rajta a póló, az lebegni kezdett a teste körül. Eszébe jutott egy nyár, amikor még csak éppen el kezdett nőni a melle, és a nyári táborban úgy döntött, hogy melltartó nélkül megy a medencébe. Úgy érezte, valami elképesztően perverz dolgot csinál, és élvezte. 

Tarak remekül úszott, Viki nem is nagyon látta, hol tart éppen, arról szó sem lehetett, hogy együtt ússzanak, a lány sokkal lassabb volt. Élvezte a vizet és a napot, így, ebben a helyzetben nem tűnt kellemetlennek a hőség. Majd, ha visszafelé buszozik a pályaudvarra, egyedül. Vissza kell mennie. Vagy mégsem? Vajon mi történne, ha maradna, és az egyik sátorban aludna az egyik fiúval? Naivitás azt hinni, hogy akármelyik is lenne a három srác közül, nem próbálkozna? Naivitás, talán. És hogyan szerveznék meg az egészet, Vikire bíznák, hogy kivel akar aludni? Vagy az egyiküké a kétszemélyes sátor, és azzal kellene aludnia, akármit szeretne ő maga? Be- bevillant az agyába egy fantázia, mind a három fiúval összegabalyodni, egymás után vagy akár majdnem egyidejűleg, valami csendes, őrült orgia közepette. Felizgatta a gondolat, de örült neki, hogy nem látnak bele a fejébe, biztos nagyon megdöbbennének. A maguk módján szinte konzervatívnak hatottak, jól nevelt fickók voltak, és biztos róla is azt feltételezték, hogy tisztességes lány - vagy egy tisztességes lány ab ovo nem utazik egyedül egy éjszakai vonaton? Egy tisztességes lány sosincs egyedül. Lehet.

Mire visszaért a törölközőkhöz, mind a három srác ott heverészett. Vizes ruhája teljesen a testéhez tapadt, és tudta, hogy a póló kevesebbet fed el, mint amennyit megmutat, de nem zavarta egy kicsit sem. Tarak felállt, és tartotta a legnagyobb fürdőlepedőt, hogy Viki átöltözhessen.

Úgy délután három felé a német srác megkérdezte:

- Nos, maradsz? Mert, ha menni akarsz, nemsokára indulnod kell.
- Kikísérünk a buszmegállóhoz - nyugtatta meg az egyiptomi.
- De szerintem ne menj el, maradj velünk - mosolygott az indiai.
- Vissza kell mennem. Tényleg. Én is szívesen maradnék.

Tarak nem erősködött, és továbbra is mosolygott. Nem volt ez az egész olyan fontos, ha megy, megy, ha marad, marad.

- Aggódnának értem.

Tényleg, ha most bármi történik vele, soha senki nem fogja megtudni. Vagy csak nagyon nehezen. Talán fel kellene hívnia valakit, de kit? Carlost? Diogót? Nem, Diogót biztos nem. Carlos meg sértődötten távozott legutóbb, őt aztán nem fogja felhívni. Nem hív fel senkit. Már elindultak a megálló felé, mikor Viki megtorpant és kijelentette:

- Rendben, veletek maradok.
 

8 komment

Címkék: tengerpart

Olvasni lehetetlenség volt, mikor besötétedett, megpróbált lefeküdni az ülésen, bár nem volt olyan szerencséje, hogy fülkékre osztott lett volna a vonat, így két embernyi helyen kellett kuporognia, hogy elférjen, és tudta, hogy órákig úgysem fogja bírni ezt a testhelyzetet. De kegyetlenül álmos volt, és kezdte bánni, hogy nem ment vissza Torresbe, a kényelmes szállodai ágyába, amelyben végre kialhatná magát.

Mégiscsak sikerült elpillednie, mert mikor ismét magához tért, a szemben lévő ülésen két fiatalember helyezkedett el, egy pedig mellettük állt. Huszonévesek lehettek, bakancsos, hátizsákos turisták, aki állt, nagyon fehér bőrű, szőke, inas srác volt, a másik kettő pedig kifejezetten sötét tónusú. A legsötétebbik indiainak nézett ki, ez volt a leghelyesebb is hármójuk közül.

Észrevették, hogy felébredt, és azonnal megkérdezték, nem zavarja-e, hogy leültek vele szemben, de nem bírták a zajt a szomszéd fülkében: ott még mindig dalolt a férfikórus. És ittak is, minden bizonnyal. Viki gyorsan felült, hogy a szőke fiúnak is jusson hely. Angolul beszéltek, de érződött, hogy egyiknek sem anyanyelve az angol, noha mikor Viki rákérdezett, egyöntetűen azt felelték, hogy kanadaiak. Na jó, lehet, hogy kanadai állampolgárok, de ez még semmit nem mond a valódi származásukról. Viki nehezen lendült bele az angolba, kereste a szavakat, nagyon fáradt volt. A fiúk azonban ébren tartották, sőt, elég hamar összebarátkozott velük.

Kiszedte belőlük, hogy amellett, hogy kanadaiak, azért más identitásuk is van, a szőke srác eredetileg német volt, de igen keveset tudott németül, kiskorában vándoroltak ki a szülei. A legsötétebb valóban indiai származású volt, a harmadik fiú pedig egyiptomi. Nem látszott a gondolkodásmódjukon szembeöltő különbség, látszott rajtok, hogy jó barátok és nagyon kellemes hangulat uralkodott köztük.

Hamarosan felajánlották étel- és italkészletüket Vikinek, és mikor kiderült, hogy ő is Faróba tart, terveket kezdtek szőni arra vonatkozólag, hogy majd együtt bóklásznak a városban és keresik meg a kempinget. Két sátor volt náluk, ahogy előadták, két kétszemélyes, úgyhogy Vikinek is tudnak helyet biztosítani, ha igényt tart rá, felőlük rendben, sőt, nagyon örülnének a társaságának. Viki pirulva a fejét rázta, mondván, hogy ő az este vissza akar menni Lisszabonba. Ó, majd eldönti, hagyták rá, ha odaértek, meglátja, hogy nem lesz semmi kedve újra vonatra ülni.

Viki nem aggódott amiatt, hogy a srácok kihasználják a helyzetet, úgy érezte, hogy biztonságban van velük, bár nem tudta volna megmondani, miből fakadt ez az érzés. Megnyugtatóan hatottak rá, kedvesek és természetesek voltak, és rendkívül gyorsan védelmezői szerepet vettek fel vele kapcsolatban. Az indiai fiú még szóvá is tette, hogy a neve, Tarak, annyit tesz, mint őrző, védelmező. Viki nyugodtan rábízhatja magát. Az egyiptomit Kardalnak, a németet pedig Karlnak hívták, mintha nem lenne más magánhangzó a világon, mint az "a".

Hajnali fél hatkor kászálódtak ki a vonatból Faro-ban, és az első dolguk az volt, hogy az egyetlen nyitva tartó kávézóban az állomás mellett megigyanak egy tejeskávét és magukba tömjenek néhány friss croissont. Magától értetődő volt, hogy Viki a srácokkal tart, sőt, még azt se engedték meg neki, hogy fizessen. Aztán felkerekedtek, hogy megkeressék a buszpályaudvart, mert a kempinghez busszal lehetett csak eljutni. Útközben megálltak a piacnál, elcsábultak, Viki tolmácskodott, bevásároltak néhány almát és mandarint, és egy lépcsőn ülve meg laticelen heverészve fogyasztották el.

Vikinek egyre jobban tetszett Tarak, bár semmiféle intellektuális csevegésbe nem tudott kezdeni vele. Mind a három srác mérnökhallgató volt egyébként, és az általuk emlegetett könyveket Viki nem ismerte. De ez úgysem számított semmit, jó volt velük lenni. Különösképpen Tarakkal, akinek a mosolya ragadósnak bizonyult. Miközben látszólag határozottan kitartott amellett, hogy ő este visszamegy Lisszabonba, nem hagyta nyugodni az ötlet: mi lenne, ha elfogadná az ajánlatot a sátrat illetően? Mi baja eshet? Nem úgy néznek ki, mintha meg akarnák erőszakolni, ami azt illeti, az indiai srác esetében még azt se bánná, ha egy sátorban kéne vele aludni. Hagyta, hogy vigyék, amerre menni akartak, és miután kinyomozta, hogy melyik buszra kell felszállniuk, ha a kempingbe akarnak jutni, ahelyett, hogy érzékeny búcsút vett volna tőlük, felszállt ő is a járműre.

Ahogy közeledett a délután négy óra, úgy ment el a kedve egyre inkább a találkozástól. Semmi szüksége még egy ex dicsőséges mennybemeneteléhez asszisztálni, tényleg, mi az ördögnek tenné ki magát ennek? Ha Diogo nem találja ki ezt a teljesen értelmetlen lisszaboni kirándulást, amelyről aztán oly könnyű volt lebeszélni, most békében ülhetne Torres Vedrasban - igaz, hogy az üresség-érzés mindenestül áthatná, de legalább nem róná ennek az annyira ismerős és most mégis annyira idegen városnak az utcáit. 

Egy éjszakára való holmi volt nála és némi pénz, meg egy könyv, aminek a felét még nem olvasta el. Három óra negyvenötkor nem hogy közelebb lett volna az ifjúsági szálláshoz, mint amikor kiszállt Diogo kocsijából, hanem sokkal messzebb andalgott, a Tejo partján. A kikötő környékére ért, ahonnan a másik oldalra indulnak a kompok. Eszébe jutott Sérgio és az a nevezetes nap, mikor elment hozzá, élete egyik legjobb erotikus élménye máig. Vajon milyen lenne Sérgióval most, hogy már annyi mindenen túl van? Soha nem szeretkezett vele. 

Négy körül ért a hajóállomásra, tíz perc múlva volt járat. Vett egy jegyet. Keresett egy fülkét és felhívta az ifjúsági szállást. António vette fel megint - még nem váltotta fel São. 

- Ne haragudj, mégsem megyek ma hozzátok - jelentette be neki. Nem is kell említened São-nak, hogy a városban voltam. 
- Már szóltam neki és mindketten reméltük, hogy eljössz. Mi a baj, miért gondoltad meg magad?
- Talán holnapután. Talán akkor majd benézek. Nem tudom.
- De mi a baj, Vick? Mondtam valamit, amivel megbántottalak?
- Nem, csak... Nincs kedvem magyarázkodni. Ne számítsatok rám. Ma ne.

Letette a kagylót.

Felszállt a kompra. Egy kis hátizsákkal és a válltáskájával. Még fogalma sem volt, mihez kezd a túloldalon. Titkon azt remélte, hogy összefut Sérgióval, hirtelen úgy érezte, nagyon kívánja, pedig hónapokig nem is jutott eszébe. Amikor bele volt szerelmesedve, rengeteget gyötrődött, most mégis csak arra tudott gondolni, milyen érzés volt csókolózni vele, mintha kilépett volna a testéből és lebegne valahol, vagy azonnal össze tudna csuklani.  

De Sérgio nem volt a kompon. És Viki roppant szégyellte volna magát, ha a fiú rajtakapja, hogy a háza körül ólálkodik, nem is igen értette, hogy foghatta el ez az erős nosztalgia. 

Végül a barreirói pályaudvaron találta magát, amely csak úgy nyüzsgött a kiskatonáktól. Hátizsákos turisták is akadtak, némelyeken látszott, hogy napok óta nem fürödtek, kulacsok és bakancsok csüggtek a zsákjaikon, laticelt szorítottak magukhoz. Faro. Ha felül a vonatra, épp hajnali öt, fél hat tájban ér majd az Algarve fővárosába. A vonaton töltheti az éjszakát, talán aludni is tud. Megnézi magának a tengert, igaz, fürdőruhát nem hozott magával, de nem baj, majd csak bokáig megy be a vízbe. És este felül a vonatra megint, visszautazik Lisszabonba. 

Megvette a jegyet. Még volt ideje az indulásig, beült a büfébe és megpróbált olvasni. Figyelte a kiskatonákat, azok meg őt. Hárman letelepedtek a szomszédos asztalhoz. A legbátrabb pofátlanul elkezdte bámulni, és két perc elteltével megkérdezte, hogy mi az, amit olyan nagy érdeklődéssel olvas. Viki nem bánta, hogy leszólítják, megmutatta a címlapot - egy német krimi volt, és az Alexandre-ként bemutatkozó kiskatona fel is ismerte a nyelvet. Viki nem világosította fel arról, hogy ő nem német, hirtelen izgalmasnak tűnt másnak kiadnia magát, mint aki valójában volt. 

Alexandre meglepően értelmesnek bizonyult, nem csak a szokásos, nőzős szólamokra volt képes, a haverjai hamar meg is unták, hogy asszisztáljanak a beszélgetéshez, amely hamar az irodalomra terelődött. A fiú egyébként kifejezetten jóképűnek számított, noha kicsit vékony volt, mint aki nem sokat törődik az asztal örömeivel, de magas volt és vállas.  Az egyenruha nagyon jól állt neki. Kiderült, hogy Cervantes-rajongó, őt tekinti példaképének, és maga is foglalkozik írással. 

Egy óra csevegés után el kellett búcsúzniuk egymástól, Alexandre megadta a címét Vikinek, és arra kérte, hogy mindenképp írjon majd neki. Viki nem adta meg a saját címét, de megígérte, hogy majd ír. Maga sem tudta, miért. 

A flört viszont jót tett e hangulatának és mosolyogva szállt fel a vonatra. Még az sem tudta elrontani a hangulatát, hogy a szerelvény eléggé tele volt és indulás után nem sokkal öblös hangú férfikórus kezdte énekelni a Grandola Vila Morenát, a 74-es forradalom emlékezetes dalát. Valószínű volt, hogy nem sokat fog aludni Faro-ig. 

Nem érte el São-t, de megígérte Antóniónak, hogy délután négy körül beugrik az ifjúsági szállásra. A férfi még ingyen szobát is ajánlott, ha szüksége lenne rá. Van egy felújítandó helyiség, amelyet épp nem adnak ki, de Viki egy éjszakára nyugodtan ott maradhatna. Vajon ezt úgy kell érteni, hogy António is szívesen benézne hozzá? - futott át Viki agyán. Nem, biztosan teljesen ártatlan ajánlat, hiszen friss házas. Viki megköszönte, de elhárította a lehetőséget, bár fogalma se volt, hol fog aludni, egyáltalán nem biztos, hogy rég nem látott barátnője meghívja magához. Ki tudja hol és kivel él most. És különben is éjszakába nyúlóan dolgozni fog.

Alighogy Viki letette a telefont, Diogo vette ki a kezéből a kagylót, és felhívta Otáviát. A lány először nem akart beszélni vele, de végül beadta a derekát. Diogo hosszasan győzködte, és közben arra kérte Vikit, hogy váltson még neki a pultnál 50 escudósokat, mert azokkal kellett teletömni a telefont. Viki szerzett a tulajdonostól egy marékkal. Hallótávolságon belül volt, és bármennyire is nem akarta hallani a beszélgetést, kénytelen volt vele. Az első pár percben bírta, de mikor Diogo számára ismeretlen hangvételben bizonygatta, mennyire szereti Otáviát, felállt, és kisétált a kávézóból. Nem akarta ezt hallani, elege volt az egészből. Pénzváltónak használja, meg bizalmasnak, de nincs tekintettel az érzelmeire. Meggyőzte arról, hogy milyen nagyszerű több partnert is kipróbálni, de most itt könyörög egy kiscsajnak, hogy fogadja vissza, bocsásson meg azt se tudja, miért. És még António is idegesíti majd az egyetemi oktató feleségével, miközben Carlos Torres Vedrasban duzzog.

Diogo triumfált. Viki csak annyit érzékelt, hogy a férfi megpörgeti és megpuszilja.

- Kiszedtem belőle, mi a baja. És beleegyezett, hogy tisztázzuk. A végén még ő kért bocsánatot, hogy belenyúlt a bőröndömbe. Tudod, mi az abszurd? Nem is emlékeztem már, hogy benne vannak az óvszerek, ott hevernek egy csomó ideje. Ilyen marhaságot. Nyugodt lélekkel mondhattam, hogy az idejét se tudom, mikor tettem oda őket. Egyébként elmondhattad volna, de megértem, hogy nem tetted. Az a lényeg, hogy megoldódott, legalábbis megtört a jég. Hú, de megéheztem. A nehéz tárgyalások mindig kiveszik belőlem az energiát. Úgy, mint a szex. Na, gyere, tudok egy jó éttermet, kirúgunk a hámból, négyre elviszlek az ifjúsági szálláshoz, aztán tűzök vissza Torres Vedrasba.

Viki tartózkodóan mosolygott.

- Miattam ne maradj négyig, ha most akarsz menni, menjél. Úgyse én járok az eszedben.
- De megígértem neked, hogy veled töltöm ezt a napot.
- Így ne. Hogy közben folyton másra gondolsz, ne töltsd velem. Menj csak vissza Torresbe. Tegyél ki valahol a központban, majd ellógom az időt a könyvesboltokban vagy beülök egy moziba.
- Olyan csalódottnak tűnsz.
- Ne haragudj, örülnöm kéne, hogy kibékültetek. De nem vagyok rá képes. Hagyjuk.

Közel volt a síráshoz, annyira közel, hogy alig bírta visszanyelni a könnyeit. Vége, vége az egész Diogo-történetnek, és ez még észre se veszi, hogy neki mennyit jelentett, még jó fej akar lenni, milyen szánalmas ez. Minél gyorsabban elbúcsúznak, annál jobb.

- Biztos vagy benne, hogy nem bánod, ha most elmegyek?
- Jobb, ha elmész. Menjél.

A központig már nem beszéltek. Mikor kiszállt, megkönnyebbült, úgy érezte, végre alaposan kisírhatja magát. De eszébe jutott, hogy vörös, bedagadt szemmel mégse kerülhet António elé, túl büszke volt ahhoz, hogy így mutatkozzék előtte, ha már egy normális kapcsolatot nem tud felmutatni. Bár miért kéne feltétlenül igazat mondania? Messziről jött ember azt mond, amit akar. Talán valami csöpögősen romantikus sztorival kellene előállnia.
 

Nem gondolta volna, hogy valaha szüksége lesz még arra a telefonszámra. A pióca háza, a lelakatolt telefon, Sónia, az őrmesternő, vajon még ő uralkodik a szemétdombon? Miért is ne, valószínűleg minden törzslakó ott van még, és meglehet, hogy a fiúik se változtak. Ha Sónia veszi fel, vajon emlékszik-e majd rá? És megint gúnyolódik-e egy sort?

De nem ő vette fel, hanem egy ismeretlen lány, aki közölte, hogy semmilyen Conceição-t nem ismer, de rémlik, hogy abban a szobában lakott, amelyben most ő maga, bár sose találkoztak. Nem, a címét nem tudja, és nincs is otthon senki, akit megkérdezhetne, esetleg, ha Viki este telefonál, otthon találja... na persze, Sóniát.

- Már nem lakik ott - közölte Diogóval, mikor visszament az asztalhoz. A férfi éppen felhajtotta a kávéja utolsó cseppjét.

- Nem is leveleztél vele?
- Egy-két levelet váltottunk, de aztán valahogy elmaradt. Én is költöztem közben, a jelek szerint ő is.
- És a munkahelye? Megpróbálhatnád ott is.
- Az igaz, csak azt a számot szerintem nem hoztam magammal.
- Nem lehet valami nehéz kideríteni. Ifjúsági szállás, nem? Van ilyen vagy kettő Lisszabonban. Vagy csak egy?
- Azt hiszem, csak egy.
- Akkor kérek egy telefonkönyvet a tulajtól.

Viki szívesen feladta volna a nyomozást a barátnője elérhetősége után, mert annyira nem akart vele találkozni, de úgy tűnt, Diogónak kell most valami konkrét tennivalóra, mert ezzel eltereli a figyelmét arról a témáról, amelyről Viki nem hajlandó beszélni. Addig úgysem nyugszik, amíg a lány el nem éri São-t, akár akarja, akár nem. Probléma, megoldás, sikerélmény.

Végre megtalálták a telefonszámot, és Viki kicsit idegesen tárcsázott. Még mindig ki nem állhatta, ha telefonálnia kellett, ezt a fóbiát nem sikerült legyőznie magában. Egy férfi vette fel, Viki elhadarta neki, hogy kit keres - bár abból, hogy nem maga a lány vette fel a telefont, arra következtetett, hogy most épp nincs szolgálatban.

- Vick? Ugye, te vagy az?

Úristen, hogy nem jutott eszébe a lehetőség, hogy António fogja felvenni? És, hogy ráismer a hangjára, talán a kiejtéséből.

Kétségbeesetten pillantott Diogóra, aztán a plafonra. Igazán nem hiányzott még ez is.

- António? Igen, én vagyok az.
- Honnan telefonálsz? Budapestről?

Milyen könnyű lenne azt hazudni, hogy igen.

- Nem, közelebbről. São-t keresem, de gondolom, akkor nincs bent.
- Délutános. Eljöhetnél és megvárhatnád.
- Hát, az most nem menne. Dolgom van éppen.
- Értem. Pedig szívesen találkoznék veled. Olyan régen láttalak.

Mintha nem úgy váltak volna el, ahogy. Mi az ördögnek akarna vele találkozni azok után?

- Jól vagy egyébként? - kérdezte udvariasságból.
- Persze. Képzeld, megnősültem.
- Komolyan? Ennek igazán örülök. És mikor?
- Egész friss a dolog. És nemsokára felvételizem az egyetemre, történelem szakra. A feleségem egyébként ott óraadó.
- Az egyetemen tanít?
- Aha. Ő tartotta a felkészítőt. Vagyis még mindig ő tartja, csak én már nem járok. Inkább hazavittem magamnak a tanárnőt - humorizált a férfi. Viki pontosan tudta, hogy mennyire büszke arra, milyen nőt fogott ki és hogy ezt most a volt szerelme orra alá dörgölheti.

- Ügyes. Nagyon örülök, hogy ilyen jól alakul minden a számodra - mondta némi kincstári derűvel, amelyben volt egy adag keserűség. Pedig alapjában véve örült, csak mégsem teljes szívvel. Arra kellett gondolnia, hogy neki bezzeg semmi nem sikerült, még csak állandó pasija sincs.

- Tényleg nem jössz be? Üljünk már le egy kávéra.
- Nem tudom, meddig maradok Lisszabonban. São hánykor kezd?
- Négykor.
- Nem tudod az új otthoni számát?
- De, persze. Meg tudom adni.

 - Jól van - mondta Diogo - értem, nincs semmi gond. Értékelem, hogy tudsz titkot tartani. Nos, beszéltél a barátnőddel? Találkoztok?

Viki kifelé nézett az ablakon, lepusztult épületek mellett hajtottak el, érezte a tenger közelségét a levegőben, noha csak a Tejo hömpölygött közvetlenül az út mellett. Vajon Diogo csak csevegni akar, vagy arra kíváncsi, hogy mikor szabadulhat meg tőle? Ha nem beszél Otáviáról, akkor nincs mit mondaniuk egymásnak? 

- Nem beszéltem vele. Már nem volt hozzá energiám tegnap. 
- Megálljunk valahol, hogy tudj telefonálni? 
- Te most haragszol rám, Diogo?
- Dehogy, miért gondolod?
- Úgy érzed, cserbenhagylak? 
- Nem, semmi ilyesmit nem érzek. 
- Tényleg nagy hiba volt eljönni az esküvődre. 
- Ez az egész ügy független tőled. Otávia akkor is látta volna azt, amit látott, bármi is legyen, amit látott, ha te nem jössz el. 
- Igaz. De az én szempontomból hiba volt.
- Nem értem. 
- Nem? Komolyan nem érted? Akkor hagyjuk. 
- Ne hagyjuk, mondd csak, mire gondolsz. Sok jó tulajdonságom van, de a gondolatolvasás nem tartozik az adottságaim közé. Főleg, ha nőkről van szó.

Hogy is mondhatná el, hogy úgy érzi, épp semmibe veszik az érzéseit? Hogy is mondhatná el, hogy igazán sokmindent elvisel egy férfi kedvéért, akit szeret, de ez még neki is sok? Ennyi idő után találkoznak, és csak amiatt, hogy ez a férfi egy másik nővel kapcsolatos ügyeit tárgyalja meg vele. Nem látja őt magát, mintha ott se lenne. Vagy, mintha nem a volt vagy egykori, vagy talán jövőbeni vagy mindenkori szeretője lenne, hanem egy másik férfi. Ezt nem lehet elmondani anélkül, hogy hisztissé ne váljon, hogy el ne kezdjen sírni, hogy olyanokat ne vágjon a férfi fejéhez, amilyeneket nem akar, mert joga sincs hozzá. Nincs joga így érezni, de az érzések attól még ugyanolyan erősek és fájók. Ilyenkor a legjobb egyedül bőgni egy sötét sarokban. De azt is bánná, ha így válnának el. Nem szabad most szétesnie és ennyire rossz benyomást keltenie Diogóban. Ezt az egyet nem engedheti meg magának. Hisztisnek és gyengének nem mutatkozhat.

- Jobb is, ha nem tudsz gondolatot olvasni, hidd el - nyögte ki végül, gombóccal a torkában. - Álljunk meg akkor valahol egy kávéra, és megpróbálok telefonálni. 
- Rendben.
- Egyébként megyünk valahová? Vagy csak céltalanul furikázunk?
- Gondoltam, elmegyünk Sintrába. Csellengünk egy kicsit a városban. 

Ez azt jelenti, hogy szex kizárva, gondolta Viki. De legalább nem rakja ki a következő sarkon. 

 

Nem akart arra gondolni, hogy mi lesz a találkozó után. De minél kevésbé nem akarta, annál inkább elkalandoztak a gondolatai ebben az irányban. Lehet, hogy életében utoljára lesz így kettesben Diogóval? Lehet, hogy a házassága létrejöttének érdekében arra kéri, utazzon haza most, vagy legalábbis menjen el Torres Vedrasból? Bár ez a kérés logikátlan volna, hiszen gyanút ébresztene, és most pont ez az, amit el akarnak kerülni. 

Vajon képes-e Diogo arra, hogy valamiféle fogadalmat tegyen, akár babonából is, csak most az egyszer ússza meg a leleplezést, csak menjen hozzá az a lány, akibe állítólag szerelmes, és eztán jól fog viselkedni? Miért volt olyan nehéz elfogadni, hogy Diogo valóban szerelmes Otáviába, és ennek ellenére, emellett, ennek dacára, sőt, mintegy kiegészítésként szüksége van más nőkre is? Vagyis szüksége volt. Lehet, hogy már nincs is. Mert a házasság, ha létrejön, alapvetően megváltoztat mindent. Megváltoztathat - vagy sem.

Korán kiért az állomásra, mert attól tartott, hogy ismét eltéved. Még vagy egy órát kellett várnia a vonatra, és vacogott a reggeli szélben. A vonaton viszonylag kevesen utaztak, de ahogy Lisszabonhoz közeledtek, egyre többen szálltak fel, noha az ingázók ilyenkor már rég a munkahelyükön voltak. 

Diogo a kocsija mellett állt és dohányzott. Mikor meglátta Vikit, még egyszer meghúzta, aztán eldobta a félig szívott cigarettát. 

- Mikor szoktál vissza? - kérdezte Viki.
- Épp most, de csak egy szálat szívtam. Nem is akarok többet. 
- És mióta nem szívtál már?
- Hébe-hóba rágyújtok most is, teljesen nem hagytam abba. De ha idegesebb vagyok, többet szívok. 
- És most ideges vagy.
- Mitagadás, egy kicsit igen. Nem tudtam mit kezdeni Otáviával, ami eddig még sose fordult elő velem. Megmakacsolta magát. 
- Lehet, hogy csak berezelt. 
- De tud valamit, és neked el is mondta. 
- Viszont én nem mondhatom el neked. 
- Nézd, Vick, értem én, hogy lojális akarsz lenni mindkettőnkkel. És tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész nagyon kellemetlen neked. De tudnom kell, mire alapozza a gyanúját. Nem fogom felhasználni ellene ezt az információt. Soha nem fogja megtudni, hogy megmondtad. De ha nem tudom, mi ellen hadakozom, akkor képtelen vagyok stratégiát választani. Értesz engem? 
- Persze, hogy értelek, mégse mondhatom meg. Nem tehetem.
- De miért nem?
- Nézd, Diogo, túlságosan benne vagyok az ügyben már úgyis, és ez nem az én ügyem. Hülyeség volt tőlem eljönni ide, eljönni a te esküvődre, mikor... Miért nem akadályoztál meg?

Megcsuklott a hangja, de Diogo úgy tett, mintha nem venné észre. 

- Felnőtt nő vagy, te döntesz arról, hogy hová mész és hová nem.
- Ez olyan cinikus mondat volt, Diogo.
- Nem, semmi cinizmus nincs benne. Nem akartad egy percig se, hogy megakadályozzalak, hogy idegyere. Ha eljöttél, azért tetted, mert ezt akartad. 

Hogy lehet ennyire érzéketlen? - gondolta Viki. - Iderángat Lisszabonba, mert NEKI van szüksége az ÉN segítségemre, hogy meggyőzze az Ő menyasszonyát, és nem veszi észre, milyen fájdalmat okoz ezzel? Nem veszi észre, és nem is érdekli. 

Néhány pillanatig arra gondolt, hogy teátrálisan megállíttatja a kocsit és kiszáll a város közepén, pedig azt se nagyon tudta, merre járnak éppen. De a filmekben ez mindig olyan határozott dolognak tűnt, noha legtöbbször csak hiszti volt, és a nők általában vissza is szálltak előbb-utóbb az autóba. De ő nem ez a fajta, ő nem hisztizik. 

- Jól van, ha neked az tetszik, hogy felnőtt nő legyek, akkor az leszek. Ezt mondjuk elvárhatnád Otáviától is - akarta volna hozzátenni, de lenyelte.
- Tehát? Megmondod végre, mi ütött Otáviába? 
- Nem mondhatom meg, már említettem. Legfeljebb a dolog jellegére utalhatok.
- Nocsak, ez már valami. És mi lenne a dolog jellege?
- Nincs személyhez és időhöz köthető bizonyítéka, nem látott semmi olyat, ami bizonyossá tenné számára, hogy megcsaltad. 
- De valamit látott.
- Valamit igen. Ennél többet nem mondhatok. 

Maga sem tudta, hogy volt képes elaludni, de a gyaloglás felemésztette minden erejét, mikor belépett a szobába, egyszerűen hasra feküdt, még a szandálját sem vette le. Úgy érezte magát, mint egy megerőltető tornaórán, amelyen eljön a pillanat, hogy végre feküdni lehet, de persze csak azért, hogy talajgyakorlatokkal kínozzák az embert, mégis vannak lopott pillanatok, amikor csak fekszik, és élvezi a saját meggyötört teste nyugalmát.

Nyugodt álma volt, és nem akaródzott felébrednie. Nem tudta, hányszor csörgött a telefon az éjjeliszekrényen, mire ráeszmélt, hogy ez nem az álma része, hanem a valóság. Lassan kinyújtotta a karját és felvette a kagylót. Oldalára fordult, és a kagylót a szabad fülére helyezte, hogy ne kelljen tartania.

- Igen?
- Felébresztettelek? Ne haragudj. Egyedül vagy?
- Semmi gond. Egyedül. Beszéltél vele?
- Próbáltam, de nem jutottam sokra.
- Mégis, mit mondott?
- Hogy gondolkoznia kell.
- Min? Hogy hozzád menjen-e?
- Nem említette, hogy pontosan min akar gondolkozni. Nem akarta hagyni, hogy megérintsem. Különös volt.
- Eljöttél?
- Igen, de még a városban vagyok.Találkozhatnánk?
- Persze, de hol? Itt, a hotelben nem lenne szerencsés.
- Nem, semmiképp. És nem is ma este, az túl kockázatos. Kis város ez, és úgy sejtem, téged mindenki megjegyez, aki csak lát.
- Azért ez túlzás.
- Itt nem az. Szóval, holnap délelőtt lenne jó. Meg tudnád oldani, hogy vonattal elmenj Lisszabonba?
- Olyan messze?
- Lisszabonban vannak ismerőseid, az nem gyanús, ha oda mész.
- Ez igaz.
- Nem terveztél valamit Carlossal? Hogyhogy nincs nálad épp most?
- Összevesztünk.
- Már megint?
- Mindegy, majd elmesélem holnap. Hol találkozzunk?
- Kimegyek érted a Santa Apolóniára kocsival. Gyere a 8.15-kor induló vonattal.
- És, ha valaki a kisvárosból épp ugyanazzal a vonattal megy Lisszabonba?
- Nem szállok ki a kocsiból, a taxik közelében fogok parkolni, jó így? Az nem lesz gyanús.
- Rendben. Vigyek fogkefét?

Diogo felnevetett.

- Az éjszakát sajnos nem tölthetjük együtt.
- Tényleg sajnálod?
- Tényleg. Nagyon szeretek veled lenni. Ezt te is tudod.
- Lehet, hogy mégis viszek fogkefét. Ha már Lisszabonban járok, meglátogathatnám a barátnőmet. Itt úgyse kíváncsi rám senki a mai nap után.
- Persze, látogasd csak meg. De abban tévedsz, hogy senki nem kíváncsi rád.
- Költői túlzás volt.

Mikor letették a kagylót, Viki csak azt érezte, hogy boldog. És éhes. Nem számított, hogy mi lesz holnapután, de holnap kettesben lehet Diogóval, és talán, talán több is lesz köztük, mint beszélgetés. Talán mégsem. De már a tény, hogy vele lehet épp elég volt ahhoz, hogy eufóriát érezzen. És, ha Carlos keresné közben, úgy kell neki.

1 komment

Címkék: telefon

Ezek után Viki képes volt teljesen eltévedni Torres Vedrasban. Sose gondolta volna, hogy ennyire rosszul tájékozódik, de egyrészt minden máson járt az esze, mint azon, hogy merrefelé indul el, másrészt nem ismerte a várost, sose közlekedett benne egyedül, tehát valójában fogalma sem volt arról, hogy mi merre található. Egyedül a vár jelentett biztos pontot, de hogy a hotel a vártól milyen irányban fekszik, azt nem tudta. 

Miután olyan kurtán-furcsán elbúcsúzott Carlostól, még sétált egy nagyot, beült egy ismeretlen kávézóba ebédelni, és csak a kávé után indult el abba az irányba, ahol a hotelt vagyis panziót sejtette, mint kiderült, tévesen. De sokáig nem kérdezett meg senkit a helyes irányról, úgy gondolta, hogy előbb-utóbb mindenképp odatalál, hogy közeledik, nem olyan nagy város ez, végtére is...

De ahhoz elég nagy volt, hogy tökéletesen eltévedjen benne. Csak a panzió nevére emlékezett, de legalább azt tudta, viszont nem írta fel, hogy melyik utcában található. Nem akart rátelefonálni Carlosra, miután ilyen hangulatban hagyta őt a fiú faképnél, Otáviát meg főleg nem hívhatta. Diogo valószínűleg vagy Otáiáéknál volt még, vagy elment a városból. Viki már azt sem tudta felidézni, hogy vajon említette-e Diogónak, hol szállt meg, pedig szinte biztosra vette, hogy a férfi keresni fogja, mert mindenképp beszélniük kell. De ha nem mondta, hol szállt meg, akkor az is gyanús, ha ez iránt érdeklődik a családnál - azok meg miért jegyezték volna meg a panzió nevét. Vajon kénytelen lesz Carlosnál kérdezősködni?

Egyre idegesebb lett. Talált egy telefonfülkét, de nem volt benne telefonkönyv. Bement egy kávézóba, és megkérdezte, merre van a panzió, de a pult mögött álló tulajdonos és a törzsközönség néhány tagja egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, ugyanakkor annyira felbuzdultak attól, hogy egy csinos nő segítségére lehetnek, hogy semmiképp nem akarták kiengedni a kezükből. Viki már bánta, hogy kérdezősködni kezdett, mert egy fél tucat nagyon jóindulatú, de hátsó szándékoktól nem mentes férfi legyeskedett körülötte, és ez inkább kellemetlenül hatott rá, mintsem hízelgett volna a hiúságának. 

Végül a véletlenül vagy nem annyira véletlenül ott kávészünetet tartó járőr páros szánta meg, felajánlották, hogy elviszik a panzióba, csak foglaljon szépen helyet a rendőrautóban, nem lesz semmi gond. Az egyik alig múlhatott húsz éves, a másik harmincas évei elején járt, és rengeteget beszélt, talán idegességében, talán, mert tényleg ilyen volt a természete. Folyton vicceket mesélt Viki szórakoztatására, de a lány sajnos egyiken se volt képes nevetni, ráadásul a rendőr kollégája sem reagált ezekre a humorosnak szánt történetekre. 

Örökkévalóságnak tűnt, mire eljutottak a panzióig, és Viki végre elbúcsúzhatott tőlük. Na, most már aztán mindenki tudomást szerezhetett arról, hogy ő még egy ekkora városban is képes eltévedni. 

Mikor elkérte a kulcsot a recepción, az ügyeletes lány átadott neki egy cédulát, amelyen gyerekes betűkkel fel voltak tüntetve az időpontok, amelyekben Vikit telefonon keresték. Mindig ugyanaz a férfihang, és mindig ugyanaz a titkolózás. Se bemutatkozni, se üzenetet hagyni nem akart, illetve mindössze annyit üzent a lánynak, hogy este 20 órakor fog ismét telefonálni. 

Viki megkönnyebbült, mikor végre befejeződött a beszélgetésük, túlélte anélkül, hogy elvesztette volna az önuralmát, hogy elárulta volna magát vagy Diogót. Tudta, hogy Diogóval mindenképpen beszélnie kellene még valamikor, talán aznap, de nem talált rá módot, hogy észrevétlenül egyeztessen vele. Csak sokatmondó pillantásokat váltottak egymással, amelyek még jobban felizgatták Vikit, a cinkosság és a szexuális izgalom egyfajta keveréke fogta el, és akármennyire is megviselte a helyzet, valahol élvezte az intenzitását. Élvezte, hogy Diogo cinkosa lehet, és hogy erről senki nem tud, nem is szabad, hogy tudjon.

Mikor Carlossal kilépett az ajtón, a megkönnyebbülés mellett szinte sajnálta, hogy nem maradhat tovább ott, és nem lehet tanúja mindannak, ami ezután következik. Vajon hogyan fog hozzá Otávia a vőlegénye kihallgatásához, és mit lép erre Diogo? Milyen módszereket alkalmaznak, és a lány női ösztönei vajon megbirkózhatnak-e a férfi tapasztaltságával? Diogo fel volt vértezve a manipuláció minden fegyverével, gyakorolta ezt a tudományt az üzleti és a magánéletben egyaránt, de most túlságosan is közelről érintette a dolog, túlságosan sok múlt azon, hogy magához tudja-e ragadni a kezdeményezést.

De meghallgatnám ezt a párbeszédet - gondolta magában. - Akármi legyen is a kimenetele, érdekelne, ki hogy alakít.

- Nos, miről beszéltetek annyit Otáviával? Vagy titok? - érdeklődött Carlos.

Viki szinte megfeledkezett róla, hogy a fiú mellett lépdel, annyira máshol jártak a gondolatai.

- Ahogy sejtetted, a közelgő esküvőjéről. Tanácsokat kért.
- Miféle tanácsokat?
- Hát, nem szexuálisakat, ha ebben reménykedtél volna.
- Milyen kár. Pedig lenne mit tanulnia tőled.
- Boldogul ő maga is, ebben biztos vagyok. Bár ez a mániátok, hogy egy lány legyen szűz az esküvőig, teljesen abszurd.
- Miért lenne annyira abszurd?
- Komolyan kérded?
- Nem, viccből. Nem tudom elhinni, hogy szerinted ez így van jól.
- Vannak előnyei.
- Pasiszemmel talán. Bár szerintem azok az előnyök se igazán előnyök. A hátrányok azonban sokkal jelentősebbek. A nő számára mindenképp.
- Lehet, hogy nem kellene vitába kezdenünk.
- Nincs kedved vitatkozni? Vagy nincsenek érveid?

Carlos idegesen felnevetett.

- Máris támadsz.
- Miért térsz ki a vita elől?
- Nem szeretek veled vitatkozni. Főleg akkor nem, ha ilyen paprikás hangulatban vagy.
- Én, paprikás hangulatban? Nem mondanám. Teljesen nyugodt vagyok.
- Persze. Teljesen nyugodt. Azt hiszem, az idegeidre megyek. Túlságosan rádtelepedtem. Úgyhogy ezt most abba is hagyom.
- Nem, nem mész az idegeimre.
- Dehogynem, látom én. Az éjjel is elhúzódtál, csak azt nem értem, akkor miért ajánlottad fel, hogy ott alhatok? Miért jöttél el az esküvőre egyáltalán? Abban a hitben ringattam magam, hogy még adsz nekünk egy esélyt. De csak idegesítelek. Hazatalálsz innen?

Viki megállt a járda közepén. Nem mondhatja meg Carlosnak, hogy miért ideges, azt pedig hiába próbálja bizonygatni, hogy teljesen nyugodt. Egyrészt tényleg szeretett volna egyedül maradni, másrészt viszont nem akarta, hogy Carlos haragudjon rá, vagy csalódott legyen.

- Hazatalálok, azt hiszem. De nem miattad vagyok most ilyen. Hidd el, hogy semmi bajom veled.
- Szívesen elhinném, hitegettem magam eleget, de ez már megalázó. Azért maradt még bennem annyi büszkeség, hogy lelépjek, ha már ennyire nyilvánvaló, hogy nem kívánatos a társaságom.
- Sosem mondtam ilyet, Carlos.
- Nem, mondani nem mondtad.
- Nem is gondoltam. Fáradt vagyok, túlhajtottam magam otthon. Szarul aludtam. De veled nincs semmi bajom. Komolyan. Ne haragudj.
- Nem haragszom, nyugi. De most jobb, ha elmegyek.
- És mikor látlak?

Carlos szomorúan mosolygott.

- Ez egy kisváros, Vick. Majd összefutunk.

Mikorra befejezték a romok eltakarítását, Carlosék is előkerültek, Diogo és Carlos látszólag szívélyes beszélgetésbe merült, de Vikinek valahogy az volt a benyomása, hogy van köztük némi feszültség. Persze lehet, hogy már mindenütt rémeket lát, Otávia gyanakvása miatt.

Nem úszhatta meg, kénytelen volt kimennie a lánnyal a kertbe, hogy befejezzék a beszélgetésüket. De Viki el volt rá szánva, hogy semmi lényegeset nem fog mondani, és hagyja, hogy Otávia beszéljen, ha már ő erőszakoskodott annyira.

- Azt hiszem, túl hideg voltam vele - kezdte Otávia. - Nem úgy gondolod?
- Nem tudom, mit akartál elérni a viselkedéseddel, de tényleg elég rideg voltál.
- Még soha nem szóltam így hozzá. Biztos nagyon megdöbbent.
- Gondolom.
- Mondott neked valamit, mikor kimentetek a mosdóba?

Már megint ez a faggatózás, miért nem megy ez a nő rendőrnek?

- Semmi különöset. Csak leszidott, amiért olyan ügyetlenül belenyúltam a cserepekbe.
- Azt én se értettem.
- Reflex volt. Nem is gondoltam át. Van ez így. Tényleg hülyeség.
- Fáj?
- Ugyan, alig érzem.
- Szóval, túlzásba vittem a ridegséget, ugye?

Viki megvonta a vállát.

- Nézd, most már valamilyen magyarázatot csak kell majd adnod neki. Ha eddig nem voltál biztos benne, hogy meg akarod-e említeni azokat a gumikat...
- Nem, azokat nem akarom megemlíteni.
- Akkor mire alapozod a gyanúdat?
- Nem tudom, majd kitalálok valamit. Mondjuk, hogy megérzés.
- Aha...
- Persze, akkor majd lerázza magáról.
- Biztos megértő lesz.
- De hogyan derítsem ki, hogy tényleg megcsal-e? Most, három nappal az esküvő előtt?
- Sejtelmem sincs.
- Te voltál már ilyen helyzetben?
- Nem.
- Sose csaltak még meg?

Viki vett egy mély levegőt. Mi okból teregetné itt ki az ügyeit Otáviának?

- Sose kutakodtam egy pasi után se.
- Nézd, az előbb felkaptam a vizet, de most komolyan, nem akarlak megsérteni, de téged nem is zavarna, ha a kedvesed megcsalna?
- Ha szerelmes lennék belé, biztos zavarna. De éppen ezért nem járnék utána.
- Éppen ezért?
- Ha szerelmes vagy, nem akarod elveszíteni a másikat. Ha megbizonyosodsz a hűtlenségéről, sokkal nehezebb kitartani mellette. Mire jó ez? Én nem kutakodnék.
- Ezt csak azért mondod, mert nem vagy szerelmes. Vagy tán sose voltál.

Viki majdnem indulatba jött, de visszafogta magát. Végül is lehet. Nincs értelme most a szerelem definíciójával foglalkozni.

- Ki tudja. Most így gondolom. Te kérdezted.
- Irigyellek.
- Engem? Hát, ez jó.
- Miért is ne? Olyan józanul tudod kezelni mindezt. Nem is ismered a féltékenységet?
- Dehogynem. Viszont te nem tűntél olyannak, aki ismeri.
- Tényleg nem ismertem, mostanáig. Nem is tudom, hogy féltékenység-e. Vagy csak büszkeség. Érted ezt?
- Most akkor szerelmes vagy Diogóba vagy sem?
- Magam sem tudom.
 

Otávia kezdett idegessé válni, Viki még sosem látta ilyennek. Legszívesebben fogta volna magát és kiviharzik a házból, de nem tehette, vagyis úgy érezte, képtelen megtenni. Diogo is kizökkent a szokásos flegma viselkedési sémából, megérezte, hogy lehet némi tétje annak, amit most mond és cselekszik. Viki megsajnálta. Vagy csak rosszul esett neki, hogy a Diogo tévedhetetlenségéről és sérthetetlenségéről szőtt elképzelései nem felelnek meg a valóságnak? Az, hogy a férfi mindig tudja, mit kell tenni, valahogy evidenciának tűnt számára. Micsoda infantilis illúzió.

- Lányok, ha beszélgetni akartok, akkor rajta, bármi is legyen a téma, tárgyaljátok meg nyugiban. 

Viki alig észrevehetően megvonta a vállát, jelezve, hogy nem ő akar beszélni. Sőt, a karjait is összefonta önkéntelenül, és egyfajta dacos testtartással állt ott, jelezve, hogy neki egyáltalán nincs kedve dumcsizni a drága Otáviával, szívesen kimarad belőle. 

- Nem, mintha szükségünk volna az engedélyedre, Diogo - vágta oda Otávia. 
- Természetesen semmi szükségetek rá. 
- Nos, Vitória? 

Csak történne valami váratlan, ami elterelné a figyelmüket! Hol marad már Carlos, ő például megmenthetné a helyzetet, esetleg. 

- Folytathatnánk a kertben? Én szívesebben beszélgetek séta közben. 
- Felőlem...

Viki megkerülte a konyhapultot, és mikor Diogo mellé ért, könyökével szándékosan meglökte a férfi teás poharát. Egy pillanatra úgy tűnt, a lökés nem volt elég erős, de végül a pohár vagy a fizika törvényei úgy döntöttek, hogy engedelmeskednek Viki szándékainak. A pohár leesett és el is tört, noha nem annyira látványosan, ahogy a lány remélte. 

- A francba, de kétbalkezes vagyok - mentegetőzött Viki, és azonnal lehajolt, hogy elkezdje szedegetni a cserepeket, mégpedig olyan ügyetlenül, hogy mindjárt meg is szúrta magát, és szivárogni kezdett a vér az ujjából. Felszisszent, Diogo aggodalmas arccal elhúzta a pohár mellől. Viki a szeme sarkából figyelte Otáviát, a lány már ugrott is, hogy hozza a lapátot és a seprűt, miközben Dona Carmo papírtörlővel próbálta felitatni a teát, és egyre nyugtatgatta Vikit, hogy semmi baj, bárkivel megesik.

Diogo a mosogatóhoz kísérte Vikit.

- Gyanakszik - súgta oda  a lány a férfinak. 
- Ránk?
- Nem, csak rád. És az itteni nődre.
- Nincs is itteni nőm.
- Annál jobb. 

- Minden rendben, Vitória? Nem mély a seb? - kérdezte Dona Carmo.
- Semmiség. 
- Teszünk rá egy tapaszt - tüsténkedett Diogo. 

Anya és lánya takarított, Viki meg Diogóval a mosdó felé vette az irányt. 

- Mit mondtál neki? - suttogta a férfi. - Azt hiszem, itt, a fürdőszobai szekrényben van - jelentette ki fennhangon. 
- Igen, ott biztosan találtok, Diogo - hallatszott Dona Carmo hangja.
- Semmit. Hogy veled beszélje meg, ha kételyei vannak. 
- Rendes tőled.

Viki megvonta a vállát. 

- Szép manőver volt - tette hozzá Diogo.
- Egy filmben láttam. 
- Gondoltam. Beszélsz vele végülis?
- Csak tudnám, minek.
- Hagyd, hogy ő beszéljen. Az a legjobb. 
- Rendben, te tudod. 
- Csak ügyesen.
- Biztosan el akarod venni?
 

Diogo Viki szemébe nézett egy hosszú pillanatig. Aztán fáradtan nekidőlt a falnak.

- Minden rendben lesz - mondta válasz helyett.  

 

11 komment

Címkék: csel

Viki hagyta, hogy Diogo először leendő anyósát üdvözölje, aztán megkerülje a konyhapultot, és neki is adjon két puszit, ahogy ez szokás. Még mindig hevesen dobogott a szíve, sőt, a keze is remegett: utóbbin úgy próbált segíteni, hogy belekapaszkodott a poharába.

Arra gondolt, hogy jó lenne kettesben maradni Diogóval, legalább pár percre, bár nem tudta, mit mondjon, és mit hallgasson el. Talán az a legjobb, ha semmit nem mond Otáviával folytatott beszélgetésükről, felesleges ebbe beleavatkozni, még olyan szinten is, hogy akár utaljon a lány gyanakvására. Pedig Diogo valószínűleg szívesen tudna róla, de mégsem lehet, a hallgatás az egyetlen bölcs megoldás.

- Csak nem maradtam le valami izgalmas beszélgetésről? - kérdezte Diogo.
- Nem beszéltünk semmi izgalmasról - bagatellizálta a dolgot Viki.
- Valami azt súgja, hogy de, látom, hogy elpirultál.

A lány ettől még jobban elpirult, és legszívesebben meglökte volna a férfit. De nem szabadott túlságosan bizalmaskodó viselkedést tanúsítania, kénytelen volt egyensúlyozni a baráti és a szinte közömbös kategóriák között. Hogy is viselkedne, ha tényleg soha nem feküdt volna le vele? Sőt, ha semmilyen hatással nem lenne rá? Ezt sajnos képtelen volt maga elé vetíteni.

- Te is kérsz egy teát, Diogo? - kérdezte Dona Carmo úgy, mintha nem is vette volna észre a közjátékot.
- Az jól jönne, köszönöm. Nem gondoltam, hogy ma itt talállak, Vick. Mikor érkeztél?
- Tegnap.
- Jó volt az utad? Carlos kiment eléd a reptérre?
- Igen, minden rendben volt.
- Ó, az a Carlos milyen rendes fiú - vetette közbe Dona Carmo. - Itt van egyébként ő is.

Diogo a rá jellemző sokatmondó mosollyal nyugtázta ezt.

- Nagyszerű, ha régi barátok találkoznak. 

Mi volt ez most, szarkasztikus megjegyzés, vagy csak a szokásos semmitmondó szöveg? Viki, kihasználva az alkalmat, hogy Dona Carmo a teakészítéssel foglalatoskodik, kérdő tekintetet vetett Diogóra. Diogo megvonta a vállát.

- Valóban - mormogta Viki. Annyi mondanivalója volt, amit el kellett hallgatnia, hogy minden egyéb téma felületesnek tűnt, képtelennek érezte magát az üres fecsegésre. Majd Diogo fecseg, ha akar.

- Tényleg érdekes, hogy itt talállak.
- Távia szeretett volna beszélni Vitóriával - világosította fel Dona Carmo leendő vejét.
- Vagy úgy. Hm, nem is tudtam, hogy ilyen repesve várja az érkezésedet.
- Ez azért túlzás.
- Mégis szinte azonnal találkozni akart veled. Igaz is, nem kéne neki is itt lennie?
- Kiment a kertbe.
- Mielőtt beszéltetek volna?
- Citromot is kérsz a teádba, ugye? - szakította meg a kihallgatást Dona Carmo. Nyilván ismerte már Diogo ízlését, de valamivel el akarta terelni a férfi figyelmét erről a lányos találkozóról. Vikit mentette ezzel? Vagy Otávia helyzetét akarta megkönnyíteni? Esetleg egyik sem?

- Jé, te itt vagy?

Végre megjelent Otávia. Nem lépett oda Diogóhoz, csak biccentett felé, megcsókolni aztán végképp nem volt szándékában. Viki nem tudta, mikor találkoztak legutóbb, de nem úgy néztek ki, mint akik alig bírják ki anélkül, hogy egymáshoz érjenek.

- Említettem, hogy jövök.
- Igen, de azt nem, hogy mikor.
- Valami baj van?
- Ó, semmi, nincs semmi gond.
- Vick, be tudjuk most fejezni a beszélgetésünket? - kérdezte Otávia, szinte ignorálva a férfit.
- Szerintem már befejeztük.

Csend lett. Viki a másik lány arcát nézte, pedig legszívesebben Diogót bámulta volna, vajon milyen képet vág erre.

- Izgalmas beszélgetés lehetett. Itt ma csupa izgalmas beszélgetés folyik, úgy látom.
- Csak dögunalmas női témák - felelte Otávia -, ugye, Vick?
- Ahogy vesszük - replikált Viki.

Otávián látszott, hogy nagyon nem tetszik neki a társnője tartózkodása.

- Megszállták a kételyek? - kérdezte Otávia anyja, Dona Carmo a kert felé bólintva. - Nekem nem mond semmit. De mégis az az érzésem, nincs minden rendben.
- Gondolom, ez így szokott lenni a menyasszonyokkal. Nem?
- Hogy kételkednek?
- Nagy döntés.
- Az. Vagyis igazam van? Le akarja mondani az esküvőt?
- Nem tudom, nekem nem említette.
- Miről beszéltetek? Vagy titok?
- Ne haragudjon. Tényleg nem lenne ildomos beszélnem róla. Ha Otávia el akarja mondani, biztos megteszi majd.
- Nem biztos. Azt hiszi, hogy játszania kell a tökéletes menyasszony szerepét. Vagy a tökéletes lányét. Így neveltem.
- Akkor jó munkát végzett. Valóban tökéletes benyomást tesz - jegyezte meg Viki kissé szarkasztikusan.
- Lehet, hogy túlzásba viszi. Most örülnék neki, ha merne nem ilyen tökéletes lenni. Nem akarom, hogy csak azért menjen hozzá Diogóhoz, mert mindannyian ezt várjuk tőle. Mikor otthagyta Carlost... Az engem nagyon bántott. És sokáig nem értettem, miért.
- Ki akart próbálni valami mást.
- Igen, értem én. De annyira megsértette azt a fiút. Aki erre semmivel nem szolgált rá. Nem volt szép dolog.
- Olykor kénytelenek vagyunk nem túl szép dolgokat tenni. Hú, de nagyképűen hangzik ez.
- Nem, nem, mondd csak. Érdekel a véleményed. Valami miatt kedvel téged a lányom. Sokat emleget.
- Engem? Miért emlegetne?
- Hogy mennyi mindent láttál már. És milyen önálló vagy. Azt hiszem, van benne némi irigység. Vagy csodálat. Szembesítetted azzal, milyen védett burokban nőtt fel.
- Jé, nem gondoltam, hogy így vélekedik rólam.

Viki kicsit szégyellte magát, amiért Otáviát nem tartotta elég intelligensnek ahhoz. hogy a saját adottságait megkérdőjelezze. Vagy csodáljon valakit, akinek nincs olyan szerencséje, mint neki magának. Pedig... Diogo nem érezné magát jól egy buta nővel. Lebecsülni a vetélytársat nem okos dolog. Vetélytársat? De hát vetélytárs egyáltalán?

- Azt hiszem, azért is akart veled beszélni most, mert szerinte több tapasztalatod van, mint itt bármelyikünknek.
- Ez azért erős túlzás - nevette el magát Viki. - Sose voltam férjnél.
- Nem férjes asszonyként van több tapasztalatod. Hanem független nőként. És ebben igaza van.
- Én se tudok olyan sokat az életről, ugyan már. Meglehetősen naivnak számítok. Vagyis annak érzem magam. Ha belegondolok... Mindegy.
- Csak arra kérlek, hogy légy hozzá őszinte.
- Nézze, Dona Carmo, nem hiszem, hogy megfelelő ember lennék arra, hogy bárkinek is tanácsokat adjak. Az életem nem épp példaértékű. Ezt egyébként Otávia is tudja.

- Kinek nem példaértékű az élete?

Viki önkéntelenül összerándult a hangra, és biztos volt benne, hogy Dona Carmo is észreveszi, hogyan pirul el a füle tövéig. Pedig azt hitte, képes nyugodtan szembenézni Diogóval, nem lesz szívdobogása, és majd barátilag elbeszélgetnek. De most, hogy hirtelen ott termett a konyhában, mikor a legkevésbé se számított rá, a teste úgy reagált, ahogy korábban is annyiszor. Eufóriával.

- Nem kérünk teát - jelentette ki Otávia kissé indulatosan.
- Elnézést, én kérnék - szólt közbe Viki. Csak szabadulhasson ebből a csapdahelyzetből. 
- Biztos, hogy te nem kérsz, Távia? - kérdezte a lány anyja, és bekukkantott a szobába - Elég meleg van. Jeges teát is ihatsz.
- Tudom, hogy ihatok jeges teát is, anya. 
- Én jegeset kérnék, ha lehet - mondta Viki, és gyorsan kikászálódott a fal mellől. - De most el kell mennem a mosdóba. 
- Itt van, mindjárt Távia szobája mellett. Menj csak.

Viki kisietett. Nem akarta folytatni a beszélgetést, főleg nem kettesben Otáviával. A lényeget már tudja, a lány személyesen rá nem gyanakszik, és Diogóval kapcsolatban is csak vaktában lövöldöz. Neki ehhez semmi köze. Egy portugál közmondás szerint Entre marido e mulher não metas a colher. Férj és feleség közé ne tegyél kanalat, azaz ne avatkozz be a dolgaikba. Még ha nem férjről és feleségről, csak épp vőlegényről és menyasszonyról van is szó.

A mosdóban leült a WC tetejére, és várt. Vajon okos dolog lenne-e figyelmeztetni Diogót? De anélkül, hogy megemlítené a bőröndben való kutakodást, nem tehetné meg. Márpedig amiatt Diogo valószínűleg bepipulna Otáviára, és teljes joggal. De Vikire is haragudna, amiért árulkodott. Le nem moshatná magáról, hogy azért tette, mert reménykedik, hogy így szakítanak, és esetleg neki magának megnőnek az esélyei. Ezt pedig mindenképp el akarta kerülni.

Ha szakítanak, abban neki semmi része ne legyen. Nem is volt benne biztos, hogy bármi jó származna ebből őrá nézve. Annak, hogy Diogo dobja Otáviát vagy fordítva, rengeteg fajta következménye lehet. A férfi például évekre lemondhat arról, hogy megnősüljön, megfogadhatja, hogy soha többé nem bízik a nőkben, vagy nem kezd éretlen huszonévesekkel. Kényelmes megoldás lenne a valószínűleg létező itteni szerető úgymond hivatalos státuszba léptetése, persze, ha az nem férjes asszony, amire van némi esély.

Ostobaság lenne azzal számolni, hogy Diogo őt választaná, őt, aki 3000 kilométerrel arrébb él, és aki tud a viselt dolgairól, aki úgysem feleségnek való. Volt idő, amikor Viki hezitálás nélkül azt mondta volna, hogy szívesen lenne Diogo felesége, de mostanra már nem volt benne biztos. Mert nem ugyanaz egy férfi alkalmi szeretőjének vagy a feleségének lenni. És Diogo esetében, ha valaki, ő biztos lehetne abban, hogy vannak és lesznek mások is. Biztos, hogy ezt olyan könnyen viselné? Megrázta a fejét. Már megint túl sokat gondolkodik. 

Felállt, lehúzta a WC-t, megmosta a kezét, belenézett a tükörbe, kipróbálta az egyik kölnit a tükör alatti polcon sorakozók közül, aztán kilépett a mosdóból. Otávia szobájának ajtaja csak be volt hajtva, de Viki nem akart benézni. Inkább elindult a konyha felé.

- Minden rendben? Itt a teád, Vitória. Otávia kiment a kertbe. 
- Köszönöm.

Viki elvette a poharat, és inni kezdett, valóban jólesett a tea. Házi készítésű lehetett, az anya tett bele egy citromkarikát is.

9 komment

Címkék: agyalás

Otávia hirtelen felkelt az ágyból, és mezítláb járkálni kezdett. Aztán megállt Viki előtt. 

- Jó, ne szarakodjunk. Azt hiszem, hogy Diogónak van valakije.

Viki úgy érezte, hogy kiszalad a vér a végtagjaiból. Most nagyon észnél kell lennie. Ez sokmindent jelenthet, és lehet egyszerű blöff is. Korántsem biztos, hogy rá, Vikire gondol Otávia, a férfinak lehet valakije itt, Portugáliában. Lehet, sőt, valószínűsíthető, hogy van. De az is lehet, hogy Otávia így akarja kiugratni a nyulat a bokorból. Viki csak nézte a lányt.

- Miből gondolod ezt? - kérdezte néhány, végtelennek tűnő másodperc után.
- Megérzés. De vannak bizonyítékaim is. 
- Mint például? 
- A bőröndjében óvszert találtam. 
- A bőröndjében? Hogy... 
- Miért kutakodom a bőröndjében? Ő kérte, hogy vegyek ki valamit belőle. 

Viki nem szólt. 

- Na jó, nem ő kérte. 
- Lehet, hogy abban reménykedett, rávesz téged a nászéjszaka előtt. Nem?
- Ugyan már, biztos nem. Ez gyenge kibúvó. 
- Esetleg régről maradt ott. Ez még nem bizonyíték semmire.
- Nekem az. 

Vikinek kedve lett volna Otávia arcába vágni, hogy egy szűzlány nem várhatja el, hogy a negyven éves pasija hónapokig, vagy évekig önmegtartóztató életet éljen. De nem mondott semmit.

- Te...
- Én?
- Te nem vettél észre semmit, amikor együtt dolgoztatok? Ott, a cégnél nem volt gyanús senki?

Uramisten, ez tényleg ilyen naiv - gondolta Viki -, vagy csak tetteti? Ott voltam én, te kis hülye, és most képes vagy ilyet kérdezni! Vagy nem tartasz elég jó nőnek ahhoz, hogy elcsábítsam?

- Nem, nem vettem észre semmit a szokásos flörtölésen túl. Diogo mindenütt ilyen. Egyébként pedig... Ne haragudj, Otávia, de ha tudnék valamit, akkor se lenne tisztességes elárulnom. 
- Tehát mégis tudsz valamit?
- Nem tudok, de ha tudnék... Értsd meg, nem bírom az árulkodást. 
- Azt hittem, jóban vagyunk. És létezik női szolidaritás, vagy mi. 
- Diogóval is jóban vagyok. Mindkettőtöket a barátaimnak tekintelek, ha szabad így mondanom.

Viki nem volt biztos benne, hogy jól fogalmazott. Lehet, hogy Otávia azt hitte, sokkal kevésbé áll közel Diogóhoz, és pont ez kelti fel a gyanúját. 

- Rendben, akkor másképp kérdezem. El tudod róla képzelni, hogy megcsal?
- Én ilyet minden férfiról el tudok képzelni - próbált Viki viccelődni. 
- Carlosról is?

Szóval, Otávia nem sejti, hogy Carlos épp csalja a barátnőjét?

- Nem értem, miért engem faggatsz erről - tért ki a válasz elől.
- Mert te ismered őket. Carlost elég közelről. 

"Ami azt illeti, Diogót is" - gondolta Viki. - "Úgy tűnik, soha nem fogod annyira ismerni, mint én."

- De mit számít ez, Otávia? Ha bebizonyosodik, hogy Diogo esetleg megcsalt, akkor szakítasz vele? Lemondod az esküvőt? 
- Nem az lenne az egyetlen értelmes megoldás? Ha most megcsal, most, az esküvőnk előtt, akkor mi lesz később? Az apámról elképzelni nem tudom, hogy valaha ránézett más nőre. Nekem ez a példa. 

"Jóval kezdtél... - gondolta Viki. - Kifogtál egy nőcsábászt." 
- Ez a te döntésed, Otávia. De én nem hiszem, hogy egy házasság boldogsága vagy kudarca ettől függne. Igaz, nem láttam még jó házasságot.
- Erről beszélek. Én láttam. És ez igenis fontos. A bizalom miatt. Hogy tudjam: csak én vagyok neki, és ő nekem. Enélkül mi értelme?
- Nézd, ezt szerintem Diogóval kell megbeszélned. Nem velem. 
- Igen, biztos. Csak úgy gondoltam, te tudsz segíteni. Vagy akarsz. De te persze másképp ítéled meg az ilyesmit. Neked ez nem szokatlan...

"Most sérteget?"

- Talán az se zavarna, ha a barátod megcsalna. Nem tudom, most van-e valakid, de lehet, hogy nálatok ez teljesen normális. Csakhogy én más vagyok. Engem zavar. 

"Sérteget."

- Sejtettem, hogy ezzel előbb-utóbb előjössz. Ha így gondolod, hogy nekem úgyis mindegy, akkor főleg nem értem, miért hozzám fordultál. 

Viki fojtott hangon beszélt, remegett a gyomra. Szép, szép, hogy Otávia mennyit segített a múltban, de azért ezt nem engedheti meg magának. És Diogo jól bevásárol vele, ha elveszi. Milyen egyszerű lenne most megerősíteni a lány gyanúját, és ezzel elősegíteni, hogy lemondja az esküvőt. Itt az esély, csak meg kéne ragadni. Nem kell semmit bevallani hozzá, csak utalgatni. De képtelen volt rá. 

- Lányok, kértek egy teát? 

Az éjszaka pocsékul telt. Viki óránként felriadt, és csak az járt az eszében, hogy mi lesz másnap, mit fog tőle kérdezni Otávia, és ő mit válaszolhat. Álmában újból és újból megpróbálta telefonon elérni Diogót, de tárcsázáskor mindig elrontotta a számát, és képtelen volt rá, hogy akár egyszer is beszéljen vele. A valóságban nem próbálta meg felhívni, még erre se tudta rászánni magát, mert nem volt benne biztos, hogy bármi értelme lenne. Diogo tudta, hogy mikor érkezik, és biztosan fogja keresni, ha pedig bármi is történt volna lelepleződés ügyben Otávia és közte, arról biztos beszámolt volna. Csak nem az utóbbi két napban tört ki valami botrány.

Ha létezett is bármi botrány, Carlos biztosan nem tudott róla. Viki csak finoman kérdezgette, milyen Otávia hangulata, találkozott-e Carlos vele az utóbbi időben, észrevette-e rajta, hogy esetleg nem biztos a szándékaiban, látott ő már olyat, hogy egy menyasszony napokkal az esküvő előtt mondja le az egészet. Nem éppen az oltár előtt, de majdnem az utolsó pillanatban. Hátha Otávia is erre készül. Carlos szerint semmi változás nem volt tapasztalható a lányon, ugyanolyan derűs és kiegyensúlyozott, mint mindig.

- Te viszont olyan ideges vagy, mintha nem ő menne férjhez, hanem te magad - mondta Carlos a reggelinél, mikor Viki kilöttyentette a forró tejeskávét a saját kezére. Éjjel nem szeretkeztek, sőt, Viki azt se sokáig bírta, hogy Carlos átölelje az ágyban.
- Biztos a levegőváltozás. Rosszul aludtam, folyton felriadtam, azt se tudtam, hol vagyok. 
- Nekem úgy tűnik, hogy eléggé nyomaszt valami. 
- Á, nem, semmi. Majd lenyugszom, csak meg kell szoknom, hogy újra itt vagyok. 

Reggeli után átsétáltak Otáviáékhoz. Még hűvös volt egy kicsit, és fújt a szél, mégis olyan hangulat uralkodott, mint nyári vakáció idején egy tengerparti kisvárosban, volt valami a levegőben, ami borzongásra késztette Vikit: felajzott volt és szorongott egyszerre. Eszébe jutott, hogy Diogo talán ott lesz Otáviáéknál, és nagyon össze kell szednie magát, hogy ne árulják el a gesztusai. 

Otávia nyugodt és mosolygós volt, és persze most is tökéletes. Narancssárga pólót és fekete tréningnadrágot viselt, de ezekben is úgy nézett ki, mintha egy divatlap számára modellkedne éppen. Viki nem érzékelt benne semmilyen feszültséget, ettől kicsit megnyugodott. Carlos elvonult Rodrigóval, ők meg bementek Otávia szobájába.

Viki itt még nem járt, de nem lepte meg a berendezés. Pont olyan volt, mint maga Otávia, csinos és tökéletes. A szobába besütött a nap, az ablak előtt egy íróasztal állt, fehérre festett, régi íróasztal, rászerelt kis fiókokkal és polcokkal, Viki mindig is szeretett volna egy ilyen darabot, ott tartotta volna a polcokon a zsebszótárakat és a naptárját, elérhető távolságban. Az íróasztalhoz stílusban és színben illő, kényelmes karosszék tartozott. Otáviának volt külön fésülködőasztala, egy rakás pici üveg parfümmel, hajkefékkel, make-up készlettel, tükörrel.

De egészalakos tükör is volt a szobában, meg egy egyszemélyes ágy, gyönyörű, hívogatóan puha ágyneműtakaróval. Jó lehet itt lakni, gondolta Viki, és eszébe jutott a saját, lepusztult lakása.

- Nagyon szép szoba. 
- Köszönöm. Foglalj helyet. Üljünk az ágyra, úgy kényelmesebb. Tessék, adok egy párnát a hátad mögé.

Viki nem tartotta ezt annyira kényelmesnek. Egészen be kellett másznia a falhoz, hogy hátra tudjon dőlni, le kellett vennie a szandálját. Nem volt benne biztos, hogy elég tiszta-e a lába. Otávia törökülésben telepedett le, ezt a pózt Viki pár másodpercnél tovább nem bírta volna hátfájás nélkül.

- Biztos meglep, hogy beszélni akartam veled. 
- Egy kicsit. 

Viki körülnézett, hogy nincs-e elérhető közelségben egy másik párna, amelyet az ölébe vehetne. Védtelennek érezte magát abban a testhelyzetben. Egy párna segített volna.

Otávia megértette a mozdulatot, és a háta mögül előhúzott egy párnát.

- Remélem, így már kényelmesebb lesz. 
- Köszönöm.

- Otávia beszélni szeretne veled.

Ezt Carlos jelentette ki, miután visszajött Vikihez a panzióba, hogy vele aludjon. Lehuppant az ágyra, és simogatni kezdte a lányt, mintha ez a kijelentés az égvilágon semmi feszültséget nem okozhatna. Persze, mit tudta ő, hogy Viki számára ez a mondat olyan volt, mintha arcon ütötték volna? Vagy majdnem. Mit akarhat Otávia? Semmi jót nem jelenthet, hogy így üzen. 

- Mikor mondta ezt? - kérdezte Viki, miután elhúzódott Carlostól, és kiállt az erkélyre, de arccal a szoba felé.
- Most, az előbb. 
- Találkoztatok?
- Összefutottunk a kávézóban. 
- Véletlenül?
- Igen, teljesen véletlenül. Kihallgatáson vagyok, vagy mi?
- Nem vagy kihallgatáson, elnézést, csak teljesen ledöbbentem. Mondta, miről akar beszélni?
- Azt nem. Hiszen jóban voltatok legutóbb, mi ezen olyan döbbenetes?
- Te nem találtad furcsának? 
- Annak kéne találnom? Azt hiszem, kedvel. Lehet, hogy női tanácsokat kér tőled, mert tapasztaltabb vagy, mit tudom én.

Viki nevetni kezdett.

- Miben? Nem hiszem, hogy ne lenne kitől tanácsokat kérnie. Ha egyáltalán szüksége van rájuk.
- Hát, én nem tudom, ilyen mélységekig nem ismerem a helyzetet. De lehet, hogy igenis szüksége van tanácsokra. Ha jól sejtem, neki ez lesz az első igazi szeretkezése az életben, a nászéjszakáján. Már dugással együtt.

Viki majdnem helyeselt, de visszafogta magát. Ő hivatalosan erről nem tudhat semmit.

- Olykor egy kvázi idegen előtt könnyebben megnyílik az ember - folytatta Carlos. - De én ehhez nem értek, Vick, odamész és kideríted, mit szólsz hozzá?

Valóban nincs más hátra. Elutasítani úgyse lehetne, és minél gyorsabban átesik rajta, annál jobb. De nyomasztotta az egész, ez tagadhatatlan volt. Számonkéréstől tartott? Féltékenységi jelenettől? Otávia mégis rájött mindenre? Viki megkérdezhette volna Carlostól, hogy mesélt-e Otáviának kettejük prágai kalandjáról, de mégsem szánta rá magát. Nem fog többet elárulni senkinek, mint amennyit már maguktól is tudnak.

Az estéje azonban el volt rontva, pedig remélte, hogy kellemes semmittevéssel, együtt tévézéssel és szeretkezéssel telik majd, de ezek után képtelen volt elengedni magát, egyre azon járt az agya, hogy mit fog mondani, ha Otávia mindent tud, és rátámad, mit vall be majd, és mit tagad mindenképpen. Persze tisztában volt vele, hogy tervezhet akármit, a beszélgetés nem úgy fog alakulni, ahogy ő akarja. Csak elragadtatnia nem szabad magát, hadarnia nem szabad, és semmiképp nem tehet meggondolatlan kijelentéseket

Tán fel kéne hívnia Diogót, megpróbálni beszélni vele, hátha tud valamit, vagy bevallott valamit a menyasszonyának. De ha semmit nem tud, akkor tán felesleges ezzel idegesíteni.

"Úgy gondolkodom, mint egy bűnöző, aki a rendőrségre készül, kihallgatásra. És egyeztetnie szeretne a cinkosával. Kellett nekem visszajönnöm ebbe a darázsfészekbe!"

De ott volt Carlos, aki nem hagyta gondolkodni. Carlos beszélgetni akart, meg persze szeretkezni, hisz mi másért hívta volna magához Viki. Most meg ilyen távolságtartó, merengő, mintha nem is hallaná, miket mesél ő. Ettől a nőtől tényleg meg kell bolondulni. 

Vikinek elkalandoztak a gondolatai. Egy időre kikapcsolt benne a vágy, hiába volt a szeretkezés közepén, hiába lendült bele az elején, valami elterelte a figyelmét. Szinte unatkozott. Ez nem jó, nagyon nem jó, gondolta, nem szabad dugás közben unatkozni. De Carlos most nem figyelt rá oda annyira, egészen máshol járt, csak a teste volt jelen, legalábbis abban a pár percben így tűnt. Mennyire magányosak lehetünk szex közben is, és mennyire mást érzünk az egészből. Talán még akkor is illúzió az egymásra hangolódás, mikor sikerül, mikor úgy tűnik, teljes az összhang. De most nem volt összhang.

- Nem jó így neked? Hogy szeretnéd? - kérdezte aztán Carlos, mikor mégiscsak észrevette, hogy Viki szokatlanul csendes, és mozdulatlan.

- Az előbb jobban élveztem. Ott, az ablaknál.
- Komolyan? Hátulról szeretnéd? Gyere ki az ágy szélére. Így.

Igen, ezt a pózt képzelte el az előbb, csak nem mert szólni, azt várta, hogy Carlos kitalálja a gondolatát, ami ostobaság, ő se tudná kitalálni a fiú gondolatát, akkor miért várja el tőle, főleg úgy, hogy igazán nincsenek összeszokva, ahhoz túl ritkán találkoznak. Az új póz hamar felizgatta úgy, hogy ne tudjon és ne is akarjon semmi másra gondolni, csak magára a szeretkezésre. Ha az előbb szótlan volt és passzív, most épp az ellenkezője, egyre többet mozgott és egyre több hangot hallatott önkéntelenül. 

Carlos számára is nagyon izgató lehetett ez a póz, mert nem sokáig bírta, hosszan élvezett el. 

- Ne haragudj, hogy nem bírtam tovább.
- Semmi gond. 

Egy ideig némán feküdtek egymás mellett, Viki majdnem elaludt. Kellemes állapot volt álom és ébrenlét között, meztelenül, miközben Carlos szórakozottan simogatta. Ennyi energia maradt még benne, hogy simogassa. 

- Eljössz ma este? - kérdezte a fiú. Viki felriadt.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e. Főleg azután, hogy megint az ágyban kötöttünk ki.
- Nem, mintha kételkedtél volna benne, hogy így lesz.
- Sejtettem.
- És akartad is. 
- Az túlzás, hogy akartam. Inkább hagytam magam belesodorni az egészbe. 
- Jók vagyunk együtt, Vick. 
- Úgy érted, az ágyban?
- Itt biztosan. De azért ennél sokkal többről van szó.
- Nincs erőm megbeszélni most ezt. 
- Rendben, nem akarom erőltetni. 
- Ma inkább nem megyek vacsorázni. Kimentesz? Mondd meg a nagynénédnek, hogy teljesen kipurcantam, és lusta vagyok felöltözni.
- Még rengeteg időd van addig. Kialhatod magad. 
- Légyszíves. Tényleg nem akarok kimozdulni.
- Értem. Ne haragudj, hogy erősködtem. 
- Van kedved itt aludni? - kérdezte Viki hirtelen, maga sem tudta, miért.
- Tényleg megengednéd?
- Megköszönném. Jólesne.

A lány csak most jött rá, mennyire hiányzott neki, hogy éjszakára ott maradjon vele valaki. Márton soha nem engedhette volna meg magának. Nem sietni sehová, nem nézni az órát, csak létezni...

- De most jut eszembe, ez azért elég gyanús lenne nekik, nem? És Rosário is megtudhatná.
- Nem számít, Vick. Veled alszom. Csak el kell ugranom néhány cuccomért. 

De persze amit Carlos akart csinálni, ahhoz tényleg nem lett volna elég egy félrehúzott bugyi. Viki egészen elfelejtette, hogy Carlos mennyire odavan a nyalásért, és a legutóbb, Prágában tapasztalhatta, hogy a technikája is javult, de a lány most határozottan másra vágyott.

- Ne, most ne. Ha akarod, majd később.

Persze, lehet, hogy nem volt túl jó ötlet leállítani, mikor olyan lelkes, és ezzel elbizonytalanítani. Meg honnan veszi, hogy lesz később?

- Akkor hogy szeretnéd? - kérdezte a fiú tanácstalanul.

Megmondani nem olyan könnyű. Mondja virágnyelven vagy trágár egyszerűséggel? Legyen szégyenlős, vagy kurvás? Ráadásul portugálul trágárkodni még csak nem is igazán izgató.

- A legegyszerűbb módon. Csak dugj meg - mondta ki végre.
- Ezt akarod?
- Pontosan ezt. Szeretném érezni magamban a farkadat.

Carlos még teljesen fel volt öltözve, kapkodva vetkőzni kezdett. Viki becsukta a szemét. Ő is fel volt öltözve, de nem akart nekiállni vetkőzni, most arra volt szüksége, hogy így hatoljon belé a fiú, szinte sietősen, mintha nem lenne idejük alaposan nekikészülődni. Aztán hirtelen felült.

- Várj, van gumi a táskámban.
- Nálam is van.

Viki azonban már kikelt az ágyból, majdnem elesett a saját, hanyagul lerúgott cipőjében, majd odalépett az erkély mellett heverő retiküljéhez. A nagyanyja nevezte mindig retikülnek ezeket a kézitáskákat. Lehajolt és keresgélni kezdett. Hová tette, hová tette. Odabent a szokásos káosz. Az egyik gumi például kirepült  a padlóra, mikor Ferihegyen kivette az útlevelét abból a fakkból, amelyben történetesen az óvszerek is voltak. Most meg sehol semmi. Jellemző. Aztán abbahagyta a keresést, mert érezte, hogy Carlos kicsit megemeli a szoknyáját és hátulról beteszi a farkát. Viki alig bírt megkapaszkodni az erkélyajtó félfájában. Felnyögött, annyira váratlanul érte a támadás, és annyira jó érzés volt. Hogy lehet ez a dolog ennyire jó? Milyen ostoba kérdés, mégis.

Kuncogott.

- Ennyire sietős volt?
- Te akartál dugni.

Imádta ezt a pózt, ahogy lenézett, a saját melleit látta a blúz dekoltázsában: finoman ringatóztak a lökések ütemére. Szép volt ez is, de irigyelte Carlost, aki a farkát láthatja, ahogy egészen eltűnik az ő testében, majd ismét előbukkan. A fiú két kézzel tartotta, Viki pedig kapaszkodót keresett még mindig, nem volt könnyű jó fogást találnia.

- Ne haragudj, nem bírtam megállni... - mondta aztán Carlos, és kihúzta a farkát. - Folytassuk az ágyban. Ott mégis kényelmesebb.

Most meg abbahagyja. Kényelmesebb. Kit érdekel a kényelem? Négykézláb felmászni az ágy szélére, és úgy folytatni, azt szerette volna. De felszólítás nélkül, csak úgy, nem bírta rászánni magát. Olyan szégyentelen dolog volt, olyan állatias. Imádta azt a pózt, de mindig csak kérésre kínálta így fel magát, soha nem önként.

Carlos a gumival bíbelődött, persze azzal, amit ő maga hozott. Szóval az előbb nem tette fel.

Utálom a gumit, gondolta Viki. Most például kifejezetten utálom.

Hanyatt feküdt az ágyon. Carlos végre elkészült. Misszionárius póz, hát mégis. Vikinek lejjebb kellett csúsznia az ágyon, míg végre egymásba illettek.A lány becsukta a szemét és hagyta, hogy a fiú diktálja az ütemet.

- Nos, kirúgsz, vagy maradjak?

Viki felnevetett. 

- Semmiképp nem rúglak ki. 
- Ezek szerint maradjak?
- Nem tudom, fogalmam sincs, mit akarok.
- Kezdjük azzal, hogy szerintem le akarod venni a harisnyádat. 
- Az igaz. De lusta vagyok megmozdulni.
- Szóval a kisasszony lusta megmozdulni. És lusta dönteni.
- Úgy valahogy. Belefáradtam, hogy folyton döntéseket hozzak. 
- Levegyem én a harisnyádat?
- Ha gondolod...
- De ehhez meg kell emelned a csípődet. Ennyire képes vagy? 
- Talán.

Viki megemelte a csípőjét, és Carlos lassan elkezdte lehúzni róla a harisnyát.

- Úgy kell rólad gondoskodni, mint egy gyerekről. 
- Nem kell. De ha kedved van hozzá...
- Aljas módon kihasználod, hogy tudod, mennyire nagy kedvem van hozzá. 
- Vigyázz, nehogy elszakítsd. Óvatosabban.
- Jól van már, nem először van dolgom női harisnyával. 

A művelet befejeződött, Carlos úgy, úgy volt, feltekeredve, a padlóra hajította a ruhadarabot. Viki szoknyája épp, hogy a bugyiját takarta, a combja azonban szabadon volt. Nem húzta lejjebb a szoknyát, csak hasra fordult. Úgy jobban esett a fekvés. Valóban fáradt volt, úgy érezte, bármelyik pillanatban el tudna aludni, de Carlos jelenléte nem hagyta nyugodni. Belement a játékba, akkor végig is fogják játszani. 

- Mitagadás, kívánatos látvány vagy így.

Vajon hol fogja megérinteni?

A fiú ujjai végigsiklottak a lábszárán, aztán a combján, lassan eljutott a lány fenekéig. Benyúlt a szoknya alá, a bugyin keresztül simogatta Viki hátsóját. Jóleső és izgató érzés volt, de Viki egyelőre csak elégedetten fészkelődött. 

- Most elbújsz előlem?
- Dehogy. Csak jólesik így feküdnöm. Folytasd, amit elkezdtél.

Carlos meglepően türelmes volt. Hosszú percekig beérte azzal, hogy Viki combját és fenekét simogatja, a lány meg képzeletben már ott tartott, hogy a fiú félrehúzza a bugyiját, és a hüvelyébe tolja az ujjait, először egyet, aztán kettőt, ki tudja, mennyi fér bele, de érezte, hogy tágul a vágytól. Húzd már félre azt az átkozott bugyit, gondolta magában, de nem szólt semmit, csak dorombolt, mint egy lusta macska. A fantáziája megint tett egy ugrást, Carlos abban már elővette a farkát, és lassan, komótosan becsúsztatta a puncijába. De a fiú a valóságban még csak ott tartott, hogy a bugyi alá nyúlt olykor, és az anyagon át megpróbálta kitapintani Viki csiklóját. 

"Miért húzza most az időt?" - kérdezte magában a lány, de továbbra sem szólt egy szót sem. "Talán meg kéne fordulnom, azt akarja, hogy ránézzek. De olyan jólesik így feküdni, és hagyni, hogy simogasson." Egyik fele azt szerette volna, ha már a szeretkezés közepén tartanak, a másik fele azonban nem bírt mozdulni. 

- Gyere, fordulj a hátadra.

Nem pont így szerette volna, de engedelmeskedett. Ismét megemelte a csípőjét, és Carlos lehúzta róla a bugyit. Pedig mennyivel izgalmasabb lett volna, ha csak félrehúzza, és úgy hatol belé. Valami miatt az jobban tetszett volna neki. 

A penzió valóban kellemes volt, Carlos egy harmadik emeleti szobát talált Vikinek, persze lift nem volt, de a lány nem bánta, a kilátás megérte. Úgyis felkészült rá, hogy sokat fog gyalogolni, bóklászni, és ez ebben a városban is gyakran azzal járt, hogy hol hegynek fel, hogy hegynek le kellett haladni. Jót fog tenni, ahogy ez a kellemes, szinte nyári idő is. Elképesztő meleg volt ahhoz képest, amilyen időt Pesten maga mögött hagyott, és az egész természet tobzódott.

Carlos meg sem kérdezte, hogy felkísérheti-e a szobába, egyszerűen magához vette a kulcsot a recepciós lánytól, egy fiatal fruskától, aki azt sem tudta, mit kell pontosan csinálnia, és elindult felfelé, Viki bőröndjével a kezében. Szűk lépcső vezetett a harmadikra, és minél feljebb jutottak, annál kevésbé volt díszes a lépcsőház.

- Az emberek nagy része nem szeret ennyit gyalogolni. Úgy tartják, hogy az elsőn lakni előkelőbb dolog, de a kilátás a harmadikról a legjobb. Direkt ellenőriztem.
- Nagyon köszönöm, Carlos.

Igen, ott volt a vár, csak más szögből lehetett látni, mint Carlos nagynénjének teraszáról. Egy kis kilépő is volt a szobához, Viki mindjárt elhúzta a függönyt, kitárta az üvegajtót, és kiment. Maga a szoba teljesen puritánul volt berendezve, alig lehetett megkerülni a hatalmas franciaágyat, mert szinte betöltötte a teret. Mindketten ugyanarra gondoltak? Vagy mégsem? Viki nem szólt semmi, csak állt a kilépőn, a tájat nézte. Nem tudta volna megmondani, hogy most mit szeretne inkább. Egyedül maradni, vagy szeretkezni egyet Carlossal. Ha a fiú most nem kezdeményez, az csalódást okoz? Vagy megkönnyebbülést?

- Nézd, innen odalátni a teraszunkra is.

Carlos is kilépett az apró erkélyre, és jobb felé mutatott. Vikinek nem volt túl jó szeme az ilyesmihez, valószínűleg úgyse lenne esélye megtalálni a teraszt, nem ismerte úgy a várost, mint Carlos
. Rengeteg háztető, néhány templomtorony, de hol lehet az a terasz? Különben sincs jelentősége.

- Nem látod? Ott, amellett a kis park mellett. Fehér épület. Látod már?
- Carlos, most mondhatnám, hogy látom, általában ezt szoktam mondani, ha ilyesmivel jön valaki, de túl fáradt vagyok hozzá.
- Akkor majd este fényjeleket küldök, hogy tudd, hol vagyok.
- Rendben.
- Bár azt reméltem, ma este nálunk vacsorázol.
- A nagynénéd és a nagyid tud erről?
- Persze.
- És mit szóltak?
- Ugyan mit szóltak volna? Szeretettel várnak.
- De a barátnődnek nem fog tetszeni a dolog.
- Ugyan már, barátként jössz.

Viki bement a kinti napfény után igen sötétnek tűnő szobába, és lehuppant az ágyra.

- Megint színjátékot játsszunk nekik?
- Miért, nem vagyunk barátok?
- De, persze.
- Ha azt akarod, hogy tartsam magam tőled távol, nehéz szívvel, de így fogok tenni. Nem rohanlak le. Bár most is csak az jár a fejemben, milyen volt Prágában. És még mindig nem értem, miért ráztál le olyan gyorsan.

Viki nem válaszolt. Nagyon kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy most magyarázkodni próbáljon, és kedve sem volt hozzá.

- Azt hiszem, lefekszem aludni. Korán keltem. Hulla vagyok.

Végigdőlt az ágyon keresztbe. Szoknya volt rajta, és harisnya, odahaza még szükség volt a harisnyára, itt nagyon melegnek tűnt, legszívesebben leszaggatta volna magáról. Carlos az ágy mellett állt, és nézte a lányt. Letette a szobakulcsot az éjjeliszekrényre. Viki szeme csukva volt, mintha ki akarná zárni a világot.

3 komment

Címkék: hotel

Kedves Olvasóim,

ezúton szeretnék mindenkinek boldog új esztendőt kívánni, két poszttal, amelyet más blogjaimon követtem el. Van köztük átfedés.

1) Iemanjá: az afrobrazil Aphrodité szilveszterre

Rio de Janeiróban ma nem csak az újévet ünneplik, hanem egy felénk meglehetősen ismeretlen, sokarcú istennőt is: Iemanját (ejtsd: Jemanzsá). Az afrikai istenek és félistenek, az orixák (orisák) ősanyja ő, a tenger istennője, legismertebb nevének jelentése: az anya, akinek gyermekei halak (sellőként is ábrázolják).
 

Tovább

2) Szilveszter vagyis révéillon Lusofóniában

Néhány ötlet azoknak, akik még jelen pénzügyi helyzetben is gondolhatnak arra, hogy hol szilveszterezzenek - jövőre. Mert idén már nehéz lenne eljutni azon helyszínek bármelyikére, amelyekről most szó lesz.

Tovább

Szép 2012-es évet!

Gloria/Carmesina
 

Kedves Olvasóim,

nem tudok stílusosabbat kitalálni karácsonyi üdvözletként, minthogy ajánlom a másik blogom ünnepi posztját.

Jó szórakozást! 

Január 2-ig nem jelentkezem folytatással, egy kis pihenés következik a regényben...

Carmesina/Gloria

A városon kívül már könnyebben haladtak, Vikiben is oldódott a feszültség. Carlos biztos beletanul majd a vezetésbe, ha eleget gyakorolja, ha a zenéhez van tehetsége, talán ehhez is, ritmus és időérzék kérdése az egész, meg persze a térérzékelésé. Talán azért is ideges a fiú ennyire, mert Viki előtt szerepel? És minél inkább bizonyítani akar, annál kevésbé sikerül a megfelelő könnyedséggel viselkednie?

- Eltervezted már, hogy mit fogsz csinálni az esküvőig? - kérdezte Carlos, még mindig kissé görcsösen szorongatva a kormányt. Kissé előre dőlt, mintha jobban akarna látni, Vikit a Trabant-sofőrökre emlékeztette, és majdnem elnevette magát, ha erre gondolt. Nincs is mulatságosabb, mint egy Trabantban éktelen komoly képpel ülni, szorongatni a kormányt, és hepehupás földúton tötymörögni. A lényeg a komoly, rezzenéstelen, sőt, elszánt ábrázat! 

- Nem, fogalmam sincs. Egyik napról a másikra akarok élni. 
- Vagyis Torres Vedrasban leszel mindvégig?
- Lehet. Még nem tudom. Ha lesz kedvem, felveszem a kapcsolatot Conceição-val. Tényleg, Josué és közte nem alakult semmi? 

Ahogy kimondta, meg is bánta, hogy szóba hozta a dolgot: végül is annak idején ez vezetett a szakításukhoz. Ugyanakkor kíváncsi volt. 
Carlos megvonta a vállát. 

- Lehet, hogy alakult valami, én már nem Josué mellett lakom, és nem is nagyon tartjuk a kapcsolatot. 
- Elköltöztél?
- Most egy másik kollégiumban lakom, de már nem sokáig. Ha végzek, fogalmam sincs, mi lesz. 
- És miért költöztél el onnan?
- Adódott egy jobb lehetőség. Egy nagyobb szoba. És közelebb lehettem...
- A barátnődhöz?
- Igen, akkor jó ötletnek tűnt.
- Most már nem annyira?
- Nem igazán. 
- Együtt vagytok még?

Ismét egy vállvonogatás. 

- Félig-meddig. Halogatjuk a szakítást, vagyis én halogatom. 
- Nem is vagy benne biztos, hogy szakítani akarsz?
- Nem, a fene tudja, mit akarok. Hát neked van most valakid?
- Félig-meddig.

Carlos oldalra pillantott, mintha mérlegelni akarná, hogy Viki hogyan gondolja ezt a félig-meddig-et. Úgy, mint ő, vagy másképp? Van valami remény?

- Szakítani akarsz vele?
- Igazából nem is a kedvesem, nem olyan értelemben, ahogy te használod a szót.
- Nős?
- Az. 
- És azt ígéri, hogy el fog válni miattad?

Viki felkacagott.

- Dehogy, sose ígért ilyet. Esze ágában sincs. 
- És ez a helyzet téged nem zavar?
- De, egy kicsit. 
- Hűséges vagy hozzá? Ő elvárja?

Milyen különös kérdés. De végtére is jogos. Carlos szempontjából az. És most megint csak arra szerezhet majd bizonyítékot, hogy Viki képtelen egyetlen férfi mellett kitartani. Ami egyrészt rossz hír a számára, másrészt pozitív, mert így ismét lehet esélye. Akár Prágában.

- Nem várja el. Sőt... - elharapta a mondatot.
- Sőt?
- Semmi. Inkább hagyjuk.